Kurír - reggeli kiadás, 1990. november (1. évfolyam, 105-130. szám)

1990-11-24 / 125. szám

12 Szerény tanulókörünk a kortárs magyar irodalom néhány újdonságának elemzését kapta feladatul vagy húsz évvel ezelőtt. A régi jegyzeteimet böngészve be kell valla­nom, hogy inkább a kor igényeinek való megfelelés, semmint az eredetiség jelle­mezte vitáinkat. Pedig a jeles színházi dramaturg, aki eszmecseréinket kormá­nyozta, becsült bármiféle önálló véle­ményt. Konrád György A látogató című re­génye került sorra. Már nem emlékszem, milyen hülyeségeket próbáltunk bizony­gatni, csak a vitát lezáró mondat muzsikál ma is a fülemben, minden hangját le tud­nám kottázni. „Hölgyeim és uraim, ez egy pesszimista mű” - mondta a drama­turg. Hogy a hatvanas és hetvenes évek fordulóján egy tisztességes alkotó csakis pesszimista lehet, erről meg volt győződ­ve. Néhány hónap múlva levetette magát egy szálloda tetejéről. Születtek más regények és színművek, és a világért sem hiszem, hogy értéküket bizakodásuk vagy reménytelenségük határozná meg. De tán a keserűbbek tartottak hitele­sebb tükröt elénk. Nádas Péter Takarítás című játéka odavonszolja nézőjét egy légypiszkos, homályos tükör elé, és arra kényszeríti: rétegenként takarítsa le a koszt az üvegről, hogy amíg az előadás folyik, tudatosan vagy öntudatlanul nézzen szembe önmagával. Nem túl kellemes érzés, de Nádas nem is törekszik rá, hogy zsongító estét szerezzen nekünk. A szöveg nemritkán alpári, közönséges, de amikor végre jót röhögnénk, zutty, mintha a színen locsogó fölmosólé öm­­lene a nyakunkba, súlyos gondolatokat, indázó, ravaszul megtekert mondatokat suhint oda. A Takarítást zeneileg szerkesztette író­ja, olyan, mint egy korai Vivaldi-concer­­to, a hangszerek bravúrosan felelgetnek egymásnak. Minden állandó mozgásban van, hol az öregedő nő, hol a fiú, hol a takarítónő szólózik, viszonyuk, egymás iránti szeretetük és gyűlöletük is szaka­datlanul változik. A József Attila Színház stúdiójában Pécsi Ildikó, Fehér Anna és Rékasi Károly pompás hangszerként muzsikál, a kar­mester - Balikó Tamás rendező - bár ter­mészetesen a színfalak mögött marad, érezni, jól átgondolta ezt az inter­pretációt. A Takarítás egyetlen felvonás, az a bi­zonyos pisztoly az előadás végén dörren. Az éles hangra összerázkódik a nézőtér. Megannyi belső tükrünk ezer darabra tö­rik. Mehetünk haza. ALBERT MÁRIA PREMIER Kiborult a felmosóvödör KARDOS G. GYÖRGY EMBER A VILÁG VÉGÉN Voltam kukta, mértem házról házra vérnyomást, koldultam a Vezúv festői táján, s Macchiavelli szőlőhegye tövében, mint az amerikai hadsereg antropológusa, csontvázakat raktam össze apró darabkákból... Voltak pácienseim is, egy börtönőr elküldött egy isiászban szenvedő zsebtolvajhoz, aki továbbajánlott betörőkörökben. Kezeltem egy püspök visszereit, egy rendfőnöknőnek lúdtalpbetétet rendeltem, mert a rend alapítója nem volt hajlandó megtenni a boldoggá avatáshoz szükséges csodát. És kezeltem egy, a Szentszékhez akkreditált követ disznóját is. Brazíliában mint egy ólombánya mindenes orvosa kezdtem... Lénárd Sándor - akinek szelle­mét újabban Gálffi László idézi fel a Korona Pódium műsorso­rozatában - keserűen derűs ön­vallomásából azt hagyta ki csu­án, hogy író is volt, nagyszerű, umánus író, magyar író sajnos fájdalmasan rövid ideig, élete hatvankét évének utolsó öt esz­tendejében. Későn ismerkedtünk meg vele, bár a neve korábban is szerepelt a lapok hírrovatában: „Egy Brazíliában élő magyar or­vos latinra fordította a Micimac­kót..." „Egy magyar származású orvos hatalmas összeget nyert a Sao Pauló-i televízió Bach-ver­­senyén.” Irodalmi tevékenységének sú­lyát alig volt időnk lemérni, tá­vol élt, egy brazíliai őserdő szé­lén elterülő település orvosa­ként, a távolságot is alig tudtuk képzeletünkkel befogni. A Völgy a világ végén című, első magya­rul írt regényét 1967-ben jelen­tette meg a Magvető, ezt követ­te a Római történetek és az Egy nap a láthatatlan házban. A Völgy a világ végén-t eredetileg néme­tül írta - kirobbanó sikert aratott vele -, majd megírta harmadszor is, angolul. Lénard Sándor életének és hányattatásainak krónikájára egy irodalmon kívüli szenzáció hívta fel a figyelmet. 1968-ban szárnyra kelt a világsajtóban egy hír, hogy megtalálták Mengelét, az auschwitzi haláltábor hírhedt orvosát, aki a brazíliai Santa Ca­tarina állam őserdők között megbújó völgyében él, Alexan­der Lénard néven. Egy Erdstein nevű német újságíró azonnal a helyszínre sietett, de mivel Lé­nard abban az időben latin iro­dalmat adott elő Charlestonban, a házvezetőnőjét faggatta ki. A jámbor Kleinné gyanútlanul el­mondta, hogy a háború alatt Hamburgban dolgozott a Her­mann Göring Műveknél, mit sem sejtve, hogy fecsegéséről másnap így számol be Curitiba városka napilapja: „A háborús bűnös szeretője konstruálta a V-1-eket és a V-2-ket.” A brazil rendőrség sem maradt tétlen. „December 6-án éjszaka tizen­három ember autókkal és gép­fegyverekkel körülfogta a háza­mat - számolt be az akcióról ké­sőbb Lénard -, hajnalban akar­tak elfogni. Meg is tették volna, ha nem vagyok Charlestonban, így hát újból csak szegény Kreinnét kérdezték ki, hogyan gyártott atombombát (kitűnő zsemlegombócot főz), azután átkutatták a házat, találtak egy Bach-portrét (Hitler álruhá­ban!) és egy képes levelezőlapot ezzel a szöveggel: »A virág és veteménymagokról gondosko­dom« (sifrírozott, titkos üze­net). Aranyat és gyémántokat hiába kerestek...” A szélhámosság nem tartotta magát sokáig. Ostoba história volt, de arra mégis jó, hogy a la­pok cáfolataiból, helyesbítései­­ből kiszűrődő valóságos adatok fényt vessenek egy mozgalmas élet állomásaira. Lénárd Sándor 1910-ben született Budapesten, 1918-ban költözött szüleivel Ausztriába, orvosi diplomáját a bécsi egyetemen szerezte. Az Anschluss után Rómába mene­kült, itt érte meg a háború vé­gét. 1951-ben vándorolt ki Bra­zíliába, 1956-ban a Sao Pauló-i televízió Bach-versenyén nyert összegből vette meg a csöppnyi gazdaságot a Donna Emma völ­gyében, ahol később felépítette a­ fák lombjai közé rejtett látha­tatlan házat. Kuriózumok. Lénárd Sándor - a magyaron kívül - tizenkét nyelvet beszélt, néhányat anya­nyelvi fokon. Hét kötet verset írt németül, két orvosi szak­könyvet olaszul, könyveit maga fordította angolra. Első verses­kötetét Amerigo Tot illusztrálta tíz linóleummetszettel. Tanul­mánysorozatot írt a berlini rá­diónak a csupán kevesek által beszélt nyelvekről, a botokudtól az újlatinig, ezeket az írásokat azután 7 nap bábeliül címen ad­ták ki Németországban. Amikor latinra fordította a Micmiackó-t, a kiadók azzal a kifogással utasí­tották vissza, hogy a gyerekek nem beszélnek latinul, a felnőt­tek pedig nem olvasnak gyer­mekkönyveket. Végül mégis akadt egy vállalkozó szellemű kiadó; két év alatt negyedmillió példány fogyott el, s a The Ti­mes Literary Supplement latin nyelven méltatta a könyvet. Sagan Jó reggelt, búbánat című regényének latin fordítását - Tristilla Salve - már négy or­szágban adták ki egyidejűleg, 1972-ben halt meg. Sírjánál, a láthatatlan ház kertjében a Don­na Emma völgyének parasztjai és a szomszédos rezervátum botokád indiói álltak megren­dülten. Az ő veszteségük gya­korlati és kézzelfogható volt, a völgy orvosát vesztették el, akit egyetlen conto nélkül is felke­reshettek, ha a ráolvasás, óriás­kígyó-olaj, ecetben áztatott pus­kapor és a forrásról egy szűz lány által éjfélkor hozott víz nem használt a tüdőgyulladás, ekcéma vagy májbetegség ellen. Annak aligha tulajdonítottak fontosságot, hogy egy jelentős humanista író piszkálta ki gye­rekeik füléből a beszorult bab­­szemeket. Egy igaz embert gyászoltak. Utolsó napján is - mint előt­te mindennap - magyarul olva­sott. „A magyar nyelv olyan, mint egy hangszer - írta koráb­ban. - Aki játszani akar rajta, annak minden nap gyakorolnia kell. Lehetetlen indogermán módon gondolkodni és magya­rul beszélni. A magyar nyelv mártana úgy üt el a többi nyel­vétől, mint Bolyaié Eukleidészé­­től. Magyarra mindent le lehet fordítani, magyarról úgyszólván semmit. A magyart - ez félelmes - el is lehet felejteni.” Hatvankét esztendejéből mind­össze nyolc évet élt Magyar­­országon. Egy napon egy fiatal lány kéz­művestanfolyamokat indított a kezdőkön kívül a haladóknak is. Paulits Judit, a Kulturvinov munkatársa egy nagy bőrműves­­mesterség-albumban lapozgatva mutatja: - Ezt már a legelső órán megcsináltuk - áll meg egy kis díszített dohányzacskónál. - Megtanultuk kivágni, tűzni, rá­varrni... Hoztam megmutatni egy-két tűzzománcmunkát is. Ezek a kis ékszerek is első dala­nem kedvteléshez segít, hanem új szakmát ad. - Igen. Segítjük a jelöltek felkészülését a mestervizsgára. A tízhetes tanfolyam foglalkozása­it vasárnap délelőtt és egy másik este tartjuk. Arra is gondoltam, hogy délelőttönként gyorsabb képzést is adhatnánk azoknak, akiknek nincs munkájuk.­­ A korábbi hasonló körök hi­ányossága az volt, hogy a képzés végén műterem, eszköz és további irányítás nélkül maradt a tanít­ Kézm­ű­ves reneszánsz Van tíz éve is, hogy a kismesterségek maradék tudói játszóházakban bűvölték az apróságokat agyaggal, gyöngyfűzéssel, madzagszövéssel - a fantáziájuk szerint formálható anyaggal. A foglalkozások kezdeti sikere az évek múltán valamit lanyhult. Nem azért, mert a kétkezi teremtés megunható, vagy volna izgalmasabb játék helyette. Hanem mert minden évben ugyanazt és ugyanazt kellett csinálni, nem lehetett „felsőbb osztályba lépni”. bolt, iszapzománc, ékszerzo­mánc azsúrtechnikával, rekesz­zománc. Röltexben lehet kapni kitűzőalapot, fülbevaló alapot, ezekre is dolgozunk.­­ Te tanuoltál szőni, belekóstol­tál a bőrművességbe, a tűzzománc­mesterségbe. Hogyan jutott eszed­be, hogy másoknak is lehetőséget adj erre, és kézművestanfolyamo­kat szervezz? - Láttam, ez mindannyiunk­nak mekkora örömet szerez. Tudom, hogy sokan maradnak ma munka nélkül, kényszerül­nek felnőtt fejjel váltani, tanulni. - A most meghirdetett bőzmű­ves- és szövőtanfolyam eszerint vány. Nem volt hol, mivel és kinek tovább alkotnia.­­ Mi kezdő és haladó tan­folyamokat indítunk, és később is vissza lehet jönni ide dolgoz­ni, használni a kemencét, a szö­vőkezetet bármit, amink van. Épp tegnap beszéltem egy gmk meg egy kézműves betéti társa­ság munkatársával, akik segíte­nek abban, hogy a szebb mun­kákat el is lehessen adni. Kará­csony előtt, azt mondják, ennek nagy piaca van. - A hétköznapokon is? - Igen, mindenképp szeret­nénk segíteni a munkák eladásá­ban. RÉVI JUDIT 1990. november 24.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék