Kurír - esti kiadás, 1990. december (1. évfolyam, 109-127. szám)
1990-12-04 / 110. szám
1990. december 4. I 7 ■ - Tényleg teljesen véletlenül lettél színész? - Igen is, meg nem is. Bár évekig valóban messze ívben elkerült az igazi siker, minden pillanatban tudtam és éreztettem is azt, hogy mi lehetnék. De ha abból indulsz ki, hogy hatvanéves nyugdíjasok meghalnak úgy, hogy soha életükben nem voltak szerelmesek, és hatvanéves színészek halnak meg anélkül, hogy egyszer is megízlelték volna az igazi sikert, akkor a magam dolgát őrült szerencsének kell tartanom. Mert minden tehetségem ellenére elképzelhető, hogy még ma is csapos vagyok egy müncheni kocsmában, vagy tudom is én mi valahol, ha valamikor 1983-ban nem jön be a Balettcipőbe Verebes Pista, és nem kérdezi meg, hogy ki ez a baromi nagyképű állat, aki itt szóval tart mindenkit? - Az tetszett neki, hogy nagyképű vagy? Akkoriban, mint mindig, játszottam. Az idő tájt éppen azt, hogy bár nem tartok sehol, mindenkit magasról lenézek. Ez, ha tehetségtelenül csinálják - sértő, ha tehetségesen - humorforrás. Én tehetségesen csináltam. Körülbelül ekkor jöttem rá - a régi föníciai hajósok után szabadon -, hogy viccelni muszáj. Ha úgy tetszik, humorfesztivált kell játszani ahhoz, hogy elviselhető legyen az élet. Alighanem ez volt az, ami Verebesnek tetszett bennem. - Te 1983 előtt is színész voltál, csak a kutya sem tudott rólad. - Persze, mert játszottam a magam dolgait, amit rám osztottak, de csak „buli-szinten”. Balhéból. Örültem, hogy találtam egy pályát, ahol ilyen kevés munkával ilyen kevés pénzt lehet keresni. És egyáltalán: mindig is utáltam dolgozni. Most is utálok, borzasztó lusta vagyok. Mielőtt megkérdezed: a színpadon is utálok dolgozni, próbálni még inkább. És ha valaki azt mondja, hogy ő szeret, az hazudik. Ebben a szakmában amúgy is nagyon sokan hazudnak. - Akkor mi az, amiért mégis ezt a pályát választottad? - A siker. A taps. A tudat, hogy szeretnek. - Ilyen fontos számodra, hogy szeressenek? - Az minden. Szerintem a siker egyik titka az, hogy ha kimész a színpadra, még meg sem szólalsz, már szeretnek. Nagy szó, de én legfőképpen ezért élek. - Tételezzük fel, hogy kimész a színpadra és látod, hogy ezek már nem szeretnek. Mit teszel? - Abbahagyom. Fogom magam, lelépek a színpadról és hazamegyek. - A kollégáid is szeretnek? - Azt hiszem, nagyon. - De miért? Mert jópofa vagy? - Mert történés van körülöttem. Jópofa bárki lehet, akár egy ötéves kissrác vagy egy abszolút tehetségtelen valaki is. De én szeretnivaló vagyok. Helyes vagyok, kedves vagyok... Ha akarok. - És szerény... - Nevetni fogsz, az is tudok lenni. Az az egyik játékom. Éppen olyan, mint A nagyképű ló című. - Mondod, szeretnek az emberek, a kollégák. De vajon te is tudod-e őket úgy szeretni, ahogy ők téged? - Ebben a szakmában nem tudok felsorolni neked ötven olyan embert jóízűen, akire aztlehetne mondani, hogy na, az övé fantasztikus életút volt. Egyszerűen azt látom, hogy mindig beleesett valami kis piszok ezeknek a „fantasztikus” embereknek a pályaképébe. Ugyanakkor pedig látom azt is, hogy ezeket az embereket éppen a hibáik teszik szeretetreméltóvá. Egyszerűen imádom őket: az utolsó, tehetségtelen statisztától... hadd ne említsek neveket, hogy kicsodáig. Ha nem a színészek között élném le az életemet, akkor meghalnék. - Ennyire sokat jelent Bajor Imre, a magánember életében is a színház? - Én az egész életemet egy olyan link trógerként élem, hogy ha nem volna egy fix pontom, amire azt mondhatom, hogy na, ez az igazi feladat, itt mese nincs, itt meg kell halnom minden nap, akkor végem volna. Szerencsére megtaláltam ezt a pontot: ez a szakmám. Ezen túl egyáltalán nem érdekel, hogy milyen gödrök vannak a magánéletemben, hogy kinek, milyen borzasztó dolgot mondtam már megint, mert valamivel védve vagyok. Én fordított életet élek: nekem a színház az a biztos háttér - a szüleimet leszámítva -, ahova „hazamehetek”, ahol biztonságban vagyok. - Ha jól tudom - és leginkább tőled tudom -, a szüleid egészen másképp képzelték el egyetlen csemetéjük jövőjét, és nehezen barátkoztak meg a gondolattal, hogy színész leszel. - Egyáltalán nem tartották ezt tisztességes kenyérkereső szakmának. Apám például, aki a világ legtisztességesebb embere, szentül meg volt róla győződve, hogy az nem lehet komoly "foglalkozás, ahol valaki egész nyáron nem dolgozik, és mégis megkapja a fizetését. Talán csak a Hyppolit bemutatója után döntöttek úgy, hogy a színészet is lehet szakma. - Alig van olyan darab a Játékszínben, amelyikben ne játszanál. Az igazi sikert azonban mégis a Szomszédok homokos fodrásza hozta meg. Nem szégyelled Öli urat? - Egyáltalán nem. Gondolj bele, micsoda tetű dolog lenne tőlem, hogy elvállaltam egy szerepet, és most azt mondanám, hogy nem szeretem. - Ezt a szerepet te találtad ki, vagy rád írta valaki? " - Épp a napokban tudtam meg, hogy is volt ezt. Horváth Ádám, a Szomszédok rendezője, akit nagyon tisztelek és rendkívül nagy tudású embernek tartok, eljött megnézni a Hyppolitot. Akkor már jó régen ment a darab. Attól kezdve azon gondolkodott, milyen szerepben foglalkoztathatna engem a Szomszédokban. Amikor kitalálta, szólt nekem. Ezzel gyakorlatilag kezembe adta a Szomszédok humor-részlegét. Nagy rizikó volt, mert ugyanennyi erővel akár bukás is lehetett volna belőle. Azt tudtuk, hogy hidegen nem hagyhatja az embereket egy homokos, beszédhibás pali az egyik legnézettebb tévés produkcióban, de a hatást mégsem lehetett pontosan kiszámítani. Egyébként szent meggyőződésem, hogy nagyon kevés olyan ember van, aki ezt a figurát nem vitte volna el a francba. Én különben is azokat a pillanatokat szeretem, amikor valamit meg kell tartani a kés élén. Tehát, ha egy picivel többet csinálsz, az már nem tehetséges, ha tompítasz, az meg már kevés. Ilyen Ok úr is. És hogy jól csinálom, azt az is bizonyítja, hogy rengeteg levelet kapok. - Homoszexuálisok nem írnak? - Egyáltalán nem. Csak olyanokat írnak, hogy nagyon köszönik azt, hogy felvidítom őket, meg hogy miattam nézik a Szomszédokat. De nem csak az Öli úr miatt írnak. Amíg élek nem fogom elfelejteni azt a házaspárt, akik megírták, hogy tizenhatszor elváltak volna, ha nem vagyok. Rendszeresen összevesztek, és megbeszélték, hogy elválnak. Aztán meglátták a színházműsorban, hogy aznap este játszom, idejöttek összeveszve, jól érezték magukat és kibékültek. Amikor ez már többedszer fordult elő, megírták. Hát nem fantasztikus? Ha semmi másért, csak ezért éltem volna, már megérte, nem? - Hamások magánügyeit ilyen játszi könnyedséggel oldod meg, nem okozhat problémát a sajátod sem. Békés, boldog házasság, gyerekek. .. - A fenét! Hát mondd meg nekem, ki az, aki engem elviselne így? Elmegyek reggel nyolckor, dolgozom tizennyolc-húsz órákat, alszom három órát, reggel megmosom a fogam, megint elmegyek... Nincs belőlem semmi haszon. Ehhez egy olyan szent asszony kellene, akit viszont lehet, hogy én nem viselnék el. Gyereket persze nagyon szeretnék, meg tudom, hogy lesz is, de így nem megy. Ennyit a békés, boldog családomról. - Barátaid vannak? - Kegyetlen világ ez, amiben mi, színészek élünk, egyszerűen nincs idő a barátkozásra. Egy AJ Pacino megengedheti magának, hogy ha befejez egy tízmillió dolláros forgatást - mínusz adó -, akkor másfél évig csak barátkozzon a floridai nyaralójában, egy magyar színész nem annyira. És a régi, gyerekkori cimborák? A legjobb barátaim vagy „tragikus hirtelenséggel” meghaltak, vagy disszidáltak. Pontosabban: megérezték az idő szavát és elmentek. Én is mehettem volna, de úgy döntöttem, hogy ezt sehol nem tudnám csinálni, csak itt. Biztosan hülye voltam. Lehettem volna négyezer márkáért csapos egy nagyon jól menő düsseldorfi kávéházban, de így utólag visszagondolva, nem éreztem volna jól magam. Pedig akkor kétezer márka körül volt egy német átlagfizetés! - Apropó fizetés! Rólad úgy tudják, anyagias vagy. Igaz ez? - Abszolút! És egyre inkább az leszek. Főleg azért, mert nálam tehetségtelenebb emberek már régen kétszintes házat vettek valamelyik hegyen, nekem meg kutyaólam sincs. - Tényleg nincs hol laknod? - Nem, nem erről van szó. Áthatok én a szüleimnél, a barátnőmnél vagy Óbudán, ahol van egy lakásom, egyelőre üresen. Itt csak az elven van a hangsúly. Hogy a jövedelem nincs arányban az elvégzett munkával és a tehetséggel. - Ha van, akkor beosztod a pénzt vagy elszórod? - Elszórom. Nem tudok és nem is akarok takarékoskodni. - Mire költesz? - Főképpen magamra, arra, hogy mindig legyen pénzem taxira. És persze a környezetemre. Van nekem egy nagyon jó barátom, Hetényi Pál. Annak idején , amikor szó szerint egy vasam sem volt, ő tartott el. Mindig volt egy „kölcsön” százasa a számomra, egyszerűen nem hagyott elsüllyedni. Ha meg kellett volna adnom később ezeket a pénzeket, legalábbis anyám lakását kellett volna eladnom. Amikor Pali elkerült Pestről a zalaegerszegi színházhoz, azt mondta nekem: ha befutott ember leszel, márpedig pillanatokon belül az leszel, és bárki fiatal odamegy hozzád, hogy le van égve, ne gondolkozz rajta, adjál! Ezzel nekem adod vissza a kölcsönt. Szerintem ez volt az igazi barátság. - Ennyire szentimentális vagy általában is? - Abszolút. Nekem a tizennyolcadik században kellett volna születnem. Én nem taxit szeretnék rendelni, hanem fiúkért. Úgy nézek meg egy harmincas évekbeli filmet, hogy még mielőtt kiírnák, hogy Hunnia Film, én már szólok a többieknek, gyerekek, ezt nézzétek, ez a FILM! - Miért? Szerinted ma nem születnek jó filmek? - Nem erről van szó. Ma is csinálnak jó kis filmeket, csak a szemlélet változott meg alapvetően. Hiányoznak a sztárok. Ma már nem azt írják a plakátra, hogy fantasztikus filmsiker Tolnay Klárival és Gábor Miklóssal, hanem uram bocsá’, hogy itt van, már látható Kvax Gyula legújabb rendezése! Ki a fenét érdekel a Kvax Gyula?! Az emberek Tolnayt, Gábort, Gózont, Kabost, Csortost meg a Benedek Micut szeretik látni, nem a rendezőt. Azzal ugyanis nem tudnak mit kezdeni. Állítom, ha nem jön vissza a harmincas évek egészséges sztárkultusza, a színház meghal. Emlékszem, édesanyám egyszer látta Jávor Pált amint kilépett a kocsijából, kinyitotta a kertajtót és bement. Az egész nem volt több egy percnél, de azóta ebből az emlékből él. Hogy látta a Jávort. - Te is szeretnéd, ha valaki azzal a jóleső érzéssel feküdne le otthon, hogy ma látta a Bajon, amikor kiszállt a kocsijából... ? - Igen, mert ez azt jelentené, hogy van egy kocsim, meg egy villám a Rózsadombon. - Tudod, hogy nem így értettem. - Persze, hogy nem. De én tudom, nekem nincs villám, nincs sofőröm, de te így is arról fogsz beszélni otthon, hogy velem voltál a Fészekben. És ez az igazi boldogság. Utóirat: tényleg arról beszéltem! Kövesdi Péter Csóközön Már tízéves korában rajta röhögött az egész iskola. Jobban mondva: azért röhögtek, mert ő úgy akarta. Szinte mindenkit tökéletesen utánzott, a biológiatanárnőtól Szepesiig. Emellett kedves, jól nevelt kisfiú volt. Imádták a tanárai. Ezt nem ő mondta, hanem a volt osztályfőnöke. Az ilyen emberek aztán később vagy messze ívben elkerülik a színészi pályát (mert rájönnek, hogy nem nekik való), vagy nem nyugszanak, amíg be nem jutnak a főiskolára. És onnan már csak egy ugrás valamelyik színház. Bajor Imre (vagy ahogy mostanában leginkább ismerik: Öli úr) sosem végzett főiskolát, egyszerűen nem tartották alkalmasnak a pályára. Ma viszont ő az egyik legtöbbet foglalkoztatott pesti színész, avagy egy kedves link, akit nem lehet nem szeretni