Kurír - reggeli kiadás, 1991. február (2. évfolyam, 31-58. szám)
1991-02-24 / 54. szám
6 K,G, Gy, levelei Méltatlannak és rosszízűnek tartom, amikor az uralkodó pártban tevékenykedő politikusok pártállambeli múltját boncolgatják. Ezek az emberek bebizonyították, hogy mindent megtettek a rendszerváltásért, már akkor is, amikor esetleg vezető állásban voltak, és látszólag a bukott rendszer szabályai szerint viselkedtek. A Bibliában is írva van: Dániel leméne vala az oroszlánok barlangjába és velük együtt énekese vala. D. Csaba, Szombathely Erre sajnos ismételnem kell magamat. Megint csak azt tudom mondani, amit egyszer már válaszoltam egy hasonlóan biblikus szellemű úriember fejtegetéseire. Igaz, hogy Dániel leméne vala az oroszlánok barlangjába és velük együtt énekese vala. De nem nyala vala. Az újságokban állandóan sikeres üzleti vállalkozásokról olvashatunk, jelentős külföldi beruházásokról kapunk híreket, külkereskedelmi mérlegünk is egyre javul. A kisember ezzel szemben azt tapasztalja, hogy egyre jobban csúszik a teljes elszegényedésbe, a fizetésből élők helyzete egyre kilátástalanabbá válik. Meg lehet érteni, hogy erős kételkedéssel fogadjuk a híreket a sikeres üzleti vállalkozásokról. K. Dezső, Győr Teljesen egyetértek kedves olvasónkkal. A magyar gazdasági életről mindig az a bizonyos állatkereskedő jut az eszembe, aki százezer forintért akart eladni egy kovcs kutyát, míg végül valóban sikeres üzletet kötött. A kutyáért cserébe kapott két kóbor macskát a hatvanezer forint értékben. S. János budapesti olvasónk elküldte nekünk az egyik általános iskola napközijének napirendjét, amelyből szerinte az derül ki, hogy „a gyerekek foglalkoztatása egy tibeti lámaiskola szellemiségében történik”. Megnéztem én is a napirendet, tényleg benne van mint harmadik pont: Meditáció. Rövid, öt-tízperces elcsendesedés a tanteremben. Funkciója: ráhangolódni a komoly munkára. Közösségépítés. Önnevelés. A meditáció irányított gondolkodás megadott gondolatokról. Az első félév anyaga címekben: Ismerd meg önmagad! Az önnevelés. Ismerd meg a világot. önnevelésünk motorja: az akaraterő. önnevelésünk tervezői: az igazság és a szeretet. Az akarat ellenségei. A szív ellenségei. Az ész ellenségei. Amikor elolvastam ezt az irományt, eltűnődtem rajta, hogy milyen jó annak, aki már zsenge korában meditálhat, nekem ez sajnos nem adatott meg. Talán még nem késő - gondoltam magamban, és elhelyezkedtem pancsantra ülésben. Meditálni kezdtem egy megadott gondolatról: az ész ellenségei. De nem kellett sokáig meditálnom. A napközi általános napirendjével kezemben hamarosan választ kaptam a megadott gondolatra. ■Egész életemben nagyon rossz alvó voltam, csak erős altatókkal tudtam elaludni - írja Sz. János miskolci olvasónk, aki most 57 éves korára úgy érzi, hogy átesett a ló másik oldalára, állandó aluszékonyságról panaszkodik. Már arra gondolt, hogy ez valamiféle betegség előjele. Óva intem kedves olvasónkat, nehogy pánikba essen, inkább örüljön ennek az állapotnak. Mostanában elég gyakori jelenség az aluszékonyság, főleg azok körében terjed, akik sokat nézik a tévét. Az orvosok szerint az alvás egészséges, a betegek is alvás közben gyógyulnak. Meggyőzésül még egy nagyszerű művész - a felejthetetlen emlékű Balázs Samu - mondását szeretném idézni kedves olvasónknak: „Este nyolc órakor - akár játszom, akár nem - én már alszom.” Hazánk sohasem bővelkedett csodagyerekekben, ezért kötelességemnek érzem, hogy ráirányítsam az olvasó figyelmét Francki Mórickára, a k. u. k. csodagyerekre, akinek élettörténete tanulságul szolgálhat azok számára, akik még hisznek a csodákban. 1877 nyarán egy pécsi fűszerkereskedő segédje a pultra támaszkodva éppen egy hosszú számla tételeit próbálta hangosan összeadni, amikor a számlára várakozó vevő mellől felágaskodott egy pöttömnyi kisfiú, aki négy krajcárért cukrot akart vásárolni: - Bácsi kérem, megmondom én fejből a végeredményt! A vevő és a kereskedősegéd jóízűt nevetett a gyerek közbeszólásán, de csakhamar arcukra fagyott a mosoly, mert a számla végösszege hajszálra egyezett azzal a számjeggyel, amit a fiúcska előre „bemondott”. Először döbbent csodálkozással néztek a gyerekre, majd rögtönzött számtanfeladatokat adtak fel neki, amiket pillanatok alatt hibátlanul megoldott. A városban futótűzként terjedt el az ötesztendős matematikai zseni híre, akit később a polgármester és a helybeli gimnázium tanári kara jelenlétében „vizsgának” vetettek alá. Az „eleven számológép” tökéletesen működött! Ettől kezdve minden úgy ment, ahogy „a Móricka elképzelte”... Első fellépésére Balassagyarmaton került sor, ahol húsz krajcár lefizetése ellenében bárki személyesen meggyőződhetett a fiúcska egyedülálló talentumáról. A balassagyarmati siker annyira megrészegítette Móricka édesapját, aki időközben felcsapott saját gyermeke menedzserének, hogy a gyors meggazdagodás cseppet sem kilátástalan reményében körülhordozta picinyét az ország nagyobb vidéki városaiban. És ha egy üzlet megindul... A vidéki turné után felhozta Mórickát Pestre, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy bemutassa őt a Somossy-orfeum műértő közönségének. Somossy azonban - aki nem volt ugyan számolóművész, de számolt az orfeum pézügyi lehetőségeivel - indokolatlanul magasnak tartotta az ötforintos fellépti díjat. - Ha nem, nem! - mondta dacosan Francki papa, és továbbvitte csemetéjét Bécsbe, ahol már könnyebben boldogultak. Hamarosan a király is látni akarta a csodagyereket, elvitték hát Mórickát a Burgba, ahol az udvar jelenlétében produkálta magát. Ami Móricka ötforintos honoráriumát illeti, Ferenc József előnyösebb helyzetben volt Somossynál. Kiadásait az államkincstárból fedezte, rezsije nem volt, így nem csak Mórickát, hanem később az első világháborút is könnyen tudta finanszírozni... A korabeli krónika szerint így zajlott le Francki Móricka fellépése a bécsi udvarban: „Elmondták a kis Mórickának, hogy a hadseregben 82 ezred, 26 lovasezred, 11 tüzérezred, 22 vadászzászlóalj van, megmondták, hogy hány század van egy ezredben, és mennyi a legénység századonként, ezek mennyi zsoldot kapnak, aztán megmondták a tisztikar létszámát és azt, hogy mennyi a tisztek fizetése. Ki kellett számítani, hogy mennyi a hadsereg fizetése egy évre. Négy percig gondolkozott a gyerek, aztán megmondta. A napi zsold egyezett, de az évi nem. Nevetni kezdtek, de akkor közbeszólt valaki: - Pardon, uraim, önök megfeledkeztek arról, hogy a hivatalos kimutatásban benne van a dupla zsold összege is, amit a hadsereg őfelsége születésnapján kap! Móricka rehabilitálva volt, és az egész udvar lelkesen ünnepelte. Erzsébet királyné megsimogatta a haját, és megcsókolta a gyereket.” Bécs után Berlin, Párizs, a Riviéra, London, majd Bukarest következett. Ahogy múltak az évek, Móricka kínos feltűnéssel kezdett felcseperedni, ami egy csodagyerek esetében egyenlő a tönkremenéssel. Tetézte a bajt, hogy a számolással keresett pénz számolatlanul folyt ki élni vágyó édesapja kezéből, így esett, hogy 1909-ben Francki Móric, a hajdani csodagyerek anyagilag és idegileg egyaránt kikészült. Tanult szakmája nem lévén, egy pesti faárugyárban helyezkedett el munkásként, ám valahogy kitudódott, hogy a műhelyben egy volt csodagyerek politúrozza a sublódokat. A gyár élelmes tulajdonosa élt az alkalommal és sietve megtette őt a kalkulátornak. Úgy vélte, hogy „megfogta az isten lábát”, amikor Francki Móricra bízta a kalkulációt. Csakhogy az öt év múlva kitört világháborút nem kalkulálta be üzleti terveibe... A háború végén a faárugyáros tönkrement, Francki Móric kenyér nélkül maradt. Nem sokáig. Rövidesen az újpesti zálogház raktárnoka lett. Nem volt már csodagyerek, de az, hogy az összeomlás után sikerült álláshoz jutnia, kész csoda volt... Ezt követően tíz évre elmerül az ismeretlenség nem mindig jótékony homályában. Amikor 1930 nyarán - ötvennyolc éves korában - ismét hallat magáról, már elérkezett kalandos sorsának utolsó állomására, a szegényházba... Annak udvarán sütkérezett naphosszat a nyári verőfényben. Hosszú utat tett meg, amíg a bécsi udvartól eljutott a pesti szegényház udvaráig. Ami mindnyájunk számára kiszámíthatatlan, azt ő sem tudta előre kiszámítani... SZILÁGYI GYÖRGY A kis zsenit Francki Mórickának hívták Kyrir 1991. február 24. Valami mindig történik Korona: szemtől szemben színház Mikes Lilla, akit gyermekkorom óta ismerek, fantasztikus időt, tizenkilenc évet élt le a Korona Pódium falai között, és megalkotott valamit, amivel beírta nevét a magyar kisszínpadok nagykönyvébe. Ezen az estén az Élő Módi című előadásragyűlt össze a közönség, közöttük Vámos Magda, az Divatintézet igazgatója, Csenterics Ágnes rendező (aki kitalálója és megalkotója az évek óta sikeres tv-s Módi-sorozatnak). Magam sem hittem első pillanatra, hogy a Korona Pódiumnak ilyen atmoszférája van. A színpadról nézve, a valóságban is tőlem karnyújtásnyira volt mindenki, és miközben énekeltem, nézve a közeli arcokat, magamban elneveztem „face to face” (szemtől szemben) színháznak. Ez alkalommal nem rajtunk volt a hangsúly. Straub Dezső, aki egy szál zongorakísérettel elsöprően sármosan alakította a szánalmas kisembert, úgy, ahogy azt csak a régi nagy kabarészínészek csinálták, kiemelkedően jó ellenpontja volt a Poór Péterrel előadott slágereinknek. A műsorvezető Novák Henriett igazi lelkesedéssel konferálta az eseményeket és faggatta élményekről és emlékekről a jelen lévő prominenseket, míg Király Zoltán, aki régi riporteri énjét adta, félretéve erre az estére a politikát, bennünket, fiúkat próbált mikrofonvégre kapni egy-egy kérdéssel. A Korona Pódium igazi látványossága ebben a műsorban az az igényesen szép ruhakollekció volt, melyet kedvesen szép és csinos lányok mutattak be. Mondhatnánk, teljesen szokványos mindaz, ami történt. Mégis, amikor Mikes Lilla letette elém azt az emlékkönyvet, amely már-már betelt, történt valami, amit az ember ritkán érez hasonló helyzetben. Ez a könyv bizonyára hamarosan szép bőrkötést kap tulajdonosától. Egy élet lakozik benne néhány soros, a világ talán minden főbb nyelvén leírt szavakból. A bejegyzések igazolják azt, hogy az aláíróik művészetükkel milyen széles skálán tették változatossá az itt bemutatott repertoárt. Igazolják, hogy a szerkesztő háziasszony mennyire szabadon lépte át a pódium magaszabta határait, és adott teret mindennek, ami színvonalas és szórakozást ígér. Nevek a könyvben, mint Giulietta Masina (a La Strada/Országúton című Fellini film világhírű főszereplője) és Nino Manfredi filmszínészek mondhatnánk első szóra jöttek, és hagytak emléket néhány sorban. Szász Endre és Amerigo Tot egy-egy oldalas rajza önmaga helyett beszél. Ülök, előttem az ütött-kopott, de tartalmában kápráztató emlékkönyv. Még van egy kis hely, pár lap csupán, amire írni lehet. Fülembe cseng egy nemrégen elhangzott párbeszéd, amikor rangos kollégám arról okított, hogy számára csak a nagy színházak, a sportcsarnokok nyújtanak nívós fellépési lehetőséget, méltó körülményt. Miközben lejegyzőn a „nagykönyvbe” szerény, egymondatos gondolatomat, eszembe jut a sokat idézett mondás, mely tudtommal az öreg Latabár Kálmántól származik: „... színház ott van, ahol én vagyok...” SOLTÉSZ REZSŐ