Kurír - reggeli kiadás, 1991. február (2. évfolyam, 31-58. szám)

1991-02-24 / 54. szám

6 K,G, Gy, levelei Méltatlannak és rosszízűnek tartom, amikor az uralkodó pártban tevékenykedő­ politiku­sok pártállambeli múltját bon­colgatják. Ezek az emberek be­bizonyították, hogy mindent megtettek a rendszerváltásért, már akkor is, amikor esetleg vezető­ állásban voltak, és lát­szólag a bukott rendszer szabá­lyai szerint viselkedtek. A Bib­liában is írva van: Dániel le­­méne vala az oroszlánok bar­langjába és velük együtt énekese vala. D. Csaba, Szombathely Erre sajnos ismételnem kell magamat. Megint csak azt tu­dom mondani, amit egyszer már válaszoltam egy hasonlóan biblikus szellemű úriember fej­tegetéseire. Igaz, hogy Dániel leméne vala az oroszlánok barlangjá­ba és velük együtt énekese vala. De nem nyala vala. Az újságokban állandóan sike­res üzleti vállalkozásokról ol­vashatunk, jelentős külföldi be­ruházásokról kapunk híreket, külkereskedelmi mérlegünk is egyre javul. A kisember ezzel szemben azt tapasztalja, hogy egyre jobban csúszik a teljes el­szegényedésbe, a fizetésből élők helyzete egyre kilátástalanabbá válik. Meg lehet érteni, hogy erős kételkedéssel fogadjuk a hí­reket a sikeres üzleti vállalko­zásokról. K. Dezső­, Győr Teljesen egyetértek kedves olvasónkkal. A magyar gaz­dasági életről mindig az a bi­zonyos állatkereskedő jut az eszembe, aki százezer forin­tért akart eladni egy kovcs kutyát, míg végül valóban si­keres üzletet kötött. A kutyá­ért cserébe kapott két kóbor macskát a­ hatvanezer forint értékben. S. János budapesti olvasónk elküldte nekünk­ az egyik ál­talános iskola napközijének napirendjét, amelyből szerin­te az derül ki, hogy „a gyere­­kek foglalkoztatása egy tibeti lámaiskola szellemiségében tör­ténik”. Megnéztem én is a napirendet, tényleg benne van mint harmadik pont: Me­ditáció. Rövid, öt-tízperces elcsende­­sedés a tanteremben. Funkciója: ráhangolódni a komoly munkára. Közösségépítés. Önnevelés. A meditáció irányított gon­dolkodás megadott gondolatokról. Az első­ félév anyaga címekben: Ismerd meg önmagad! Az önnevelés. Ismerd meg a világot. önnevelésünk motorja: az akaraterő­. önnevelésünk tervezői: az igazság és a szeretet. Az akarat ellenségei. A szív ellenségei. Az ész ellenségei. Amikor elolvastam ezt az irományt, eltűnődtem rajta, hogy milyen jó annak, aki már zsenge korában meditálhat, nekem ez sajnos nem adatott meg. Talán még nem késő - gondoltam magamban, és el­helyezkedtem pancsantra ülés­ben. Meditálni kezdtem egy megadott gondolatról: az ész ellenségei. De nem kellett so­káig meditálnom. A napközi általános napirendjével kezem­ben hamarosan választ kaptam a megadott gondolatra. ■Egész életemben nagyon rossz alvó voltam, csak erős altatók­kal tudtam elaludni - írja Sz. János miskolci olvasónk, aki most 57 éves korára úgy érzi, hogy átesett a ló másik olda­lára, állandó aluszékonyság­­ról panaszkodik. Már arra gondolt, hogy ez valamiféle betegség előjele. Óva intem kedves olvasón­kat, nehogy pánikba essen, in­kább örüljön ennek az állapot­nak. Mostanában elég gyakori jelenség az aluszékonyság, fő­leg azok körében terjed, akik sokat nézik a tévét. Az orvosok szerint az alvás egészséges, a betegek is alvás közben gyó­gyulnak. Meggyőzésül még egy nagyszerű művész - a fe­lejthetetlen emlékű Balázs Sa­mu - mondását szeretném idézni kedves olvasónknak: „Este nyolc órakor - akár játszom, akár nem - én már alszom.” Hazánk sohasem bővelkedett cso­dagyerekekben, ezért kötelessé­gemnek érzem, hogy ráirányítsam az olvasó figyelmét Francki Mó­rickára, a k. u. k. csodagyerekre, akinek élettörténete tanulságul szolgálhat azok számára, akik még hisznek a csodákban. 1877 nyarán egy pécsi fűszer­­kereskedő segédje a pultra tá­maszkodva éppen egy hosszú számla tételeit próbálta hango­san összeadni, amikor a számlá­ra várakozó vevő mellől felágas­kodott egy pöttömnyi kisfiú, aki négy krajcárért cukrot akart vá­sárolni: - Bácsi kérem, meg­mondom én fejből a végered­ményt! A vevő és a kereskedőse­géd jóízűt nevetett a gyerek közbeszólásán, de csakhamar ar­cukra fagyott a mosoly, mert a számla végösszege hajszálra egyezett azzal a számjeggyel, amit a fiúcska előre „bemon­dott”. Először döbbent csodál­kozással néztek a gyerekre, majd rögtönzött számtanfeladatokat adtak fel neki, amiket pillanatok alatt hibátlanul megoldott. A városban futótűzként terjedt el az ötesztendős matematikai zse­ni híre, akit később a polgár­­mester és a helybeli gimnázium tanári kara jelenlétében „vizsgá­nak” vetettek alá. Az „eleven számológép” tökéletesen műkö­dött! Ettől kezdve minden úgy ment, ahogy „a Móricka elkép­zelte”... Első fellépésére Balas­sagyarmaton került sor, ahol húsz krajcár lefizetése ellenében bárki személyesen meggyőződ­hetett a fiúcska egyedülálló ta­lentumáról. A balassagyarmati siker annyira megrészegítette Móricka édesapját, aki időköz­ben felcsapott saját gyermeke menedzserének, hogy a gyors meggazdagodás cseppet sem ki­látástalan reményében körül­hordozta picinyét az ország na­gyobb vidéki városaiban. És ha egy üzlet megindul... A vidéki turné után felhozta Mórickát Pestre, azzal a nem titkolt szán­dékkal, hogy bemutassa őt a So­­mossy-orfeum műértő közönsé­gének. Somossy azonban - aki nem volt ugyan számolóművész, de számolt az orfeum pézügyi lehetőségeivel - indokolatlanul magasnak tartotta az ötforintos fellépti díjat. - Ha nem, nem! - mondta dacosan Francki pa­pa, és továbbvitte csemetéjét Bécsbe, ahol már könnyebben boldogultak. Hamarosan a ki­rály is látni akarta a csodagyere­ket, elvitték hát Mórickát a Burgba, ahol az udvar jelenlété­ben produkálta magát. Ami Mó­ricka ötforintos honoráriumát illeti, Ferenc József előnyösebb helyzetben volt Somossynál. Ki­adásait az államkincstárból fe­dezte, rezsije nem volt, így nem csak Mórickát, hanem később az első világhábo­rút is könnyen tudta finanszíroz­ni... A korabeli krónika szerint így zajlott le Francki Móricka fellépése a bécsi udvarban: „Elmondták a kis Mórickának, hogy a hadsereg­ben 82 ezred, 26 lovasezred, 11 tü­zérezred, 22 va­dászzászlóalj van, megmondták, hogy hány század van egy ezred­ben, és mennyi a legénység száza­donként, ezek mennyi zsoldot kapnak, aztán megmondták a tisztikar létszá­mát és azt, hogy mennyi a tisztek fizetése. Ki kellett számítani, hogy mennyi a hadsereg fizetése egy évre. Négy percig gondol­kozott a gyerek, aztán meg­mondta. A napi zsold egyezett, de az évi nem. Nevetni kezdtek, de akkor közbeszólt valaki: - Pardon, uraim, önök megfeled­keztek arról, hogy a hivatalos kimutatásban benne van a dupla zsold összege is, amit a hadsereg őfelsége születésnapján kap! Móricka rehabilitálva volt, és az egész udvar lelkesen ünnepelte. Erzsébet királyné megsimogatta a haját, és megcsókolta a gyereket.” Bécs után Berlin, Párizs, a Riviéra, London, majd Bukarest következett. Ahogy múltak az évek, Móricka kínos feltűnéssel kezdett felcseperedni, ami egy csodagyerek esetében egyenlő a tönkremenéssel. Tetézte a bajt, hogy a számolással keresett pénz számolatlanul folyt ki élni vágyó édesapja kezéből, így esett, hogy 1909-ben Francki Móric, a hajdani csodagyerek anyagilag és idegileg egyaránt kikészült. Tanult szakmája nem lévén, egy pesti faárugyárban helyezkedett el munkásként, ám valahogy kitudódott, hogy a műhelyben egy volt csodagye­rek politúrozza a sublódokat. A gyár élelmes tulajdonosa élt az alkalommal és sietve megtette őt a kalkulátornak. Úgy vélte, hogy „megfogta az isten lábát”, amikor Francki Móricra bízta a kalkulációt. Csakhogy az öt év múlva kitört világháborút nem kalkulálta be üzleti terveibe... A háború végén a faárugyáros tönkrement, Francki Móric ke­nyér nélkül maradt. Nem soká­ig. Rövidesen az újpesti zálog­ház raktárnoka lett. Nem volt már csodagyerek, de az, hogy az összeomlás után sikerült állás­hoz jutnia, kész csoda volt... Ezt követően tíz évre elmerül az is­­meretlenség nem mindig jóté­kony homályában. Amikor 1930 nyarán - ötvennyolc éves korá­ban - ismét hallat magáról,­ már elérkezett kalandos sorsának utol­só állomására, a szegényházba... Annak udvarán sütkérezett nap­hosszat a nyári verőfényben. Hosszú utat tett meg, amíg a bécsi udvartól eljutott a pesti szegényház udvaráig. Ami mindnyájunk számára kiszámít­­hatatlan, azt ő sem tudta előre kiszámítani... SZILÁGYI GYÖRGY A kis zsenit Francki Mórickának hívták Kyrir 1991. február 24. Valami mindig történik K­orona: szemtől szemben színház Mikes Lilla, akit gyermekkorom óta ismerek, fantasztikus időt, tizenkilenc évet élt le a Ko­rona Pódium falai között, és megalkotott vala­mit, amivel beírta nevét a magyar kisszínpadok nagykönyvébe. Ezen az estén az Élő Módi című előadásra­­gyűlt össze a közönség, közöttük Vámos Mag­da, az Divatintézet igazgatója, Csenterics Ágnes rendező­ (aki kitalálója és megalkotója az évek óta sikeres tv-s Módi-sorozatnak). Magam sem hittem első pillanatra, hogy a Korona Pódi­umnak ilyen atmoszférája van. A színpadról nézve, a valóságban is tőlem karnyújtásnyira volt mindenki, és miközben énekeltem, nézve a közeli arcokat, magamban elneveztem „face to face” (szemtől szemben) színháznak. Ez alkalommal nem rajtunk volt a hangsúly. Straub Dezső­, aki egy szál zongorakísérettel el­söprően sármosan alakította a szánalmas kis­embert, úgy, ahogy azt csak a régi nagy kaba­­részínészek csinálták, kiemelkedően jó ellen­pontja volt a Poór Péterrel előadott slágereink­nek. A műsorvezető Novák Henriett igazi lelke­sedéssel konferálta az eseményeket és faggatta élményekről és emlékekről a jelen lévő promi­nenseket, míg Király Zoltán, aki régi riporteri énjét adta, félretéve erre az estére a politikát, bennünket, fiúkat próbált mikrofonvégre kap­ni egy-egy kérdéssel. A Korona Pódium igazi látványossága ebben a műsorban az az igényesen szép ruhakollekció volt, melyet kedvesen szép és csinos lányok mutattak be. Mondhatnánk, teljesen szokványos mindaz, ami történt. Mégis, amikor Mikes Lilla letette elém azt az emlékkönyvet, amely már-már be­telt, történt valami, amit az ember ritkán érez hasonló helyzetben. Ez a könyv bizonyára ha­marosan szép bőrkötést kap tulajdonosától. Egy élet lakozik benne néhány soros, a világ talán minden főbb nyelvén leírt szavakból. A bejegyzések igazolják azt, hogy az aláíróik mű­vészetükkel milyen széles skálán tették válto­zatossá az itt bemutatott repertoárt. Igazolják, hogy a szerkesztő háziasszony mennyire szaba­don lépte át a pódium magaszabta határait, és adott teret mindennek, ami színvonalas és szó­rakozást ígér. Nevek a könyvben, mint Giulietta Masina (a La Strada/Országúton című Fellini film világ­hírű főszereplője) és Nino Manfredi filmszíné­szek mondhatnánk első szóra jöttek, és hagy­tak emléket néhány sorban. Szász Endre és Amerigo Tot egy-egy oldalas rajza önmaga he­lyett beszél. Ülök, előttem az ütött-kopott, de tartalmá­ban kápráztató emlékkönyv. Még van egy kis hely, pár lap csupán, amire írni lehet. Fülembe cseng egy nemrégen elhangzott párbeszéd, amikor rangos kollégám arról okított, hogy számára csak a nagy színházak, a sportcsarno­kok nyújtanak nívós fellépési lehetőséget, mél­tó körülményt. Miközben lejegyzőn a „nagy­könyvbe” szerény, egymondatos gondolato­mat, eszembe jut a sokat idézett mondás, mely tudtommal az öreg Latabár Kálmántól szár­mazik: „... színház ott van, ahol én vagyok...” SOLTÉSZ REZSŐ

Next