Kurír - esti kiadás, 1990. december (1. évfolyam, 109-127. szám)

1990-12-04 / 110. szám

1990. december 4. I 7 ■ - Tényleg teljesen véletlenül lettél színész? - Igen is, meg nem is. Bár éve­kig valóban messze ívben elke­rült az igazi siker, minden pilla­natban tudtam és éreztettem is azt, hogy­ mi lehetnék. De ha abból indulsz ki, hogy hatvan­éves nyugdíjasok meghalnak úgy, hogy soha életükben nem voltak szerelmesek, és hatvan­éves színészek halnak meg anél­kül, hogy egyszer is megízlelték volna az igazi sikert, akkor a magam dolgát őrült szerencsé­nek kell tartanom. Mert minden tehetségem ellenére elképzelhe­tő, hogy még ma is csapos va­gyok egy müncheni kocsmában, vagy tudom is én mi valahol, ha valamikor 1983-ban nem jön be a Balettcipőbe Verebes Pista, és nem kérdezi meg, hogy ki ez a baromi nagyképű állat, aki itt szóval tart mindenkit? - Az tetszett neki, hogy nagy­képű vagy? Akkoriban, mint mindig, játszottam. Az idő tájt éppen azt, hogy bár nem tartok sehol, mindenkit magasról lenézek. Ez, ha tehetségtelenül csinálják - sértő, ha tehetségesen - hu­morforrás. Én tehetségesen csi­náltam. Körülbelül ekkor jöttem rá - a régi föníciai hajósok után szabadon -, hogy viccelni muszáj. Ha úgy tetszik, humor­fesztivált kell játszani ahhoz, hogy elviselhető legyen az élet. Alighanem ez volt az, ami Ve­rebesnek tetszett bennem. - Te 1983 előtt is színész vol­tál, csak a kutya sem tudott rólad. - Persze, mert játszottam a magam dolgait, amit rám osz­tottak, de csak „buli-szinten”. Balhéból. Örültem, hogy talál­tam egy pályát, ahol ilyen kevés munkával ilyen kevés pénzt le­het keresni. És egyáltalán: min­dig is utáltam dolgozni. Most is utálok, borzasztó lusta vagyok. Mielőtt megkérdezed: a színpa­don is utálok dolgozni, próbálni még inkább. És ha valaki azt mondja, hogy ő szeret, az hazu­dik. Ebben a szakmában amúgy is nagyon sokan hazudnak. - Akkor mi az, amiért mégis ezt a pályát választottad? - A siker. A taps. A tudat, hogy szeretnek. - Ilyen fontos számodra, hogy szeressenek? - Az minden. Szerintem a si­ker egyik titka az, hogy ha ki­mész a színpadra, még meg sem szólalsz, már szeretnek. Nagy szó, de én legfőképpen ezért élek. - Tételezzük fel, hogy kimész a színpadra és látod, hogy ezek már nem szeretnek. Mit teszel? - Abbahagyom. Fogom ma­gam, lelépek a színpadról és ha­zamegyek. - A kollégáid is szeretnek? - Azt hiszem, nagyon. - De miért? Mert jópofa vagy? - Mert történés van körülöt­tem. Jópofa bárki lehet, akár egy ötéves kissrác vagy egy abszolút tehetségtelen valaki is. De én szeretnivaló vagyok. Helyes va­gyok, kedves vagyok... Ha aka­rok. - És szerény... - Nevetni fogsz, az is tudok lenni. Az az egyik játékom. Ép­pen olyan, mint A nagyképű ló című. - Mondod, szeretnek az em­berek, a kollégák. De vajon te is tudod-e őket úgy szeretni, ahogy ők téged? - Ebben a szakmában nem tudok felsorolni neked ötven olyan embert jóízűen, akire azt­­lehetne mondani, hogy na, az övé fantasztikus életút volt. Egyszerűen azt látom, hogy mindig beleesett valami kis pi­szok ezeknek a „fantasztikus” embereknek a pályaképébe. Ugyanakkor pedig látom azt is, hogy ezeket az embereket ép­pen a hibáik teszik szeretetre­méltóvá. Egyszerűen imádom őket: az utolsó, tehetségtelen statisztától... hadd ne említsek neveket, hogy kicsodáig. Ha nem a színészek között élném le az életemet, akkor meghalnék. - Ennyire sokat jelent Bajor Imre, a magánember életében is a színház? - Én az egész életemet egy olyan link trógerként élem, hogy ha nem volna egy fix pon­tom, amire azt mondhatom, hogy na, ez az igazi feladat, itt mese nincs, itt meg kell halnom minden nap, akkor végem vol­na. Szerencsére megtaláltam ezt a pontot: ez a szakmám. Ezen túl egyáltalán nem érdekel, hogy milyen gödrök vannak a magán­életemben, hogy kinek, milyen borzasztó dolgot mondtam már megint, mert valamivel védve vagyok. Én fordított életet élek: nekem a színház az a biztos hát­tér - a szüleimet leszámítva -, ahova „hazamehetek”, ahol biz­tonságban vagyok. - Ha jól tudom - és leginkább tőled tudom -, a szüleid egészen másképp képzelték el egyetlen cse­metéjük jövőjét, és nehezen barát­koztak meg a gondolattal, hogy színész leszel. - Egyáltalán nem tartották ezt tisztességes kenyérkereső szakmának. Apám például, aki a világ legtisztességesebb embere, szentül meg volt róla győződve, hogy az nem lehet komoly "fog­lalkozás, ahol valaki egész nyá­ron nem dolgozik, és mégis meg­kapja a fizetését. Talán csak a Hyppolit bemutatója után dön­töttek úgy, hogy a színészet is lehet szakma. - Alig van olyan darab a Já­tékszínben, amelyikben ne játsza­nál. Az igazi sikert azonban mégis a Szomszédok homokos fodrásza hozta meg. Nem szégyelled Öli urat? - Egyáltalán nem. Gondolj bele, micsoda tetű dolog lenne tőlem, hogy elvállaltam egy sze­repet, és most azt mondanám, hogy nem szeretem. - Ezt a szerepet te találtad ki, vagy rád írta valaki? " - Épp a napokban tudtam meg, hogy is volt ezt. Horváth Ádám, a Szomszédok rendezője, akit nagyon tisztelek és rendkí­vül nagy tudású embernek tar­tok, eljött megnézni a Hyppoli­­tot. Akkor már jó régen ment a darab. Attól kezdve azon gon­dolkodott, milyen szerepben foglalkoztathatna engem a Szom­szédokban. Amikor kitalálta, szólt nekem. Ezzel gyakorlatilag kezembe adta a Szomszédok hu­mor-részlegét. Nagy rizikó volt, mert ugyanennyi erővel akár bu­kás is lehetett volna belőle. Azt tudtuk, hogy hidegen nem hagy­hatja az embereket egy­ homo­kos, beszédhibás pali az egyik legnézettebb tévés produkció­ban, de a hatást mégsem lehetett pontosan kiszámítani. Egyébként szent meggyőződésem, hogy nagyon kevés olyan ember van, aki ezt a figurát nem vitte volna el a francba. Én különben is azokat a pillanatokat szeretem, amikor valamit meg kell tartani a kés élén. Tehát, ha egy picivel többet csinálsz, az már nem te­hetséges, ha tompítasz, az meg már kevés. Ilyen Ok­ úr is. És hogy jól csinálom, azt az is bi­zonyítja, hogy rengeteg levelet kapok. - Homoszexuálisok nem írnak? - Egyáltalán nem. Csak olya­nokat írnak, hogy nagyon köszö­nik azt, hogy felvidítom őket, meg hogy miattam nézik a Szom­szédokat. De nem csak az Öli úr miatt írnak. Amíg élek nem fo­gom elfelejteni azt a házaspárt, akik megírták, hogy tizenhat­­szor elváltak volna, ha nem va­gyok. Rendszeresen összevesz­tek, és megbeszélték, hogy el­válnak. Aztán meglátták a szín­házműsorban, hogy aznap este játszom, idejöttek összeveszve, jól érezték magukat­­ és kibé­kültek. Amikor ez már többed­szer fordult elő, megírták. Hát nem fantasztikus? Ha semmi másért, csak ezért éltem volna, már megérte, nem? - Ha­­mások magánügyeit ilyen játszi könnyedséggel oldod meg, nem okozhat problémát a sajátod sem. Békés, boldog házasság, gye­rekek. .. - A fenét! Hát mondd meg nekem, ki az, aki engem elvisel­ne így? Elmegyek reggel nyolc­kor, dolgozom tizennyolc-húsz órákat, alszom három órát, reg­gel megmosom a fogam, megint elmegyek... Nincs belőlem semmi haszon. Ehhez egy olyan szent asszony kellene, akit vi­szont lehet, hogy én nem visel­nék el. Gyereket persze nagyon szeretnék, meg tudom, hogy lesz is, de így nem megy. Ennyit a békés, boldog családomról. - Barátaid vannak? - Kegyetlen világ ez, amiben mi, színészek élünk, egyszerűen nincs idő a barátkozásra. Egy AJ Pacino megengedheti magának, hogy ha befejez egy tízmillió dol­láros forgatást - mínusz adó -, akkor másfél évig csak barátkoz­zon a floridai nyaralójában, egy magyar színész nem annyira.­­ És a régi, gyerekkori cim­borák?­­ A legjobb barátaim vagy „tragikus hirtelenséggel” meg­haltak, vagy disszidáltak. Ponto­sabban: megérezték az idő sza­vát és elmentek. Én is mehet­tem volna, de úgy döntöttem, hogy ezt sehol nem tudnám csi­nálni, csak itt. Biztosan hülye voltam. Lehettem volna négy­ezer márkáért csapos egy na­gyon jól menő düsseldorfi kávé­házban, de így utólag visszagon­dolva, nem éreztem volna jól magam. Pedig akkor kétezer márka körül volt egy német át­lagfizetés! - Apropó fizetés! Rólad úgy tudják, anyagias vagy. Igaz ez? - Abszolút! És egyre inkább az leszek. Főleg azért, mert ná­lam tehetségtelenebb emberek már régen kétszintes házat vet­tek valamelyik hegyen, nekem meg kutyaólam sincs. - Tényleg nincs hol laknod? - Nem, nem erről van szó. Áthatok én a szüleimnél, a ba­rátnőmnél vagy Óbudán, ahol van egy lakásom, egyelőre üre­sen. Itt csak az elven van a hang­súly. Hogy a jövedelem nincs arányban az elvégzett munkával és a tehetséggel. - Ha van, akkor beosztod a pénzt vagy elszórod? - Elszórom. Nem tudok és nem is akarok takarékoskodni. - Mire költesz? - Főképpen magamra, arra, hogy mindig legyen pénzem taxira. És persze a környezetem­re. Van nekem egy nagyon jó barátom, Hetényi Pál. Annak idején , amikor szó szerint egy vasam sem volt, ő tartott el. Mindig volt egy „kölcsön” szá­zasa a számomra, egyszerűen nem hagyott elsüllyedni. Ha meg kellett volna adnom később ezeket a pénzeket, legalábbis anyám lakását kellett volna el­adnom. Amikor Pali elkerült Pestről a zalaegerszegi színház­hoz, azt mondta nekem: ha be­futott ember leszel, márpedig pillanatokon belül az leszel, és bárki fiatal odamegy hozzád, hogy le van égve, ne gondolkozz rajta, adjál! Ezzel nekem adod vissza a kölcsönt. Szerintem ez volt az igazi barátság. - Ennyire szentimentális vagy általában is? - Abszolút. Nekem a tizen­nyolcadik században kellett vol­na születnem. Én nem taxit sze­retnék rendelni, hanem fiúkért. Úgy nézek meg egy harmincas évekbeli filmet, hogy még mi­előtt kiírnák, hogy Hunnia Film, én már szólok a többieknek, gyerekek, ezt nézzétek, ez a FILM! - Miért? Szerinted ma nem születnek jó filmek? - Nem erről van szó. Ma is csinálnak jó kis filmeket, csak a szemlélet változott meg alapvetően. Hiányoznak a sztá­rok. Ma már nem azt írják a plakátra, hogy fantasztikus filmsiker Tolnay Klárival és Gábor Miklóssal, hanem uram bocsá’, hogy itt van, már látható Kvax Gyula legújabb rendezése! Ki a fenét érdekel a Kvax Gyula?! Az emberek Tolnayt, Gábort, Gózont, Kabost, Csor­­tost meg a Benedek Micut szeretik látni, nem a rendezőt. Azzal ugyanis nem tudnak mit kezdeni. Állítom, ha nem jön vissza a harmincas évek egész­séges sztárkultusza, a színház meghal. Emlékszem, édesanyám egyszer látta Jávor Pált amint kilépett a kocsijából, kinyitotta a kertajtót és bement. Az egész nem volt több egy percnél, de azóta ebből az emlékből él. Hogy látta a Jávort. - Te is szeretnéd, ha valaki azzal a jóleső­ érzéssel feküdne le otthon, hogy ma látta a Bajon, amikor kiszállt a kocsijából... ? - Igen, mert ez azt jelentené, hogy van egy kocsim, meg egy villám a Rózsadombon. - Tudod, hogy nem így ér­tettem. - Persze, hogy nem. De én tudom, nekem nincs villám, nincs sofőröm, de te így is arról fogsz beszélni otthon, hogy ve­lem voltál a Fészekben. És ez az igazi boldogság. Utóirat: tényleg arról be­széltem! Kövesdi Péter Csóközön Már tízéves korában rajta röhögött az egész iskola. Jobban mondva: azért röhögtek, mert ő úgy akarta. Szinte mindenkit tökéletesen utánzott, a biológiata­­nárnőtól Szepesiig. Emellett kedves, jól nevelt kisfiú volt. Imádták a tanárai. Ezt nem ő mondta, hanem a volt osztályfőnöke. Az ilyen emberek aztán később vagy messze ívben elkerülik a színészi pályát (mert rájönnek, hogy nem nekik való), vagy nem nyugsza­nak, amíg be nem jutnak a főiskolára. És onnan már csak egy ugrás valamelyik színház. Bajor Imre (vagy ahogy mostanában leginkább ismerik: Öli úr) sosem végzett főiskolát, egyszerűen nem tartották alkal­masnak a pályára. Ma viszont ő az egyik legtöbbet foglalkoztatott pesti színész, avagy egy kedves link, akit nem lehet nem szeretni

Next