Kurír - reggeli kiadás, 1990. szeptember (1. évfolyam, 53-77. szám)

1990-09-13 / 63. szám

1990. szeptember 13. A A férj 83, a feleség 35 éves volt, amikor összeházasodtak. Ezen lehet elképedni, kajánul moso­lyogni, a nagy vagyon reményé­ben asszonyt számításra tippelni, vagy megfordítva: a megvásárolt szerelmen élcelődni, irigykedni, vagy sajnálkozni, egyszóval min­dent lehet, csak nem illik és nem érdemes. Mert a valóság egy nő és egy férfi kapcsolatá­ban mindig más, mint amilyen­nek kívülállóként látjuk, vagy látni akarjuk. Magunkból, kör­nyezetünk szokásaiból indulunk ki, ha különösnek, már-már hi­hetetlennek találunk valamit, ami más, mint amit eddig tapasz­taltunk. De ebben a történetben a szereplők is különösek. Az asszony, Marcia 1941-ben született az Egyesült Államok délnyugati részén, az Oklahoma államban lévő Tulsa városban. Művészetet tanult. Diplomáját kimagasló eredménnyel a San Francisco Art Institute-on kap­ta. Férjhez ment, majd elvált és kislányával Lolával Missouri államban telepedett le, ahol az Amerikai Tanító Gárda tagja­ként St. Louis szegénynegyedé­ben egy általános iskolában tanított. Volt egy magyar tanít­ványa is: Marika, Csapó Árpád kislánya. Marika addig-addig mesélt otthon tanítójáról, míg szülei meghívták az otthonukba is. Az ismeretségből barátság lett,­­ami akkor sem szakadt meg, amikor Marcia a keleti partra költözött. Egyik nap megszólalt a tele­fon a lakásán és egy férfi mutat­kozott be neki. A férfi nem volt más, mint a magyar származású, Nobel-díjas tudós, Szent-Györgyi Albert, aki 1947 óta az USA-ban élt. Tanítványával, későbbi munka­társával Csapó Árpáddal szinte napi kapcsolatban állt. Tőle hallott Marciáról, a melegszívű asszonyról, a tehetséges festő­ről. A képek, amiket barátja la­kásán látott, kíváncsivá tették. Miután hazatért Woods Hole-i házába nem sokat tétovázott, tárcsázta a megadott számot. Marcia meglepődött, de a fér­fi nem volt teljesen ismeretlen a számára. Bár addig sohasem áll­tak szemtől szemben, mindazok alapján, amit Csapó Árpádtól hallott róla, látatlanul is csodálta őt. Gondolkodás nélkül elfogad­ta a házába szóló meghívást. Mindez nagyon régen, tizen­hét évvel ezelőtt történt. Marcia most itt ül Budapesten, az Inter­continental Szálló teraszán és apró, sárga jegyzetlapokat szo­rongat a kezében. Karcsú, légies és törékeny. A lénye olyan áttet­sző, mint a valódi kínai porcelán, vagy, mint a rajta lévő muszlim­ruha. Bőre fehér. Hátrasimított gesztenyebarna hajában néhány ősz hajszál. Szeme tengerkék. Tekintete nyílt, inkább félénk, mint kihívó. Beszéde halk. Vála­szai tömörek. Nem számítottam könnyed locsogásra. Pontosan tudtam, nem lesz könnyű olyasvalakiről beszélni, aki már nincs közöt­tünk. Szent-Györgyi Albertnek sok ezer tisztelője volt - van­­ a világban. Könyvtárnyi anyagot lehetne összeállítani azoknak az embereknek a visszaemlékezé­seiből, akiket nevelt, tanított, akikkel dolgozott, levelezett, akiket bölcsességével meghódí­tott, szellemes mondásaival meg­nevettetett, akiknek a kutatá­sokban segített, akiket legyőzött a sakktáblán, vagy horgászbottal a kezében, akik közelről-távolról ismerték, tisztelték. A férfiről, a társról, az apáról azonban már csak Marcia Szent-Györgyinek van joga és lehetősége szólani. Szent-Györgyi Albert első két felesége és édeslánya, Nelli rákban halt meg. Harmadik, rö­vid ideig tartó házassága rosszul sikerült. Majd egy ideig-óráig tartó átmeneti kapcsolat után talált rá negyedik és egyben utol­só hitvesére. - Milyen volt az első­ találkozá­suk? - kérdezte Máriától. - Kora reggel, autóbusszal érkeztem meg Woods Hole-ba. Ő a szemközti megállóban állt a tömegben és a mosolyáról azon­nal ráismertem. S ami feszültség addig volt bennem, az egy pillanat alatt elmúlt. Egész nap beszél­gettünk. Mindenről. Művészet­ről, tudományról, magunkról. Este újra kikísért a buszmegál­lóhoz és én elutaztam. - Mire gondolt hazafelé? - Ha azt kérdi, hogy én már akkor előre láttam a jövőmet, akkor téved. Eszembe sem ju­tott házasságra gondolni. Egy­szerűen csak jól éreztem magam az együtt töltött nap után. Albert aztán naponta felhívott telefo­non és a következő, hét végén ismét találkoztunk, így ment ez néhány hétig, majd összeköltöz­tünk és hat hónappal később összeházasodtunk. - Kislányát, Lolát vitte magával? - Természetesen. Kilencéves volt, amikor Albert örökbefogad­ta, és egyetlenegyszer sem emel­te fel a hangját vele szemben. Pedig később Lola is olyan lett, mint a többi tinédzser, de meg­tanulták tisztelni egymás szoká­sait és bizalmas jó barátok lettek. - Mint nagyapa az unokájával? - A közöttük lévő korkülönb­ségre céloz? Felesleges, mert akkor ugyanezt megtehetné az én esetemben is. Higgye el, Albert a szellemiségével, tudásá­val, kedvességével, munkabírá­sával, életszeretetével feledtetni tudta a korát. Saját magát persze soha nem ámította. Azért is dol­gozott éjjel-nappal, mert attól tartott, már nem lesz elég ideje ahhoz, hogy megfejtse a rák misztériumát. Amikor megis­mertem, már tudtam, ő erre tet­te fel az életét. A mendemon­dákkal ellentétben sohasem volt magányos. Gyakran látogatták az unokái, a munkatársai, a Ma­gyarországról jött tudósok, poli­tikusok. Az viszont igaz, hogy a hozzá legközelebb álló barátai szétszóródtak a világban. Svéd­országban, Angliában, Nyugat- Németországban és Magyar­országon éltek. Velük inkább csak levelezett, mert nem szíve­sen hagyta ott hosszabb időre a laboratóriumát. - Mennyire avatta be önt a munkájába? - A tudományos publikációit nekerrs diktálta. - Értette is azt, amit leírt? - Igen, mert Albert egyik leg­csodálatosabb adottsága az volt, hogy a legbonyolultabb össze­függéseket, is meg tudta értetni bárkivel. Élvezet volt hallgatni és tanulni tőle. - Eszerint a házasságkötés után lemondott a saját hivatásáról és abbahagyta a festészetet? - Nem. Éppen ellenkezőleg. Azokat a képeket, amiket most Bujákon, a férjemről elnevezett általános iskolában állítottak ki, majd szeptember 20-án Budapes­ten, a Bartók Galériában mutat­nak be, házasságunk első éveiben 1976-ban és 1977-ben készítet­tem. Sem Albertnek, sem nekem nem kellett lemondanom sem­miről, csak­ azért, mert egymásra találtunk. Én semmi más, csak jó felesége próbáltam lenni. Szeret­tem, gondoztam és megtettem mindent, amire szüksége volt. Intéztem az utazásait, a vendégek fogadását, rendeztem a publiká­cióit, vezettem a naptárát, egy személyben voltam az asszonya, titkárnője, sofőrje, barátja. - Mit kapott mindezért cserébe? Anyagi biztonságot, hírnevet? - sem az egyik, sem a másik nem érdekelt. A legtöbb, amit kaptam, hogy megismerhettem és tíz évig élhettem vele, mellette. Az ő hatalma, sugárzó ereje a gondolkodásában rejlett. Soha nem adta fel a hitet, a reményt, a munkájában konokul követke­zetes volt, megélte, kiharcolta mindazt, amit fontosnak tartott. - Mesélt-e a gyerekkoráról, az ifjúságáról? - Sokat, nagyon sokat, mert magyar maradt haláláig. - Vágyott-e vissza Magyaror­szágra? - Hazatelepülésre nem gon­dolt, de szívesen jött látogatóba. - Jártak-e együtt itthon? - Igen, a nyolcvanas évek ele­jén, de csak magánemberként. Egy hétig maradtunk, ugyan­­ebben a szállodában laktunk, sokat sétáltunk a városban, a budai várban és úsztunk kint a Margitszigeten. - Hivatalosan akkor senkivel sem találkoztak? - Az Akadémia vezetői adtak a tiszteletére egy­ vacsorát. Ez elől nem lehetett kitérni, de egyéb­ként inkognitóban maradtunk. - Megtanult a férjétől magya­rul? - Csak pár szót, mert Ameri­kában Albert is angolul beszélt. - Hogyan tudta mégis megőrizni tökéletesen tiszta magyar kiejtését? - Unokatestvérével, Andrással, aki szinte minden héten eljött hozzá, magyarul beszéltek. Fontos kapocs volt számára az USA-ban letelepedett magyar származású tudósok közössége és azok, akik a szülőházáéból felkeresték. - Hogyan teltek a napjaik? - Albert nyolc órakor kelt fel. Addigra elkészítettem a reggelijét, megette és azonnal leült az íróasztalához dolgozni. Kora délelőtt bevittem autóval a labo­ratóriumba, majd délben érte mentem. Ebéd után aludt otthon egy órát, majd visszavittem a laboratóriumba, este hazavittem, együtt megvacsoráztunk és aztán ő folytatta a munkáját. Gyakran hajnalig, ez így­ ismétlődött hétről hétre, nőnapról hónapra. - Mi volt a pihenés, a kikap­csolódás számára? - Imádott sakkozni, s amíg a hallása meg nem romlott, szere­tett zenét hallgatni. Mivel hajla­mos volt a bronchitisre, rend­szerint télen utaztunk el délre, Arizonába, a Karib-tengerhez, vagy Floridába. De vittük ma­gunkkal a könyveket, az írógé­et és még a bérelt vitorlásut­­on is diktálta az anyagokat. Soha nem tudta, nem akarta ab­bahagyni a munkát. De, amíg a tengerpart mellett maradtunk, naponta háromszor úszott. Nem sokkal halála előtt, 93 évesen is vágyott erre. Tolószékben vittem le az óceánig és ő még akkor is úszott. Imádta az életet, de a munka volt a legnagyobb öröme. Az utolsó egy hónapot leszámít­va, amikor már teljes ápolásra szorult, a rák elleni kutatásokkal foglalkozott. Tudatában volt annak, hogy jelentős életművet hagy maga után, bár úgy érzem ezt igazán a mai napig nem ismerték fel. - Volt-e valamilyen különleges kívánsága halála esetére? - Igen, azt akarta, hogy má­sodik felesége, Márta mellé te­messék el Woods Hole-ban, abba a sírhelybe, amit ő már korábban megvásárolt. Négy éve már, hogy­ ott pihen. - Ön pedig? Ugyanabban a házban él, ahová 1916-ban, egy hajnalon megérkezett? - Csak télen. Nyáron bérbe­adom, hogy a keresetemet kie­gészítsem. - Képeket fest? - A magam örömére. Egy számítástechnikai cégnél va­gyok konzultáns, ahol orvos­­technikai programokat készí­tenek. Nem üthettem ölbe tett kézzel, hiszen a lányomról, Loláról is gondoskodnom kel­lett. Ő most végzett a Harvar­­don, művész szakon és folytatni akarja a tanulmányait. - A férje nem hagyott hátr­a semmi vagyont? - Csak azt a Wood Hole-i házat, amiben ő negyven évig élt. Minden más pénzét, jö­vedelmét a rákkutatás elleni alapítványba fektette be. S ez így van jól. - Szent-Györgyi Albert halála óta megmaradt-e a kapcsolata a magyar tudományos élettel? - A közös magyar barátokkal és a Szegedi Orvostudományi Egyetemmel. De ami még szo­rosan kötődik Alberthez, hogy 1987-ben az amerikai-magyar alapítvány a George Washing­­ton-kitüntetést posztumusz nekem adta át, és én képvisel­tem a férjemet azon a vacsorán, amit a washingtoni magyar nagy­követ a koronázási ékszerek hazahozatalának évfordulóján rendezett. Emlékszem, Albert nagyon boldog volt, amikor az amerikai delegáció tagjaként 1976-ban hazakí­sérte a koronát. Szerettem volna mellette lenni, de sajnos, akkor a feleségeket nem hívták meg. S ha élne, bol­dog lenne mindazért, ami ma Magyarországon történik, s hogy eközben róla sem feled­keznek meg. Igazán jó érzés, hogy vannak olyan emberek, mint a bujáki polgármester, aki szívós, kitartó munkával mégis­csak elérte, hogy a helybéli isko­lában - azon a vidéken, ahol Albert gyerekeskedett - az életútját bemutató kiállítás nyílt. S hogy én a lányommal itt lehet­tem, azt az M3-as Kisszövetke­zetnek köszönhetem. A költsé­geinket ők fedezték. Miért pont ők? Nos, ez sok-sok különös véletlen összejátszásának kö­szönhető. Miért érte meg ilyen áldozatot hozniuk - egyedül ők tudják. Én csak köszönettel tar­tozom nekik és mindazoknak, akik közreműködtek, segítettek abban, hogy a dokumentumok hazataláltak és azok kezébe ke­rültek, akik majd óvják, védik és megbecsülik. - Nem fájt a szíve megválni tőlü­k? - Fájt, de tudtam, nincs jo­gom magamnak megtartani, hiszen Albert nem csak hozzám tartozott, hanem a magyarok­hoz, a világhoz. A washingtoni kongresszusi könyvtárnak is összeállítottam a tudományos munkáiból egy gyűjteményt, ami ma és a jövőben a kutatók rendelkezésére áll. Ide, Magyar­­országra olyan anyagot küldtem el, amiből sokkal inkább megis­merhető, hogy mint ember, mint tudós honnan indult el és hová érkezett. - Bocsásson meg, ha utolsó kér­désemmel megbántanám. Nincs szándékomban. De nő vagyok és ön is az, és mindketten tudjuk, hogy abban a korban amiben ön van, hisz még csak 49 éves, valakinek az emléke nem helyettesítheti egy társ szerepét. El tudja képzelni az életét egy másik férfivel? - Igen, gondoltam már arra, hogy újrakezdem. De az biztos, hogy hozzá hasonló embert nem találok. Nem tudok meg­válni az emlékétől. Mi történik majd még velem? A jövő titka. De erőt ad az, hogy Albert mé­lyen hitt az élet folyamatosságá­ban és mindig azzal biztatott: „Menj tovább, lépj előre.” Lépek, lépegetek, de hiába min­den, nem tudok erről beszélni. Majd. Talán. Egyszer... LÁSZLÓ ÁGNES A­z asszony, aki az emlékeivel él - Exkluzív interjú Szent-Györgyi Albert özvegyével - „Sem Albertnek, sem nekem nem kellett lemondanom semmiről, csak azért, mert egymásra találtunk. Én semmi más, csak jó felesége próbáltam lenni. Szerettem, gondoztam és megtettem mindent, amire szüksége volt. Intéztem az utazásait, a vendégek fogadását, rendeztem a publikációit, vezettem a naptárát, egy személyben voltam az asszonya, titkárnője, sofőrje és barátja.”

Next