Kurír - esti kiadás, 1992. február (3. évfolyam, 23-42. szám)
1992-02-03 / 23. szám
4 Sztálin nagy Ilonát akart (Folytatás az 1. oldalról) A mai értelemben véve a ’20-as évek kezdetén nem létezett a fekete-tengeri hadiflotta. Lenin parancsára ugyanis maguk a matrózok süllyesztették el a hajókat, nehogy azok az ellenség kezére jussanak. Az itteni hadiflottát tulajdonképpen „nulláról” kezdték el létrehozni. Az alapot azok a helyrehozott és felújított hadihajók képezték, amelyeket a balti flottától telepítettek át, többek közt két torpedórombolót, a Petrovszkijt és a Nyezamozsnyikot, és néhány nagyon csendes járású ágyúnaszádot. Ezeken kívül a Dzsalita és a Dorothea öreg aknakeresőkből és az ugyancsak kivénhedt Komintern cirkálóból állt a fekete-tengeri flotta. Ez utóbbi cirkálóra még egy „díszlet” kéményt is elhelyeztek, hogy tekintélyesebbnek lássák. A szevasztopoli katonai kikötőben több Izmail típusú óriás építését is elkezdték, ám ezek sohasem készültek el, s a „félkész” hajókat ócskavasként eladták Németországnak, cserébe pedig mozdonyokat vásároltak. A fekete-tengeri flotta történetében 1929 jelentette a fordulópontot, amikor ellenőrző körutat tett a flottánál Sztálin és Ordzsonikidze. Abban az időben Romuald Muklevics volt a Szovjetunió haditengerészetének főparancsnoka. Muklevics flottaépítési koncepciója egyértelműen védelmi jellegű volt. Tekintettel az ország akkori ipari és anyagi lehetőségeire, Muklevics úgy vélte, hogy elsősorban kis vízkiszorítású, kevés fémet igénylő és mozgékony hajókkal kell felszerelni a flottát. Muklevics helyettesei, Orlov és Okunyev egyetértettek a parancsnok álláspontjával. A parancsnok javasolta Sztálinnak és Ordzsonikidzének, hogy tanácskozzanak a helyetteseivel is, és azután döntsenek arról, milyen legyen a flotta. A találkozóra a Cservona Ukraina nevű cirkálón került sor, azt követően pedig találkoztak a tengerészekkel is, akik úgyszintén a könnyű, mozgékony hajóhad létrehozását szorgalmazták. A tengerészek azzal érveltek, hogy egy ilyen, viszonylag szűk, zárt térségben, mint a Feketetenger, nincs szükség nagy flottára. Elegendő, ha az országhatárok védelmét biztosítják. Sztálinnak azonban más volt a véleménye. Lelki szemei előtt hatalmas tengeri csaták játszódtak le a végeláthatatlan vizeken. Elsősorban nagy vízkiszorítású hajók építését szorgalmazta, és szerette volna, ha a Nyugaton éppen akkoriban „divatba jövő” repülőgép anyahajókat is építenek. A Nyugatnak azonban szüksége volt ilyen flottára, hogy kordában tudja tartani a távoli gyarmatokat. Egy olyan ország számára viszont, amelynek csak a határait kell biztosítania, semmi szüksége nem volt ilyen típusú hajókra. Sztálin többek közt azzal érvelt a nagy hajók mellett, hogy azok tekintélyt parancsolnak, elrettentésül szolgálnak és az ország erejéről tanúskodnak. Ezek után már hallani sem akart a tengerészek észérveiről. Az sem érdekelte, hogy a sorhajók és az anyahajók csak védőhajókkal együtt alkalmasak a harcra, mert nagyon sebezhetőek. Tehát a sorhajók és az anyahajók mellé kisebbeket is kell építeni. Ez indította el a flotta lavinaszerű növekedését. Hiába hivatkoztak a tengerészek a szaktekintélyként számon tartott Tuhacsevszkijre, Sztálint nem tudták meggyőzni. A védelmi doktrínát egyértelműen elutasította és ragaszkodott a támadó hadműveletekre alkalmas flotta létrehozásához. Nem sokkal ezután a vitatkozó matrózok közül sokan az életükkel fizettek azért, mert vitatkozni merészeltek a „népek atyjával”. A fekete-tengeri flotta körül ma kialakult vita is a rövidlátó és felelőtlen politikusok lázas tevékenységének keserű gyümölcse, mert létrejött egy olyan harcászati egység, amely sokszorosan meghaladja az ország védelmi szükségleteit, amelyre valójában senkinek sem volt szüksége, hacsak nem a szovjet honvédelmi minisztériumnak, hogy ezáltal is igazolni tudja saját pótolhatatlanságát. Ami pedig a mostani vitát illeti, Ukrajnának aligha van igazán szüksége erre a gigantikus armadára, amelynek fenntartását csak egy szuperhatalom engedheti meg magának. Inkább arról lehet szó, hogy Kravcsuk elnök ezáltal szeretne kialkudni országa számára valamilyen előnyöket, s ha most egy kicsit vonakodik is, majd szépen lemond a flottáról egy „jó üzlet” ígéretével a tarsolyában. L. M. Kivégzés élőben Kedvükre borzonghattak a Monte Carló-i tv nézői január 31-én este. Egy divatos talk show-ban ugyanis bemutattak egy rövid filmrészletet egy Amerikában végrehajtott kivégzésről. Mindenki láthatta az elítélt utolsó útját a „halálfolyosón”, majd az elektromos sokk általi rángásokat a villamosszékben. A bejátszás rögtön óriási felzúdulást váltott ki Olaszországban és Franciaországban egyaránt. Az egyházak tiltakoztak az embertelenség ellen, nézők telefonáltak be a tv-be és „közönséges voyeur”-öknek, kukkolóknak minősítették azokat, akik egy ember utolsó szenvedéséből kovácsoltak maguknak poént. Persze sokaknak éppen az fájt, hogy ezzel a nézők is voyeurökké váltak. Voltak, akik egyszerűen úgy érveltek, hogy „a halál magánügy . Talán azért is döbbentek meg oly sokan, mert európai kultúrájú országokban a nyilvános kivégzés már régen kiment a divatból, ellentétben például a konzervatív iszlám országokkal. Pedig valamikor még ezrek állták körül az eretnekek máglyáit, a lefejezéseket, az elevenen megnyúzásokat, a felnégyeléseket, és ezek a látványosságok elrettentésül, meg a nézők szadista vágyainak kielégítésére is szolgáltak. Ugyanakkor furcsa, hogy amikor a különböző tv-híradók szinte vacsora utáni desszertként tálalják fel a halált, egyáltalán egy ilyen eset felkorbácsolhatja a kedélyeket. Az ügyben megszólaltak az Amnesty International nevű emberi jogi szervezet képviselői is. Szerintük nagyon helyes, hogy bemutatnak egy kivégzést a maga naturális valóságában, mert így legalább elgondolkodnak az emberek, és harcolni fognak a halálbüntetés ellen. Ennek talán csak az mond némileg ellent, hogy az Amnestynek a gyomorkavaró részletességgel leírt kínzási jegyzőkönyvei sem sokat javítottak az emberek közötti farkasviszonyokon. Mellesleg egy nappal korábban a francia TF 1 -en egy AIDS-beteg haldoklását közvetítették... GNL NAGY TAMÁS JELENTI MOSZKVÁBÓL Orosz koldusopera Borisz Jelcin gazdasági sokkterápiája az árakkal együtt az indulatokat is elszabadította. Oroszhonban egymást érik a magas árak és az új adórendszer elleni tüntetések. Nem csoda, hiszen a reform egy felvonással a nyomorba taszította a lakosság jókora részét. Moszkva utcáin lépten-nyomon alamizsnáért könyörgő nyomorultakba botlik a járókelő. A kéregetők között alázatosan üldögélnek az egykori frontharcosok és sztahanovisták. Egy élet kemény munkájával és az eszmékbe vetett hittel többségük csak az aluljárókig jutott el. Az utcai életmód másik újszülött csoportja a nemrég rehabilitált üzletelőké. Borisz cár ugyanis ukázban engedélyezte a közterületeken történő adásvételt. Bárki bármit eladhat az utcán. Az ilyen tevékenységet errefelé korábban többéves lágerrel büntették. Ma már szabad marad a gazda. Tánya, 3 29 éves művészettörténész meséli: - Évekig egy múzeumban dolgoztam, de 300 rubelből ma már nem nevelhetem két fiamat. Ezért kiléptem a munkahelyemről és üzletelni kezdtem. Mindennap ötkor kelek és elmetrózok néhány külvárosi üzletbe, ahol tudom, hogy olcsóbban juthatok egy csomó termékhez. Aztán irány a belváros, ahol az utcán eladom az árumat, kifizetem a sápot a maffiának, de még így is marad napi 150 rubel tiszta hasznom. Az árfelszabadítás után minden üzletvezető maga dönti el, hogy mennyiért adja az áruját. Ennek eredményeképpen ugyanaz a termék két különböző üzletben akár több száz százalékos különbséggel is megvásárolható. A 150 rubeles húst gyakran visszaküldik a termelőnek, mivel nincs vevő. Olcsóbban adni nem érdemes, hiszen akkor a ráfordítást sem hozza be az áru. S ezzel be is zárult a kör. Az emberek éheznek, mert nincs pénzük, az állatállományt pedig levágják, hiszen a takarmány drága. Ez pedig végül is újfent elvezet az üres üzletekhez. Az orosz reformkormány szavakban a farmergazdaságokban bízik, de ugyanakkor kötelező 25 százalékos beszolgáltatással sújtja őket. A piacokon minden van a vásárlók kivételével. Még görögdinnye is kapható január végén. Ilf és Petrov, a két kitűnő orosz humorista, a húszas években írta az errefelé szállóigévé vált mondatot: A Nyugat majd segít. Csakhogy a Nyugat a jelenlegi káoszban képtelen segíteni, de az sem jelentene sokat, ha tudna. Orosz közgazdászok kiszámították, hogyha megérkezne minden beígért segély, az is csak egy napig tudná jóllakatni Oroszországot. A külföld befektetni sem mer, hiszen ki garantálhatja, hogy nem törnek ki éhséglázadások és nem űzik el Borisz cárt. De ki merné pénzét egy olyan országba ölni, amelyikben még a földrajzi nevek is naponta változnak? 1992. február 3. Walesa és a jóisten Az 1991-es év nem sok örömöt szerzett a lengyeleknek, inkább nehézségekkel, problémákkal kellett küzdeniük. Nem tűnik könnyebbnek az 1992-es esztendő sem, így hát ilyen nehéz időkben igazán jól jön egy kis mosoly. A Kurier Polski című lap által meghirdetett „Az év vicce” versenyre érkezett néhány valóban kellemes percet szerző vicc, amelyek természetesen tipikusan lengyelek, különösen a politikaiak. A varsói egyetem bölcsészkarán írásbeli vizsga folyik. A téma: Ki az ideálod, és miért éppen Lech Walesa az? Meghal Jaruzelski, Mazowiecki és Walesa. Az égbe kerülve Jaruzelski a teremtő bal oldalára, Mazowiecki a jobb oldalára ült. Walesa így szól: Jóistenem, mit keresel a helyemen? Elromlik egy orosz bombázó repülőgép, s a fedélzetén levő atombombát azonnal le kell dobnia. Kérdés az irányító központhoz: Hová,? Válasz: Lengyelországra. Úgyis második Japán akarnak lenni. Lengyelországban is népszerűek az anyósviccek. - Kislányom - mondja az anyósjelölt, meglátva jövendő vejét -, ha ehhez az emberhez megy feleségül, én soha nem lépem át lakásotok küszöbét. Mire a férjjelölt: - Kérhetném ezt írásba adni? A Górai-viccek kicsit a székelyekéhez hasonlítanak. - Bátya, megmutassam melyik hegy a Giewont? - Meg. - Látod azt a hegyet? - Igen. - Hát az nem az. És azt a másikat? - Látom. - Hát az sem az. Na és azt a harmadikat? - Azt nem látom. - Na látod, az a Giewont. A vegyes kategóriában is akadt nátány jó vicc: Kezdjen már el dolgozni, uram, a munkába még senki sem halt bele! - Hát azért nem szívesen kockáztatnék! - Helló, öreg, hallom, megnősültél! Legalább szép az asszony? - Hát, azt mondják, olyan, mint a Szűzanya! - Mutasd a képét!. .. Hú, Szűzanyám! - Főnök úr, ad két nap szabadságot, hogy segíthessek az otthoni nagytakarításban a feleségemnek? - Szó sem lehet róla! - Nagyon köszönöm, tudtam, hogy önre mindig számíthatok. B. VARGA JULIA (Varsó)