Kurír - esti kiadás, 1992. május (3. évfolyam, 86-105. szám)
1992-05-15 / 95. szám
24 ■ ■■■■■■■■■■■ DÁVID KRISZTINA Amilir a Iasszi angyala sfe* Folytatásos regény 10. (Katerina a fodrászüzletben végighallgatja Szmolnyik és Koltai emlékidézését a régi, szép időkből, amikor még a többiekkel együtt bárkit agyonverhettek, aki nem vallotta be, amivel vádolták.) „Balaton Lovarda. Cégtulajdonos: Herczeg Gyula.” A könnyed kézírást utánzó betűk sötétkék színnel ragyogtak egy ovális alakú sárga táblán. A cégtáblát egy díszes székelykapu mellett az embermagasságú deszkakerítésre szegezték fel. Katerina Dantés a kapu mellett állította le a kocsit. Lovagláshoz volt öltözve. Még egy lovaglópálcát is hozott magával. A haját bő szabású, barna bőrsapkába rejtette. A kerítés mögött jobboldalt az istállóépület húzódott, baloldalt pedig egy cölöpökkel körbevett gyakorlópálya. A gyakorlópályán fiatal fiú vezetgetett körbe egy szürke csikót. A csikónak nem tetszett a ponyva. Néhány nyugodtabb lépés után fickándozni kezdett, fel-felvetette a fejét. A lány megállt a cölöpkerítésnél. Kis ideig figyelte a csikóval birkózó fiút, aztán intett neki. - Herczeg úr itt van? Lovat szeretnék bérelni! A fiú az istálló mellett álló kis épület felé mutatott az ostornyéllel. — Menjen az irodába! - kiáltotta. Katerina az iroda felé nézett, aztán visszafordult. Úgy tett, mint akinek figyelmét leköti a csikó idomítása. „Herczeggel vigyázz! - visszhangzott benne a» nagyapja fájdalomcsillapítóktól eltompult lassú beszéde a messzi múltból, amikor 14-15 évesen az elsötétített szobában állva hallgatta a tolószékben ülő öregembert. - Ő volt közöttük az egyetlen, akit nem a vallomásom érdekelt... Nem az volt számára a fontos, hogy mindent bevalljak... ő meg akart törni. Sportnak tartotta a vallatást. És mindenáron győzni akart. A kegyetlenkedéseiben nem volt indulat, mint Szmolnyiknál vagy Koltainál. Hideg célszerűség... Az elektromos fürdő... Az ő találmánya, hogy beleülsz a lavórba, a vízbe, amibe áramot vezet... Az ő találmánya, hogy napokig állsz, állsz, állsz, amíg cipónyivá nem dagad a lábad... Állsz, állsz... Gép volt... Embergép... Nem esett nekem dühből, mint a többiek... Azt hiszem, megtervezte... Mindent megtervezett... Ha az Ezredesnek nem lett volna valami újabb elképzelése velem... ha nem lép közbe... akkor...” A lány állt a cölöpkerítésnél, nézte a fickándozó csikót, nézte, de nem látta. Csak a nagyapját látta. Ahogy ül a tolószékben és szemei vak üregét az unokájára szegezve beszél, beszél... - Jó napot! Herczeg az istálló felől érkezhetett, a lány háta mögül, ezért nem vette észre Katerina. Váratlanul csapott végig rajta a hang, de a lány meg se rezzent. Aki úgy él, hogy mindig a legrosszabbra készül, azt kevés dolog érheti váratlanul. - Jó napot! - nézett a férfire Katerina. - Herczeg úr? A férfi bólintott. A csikót nézte. - Miben segíthetek? - Hallottam, hogy itt bérelhető jó kilovagoláshoz. Herczeg a lányra pillantott. Szép. Csinos falat. Kék szemek... Mintha ismerné valahonnan... - Volt már itt? - Igen - hazudott Katerina -, gyerekkoromban. Nyolc-tíz éve. Miért? - Gondoltam hogy találkoztunk már. - Ó, akkor én még nagyon kicsi voltam! Nem emlékezhet rám. - Én mindenre emlékszem - mondta a férfi és újra a csikóra nézett. - Rendesen tartsd! - kiáltott a fiúra, aztán visszafordult a lányhoz. - Franciaországból? - Honnan tudja? - Ide sok külföldön élő magyar jön. Az ember egy idő után a beszédükből felismeri, hol élnek. A lány bólogatott, és a férfi vékony, vértelen ajkait nézte. „Úgy kellene meghalnod, ahogy nagyapának - gondolta. - Üvöltve a fájdalomtól. Miután húsz évig a tolószékben senyvedtél. És ötször operáltak. Igen, meg fogsz dögleni!” Herczegnek tetszett a lány. Kis kék szemű, kíváncsi csitri. - Ismeri a terepet? - kérdezte és intett, hogy menjenek be az istállóba. - Nem - rázta meg a fejét Katerina és a férfi után indult. - De nem látszik túl nehéznek. Otthon, hegyek között, nehezebbhez szoktam. - Először általában elkísérjük a vendégeket - mondta Herczeg és belépett a félhomályos istállóba. - Biztonsági okokból ez javasolt. Úgyhogy meg kellene állapodnunk egy időpontban, amikor ennek megfelel. És nekem is. Katerina végigsétált az állások között. Úgy tett, mint aki a lovakat csodálja. Menjen bele ebbe a játékba? Lovagoljanak ki? Nem túl jó. Sokan fogják tudni, hogy együtt indultak el. ő lesz az első gyanúsított. - Rendben - mondta Herczegnek. - Önnek mikor alkalmas? - Holnap. Például késő délután, amikor nem olyan erős a nap. - A férfi a lány mögé lépett és Katerina teste mellett kétoldalt megfogta a korlátot. - Elvinném egy gyönyörű helyre. Erdők között, egy olyan tiszta vizű patakhoz, amiből a Balaton körül csak ez az egy található. Ahova senkit sem szoktam vinni. Ahova mindig egyedül megyek... A férfi közelebb húzódott a lányhoz, de amikor egymáshoz értek, Katerina mély, idegen hangon csak annyit mondott: - Engedjen el! Herczeg meghökkent. Az ellenséges hang egyáltalán nem illett a lány mosolygósnak látszó egyéniségéhez. Elvette a kezét a korlátról és visszahúzódott. A lány is megérezte, hogy hibázott. Mikor a férfi felé fordult, elmosolyodott. - Maga nagyon gyors, Herczeg úr! - mondta és odébb lépett. - De nem minden nő szereti a gyorsaságot. - Bocsánat! - mondta Herczeg. - Elnézést a hirtelen vonzalomért. Katerina megpróbált kacéran a férfire nézni: - A vonzalomért nem kell elnézést kérni. Az megtisztelő számomra. Csak a gyorsaság... Az nem az én műfajom. Ami pedig a kilovaglásunkat illeti, holnap sajnos nem érek rá. Talán holnapután... Viszontlátásra! - Viszontlátásra! - mondta Herczeg és az ajtóból figyelte a lányt. „Mi volt ez?” - gondolta. - Abban a visszautasításban volt valami különös. Egy hangsúly, ami leginkább a gyűlöletre hasonlít. De miért gyűlölne? Nem ismerjük egymást. Eh! Butaság! Biztos rossz tapasztalatai vannak a férfiakkal. Meg én is ügyetlen voltam. A lány kilépett a kapun és beszállt a kocsijába. Néhány pillanatig maga elé nézett, mielőtt indított volna. Remélte, hogy nem követett el nagy hibát. (Folytatjuk) Írja meg a történet végét! Dávid Krisztina regényének folytatásai mindig a délutáni, kék Kurírban jelennek meg. A regény közlését június végén megszakítjuk. Ezután lehet az elképzelt befejezéseket, vázlatosan, maximum 25 gépelt sorban beküldeni címünkre. A beérkezett pályázatok közül a legérdekesebbeket - az eredeti befejezéssel együtt - közöljük és a szerzők között kétszemélyes, egyhetes nyugat-európai utakat sorsolunk ki. Reggel és délután megjelenő országos napilap Délutáni kiadás III. évfolyam 95. szám Főszerkesztő: Szűcs Gábor Felelős szerkesztő: Müller Tibor Főszerkesztő-helyettes: Meruk József és Őri B. Péter Kiadja a KURÍR Lap- és Könyvkiadó Részvénytársaság Felelős kiadó az rt. elnök-igazgatója Igazgató: Pethes Sándor és Sárosi István Termelési igazgató: Lukács Zsuzsanna Technikai igazgató: Csutor György Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1122 Budapest XII., Flajóczy u. 7-9. Postacím: 1525 Budapest Pf. 72 Telefon (PBX-központ): 202-5166 Telefax: 202-6802; 202-6659 Hirdetésfelvétel: 202-5166 Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál, a kézbesítőknél, a hírlapüzletekben és a Hírlap-előfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR) közvetlenül, utalványon vagy átutalással. Előfizetési díj: Reggeli KURÍR: egy évre 4560 Ft, fél évre 2280 Ft, negyedévre 1140 Ft, egy hónapra 380 Ft. Délutáni KURÍR: egy évre 3720 Ft, fél évre 1860 Ft, negyedévre 930 Ft, egy hónapra 310 Ft. A fotó kidolgozás Forte papíron készült Szedés: KURÍR RT. Nyomtatás: Szikra Lapnyomda. Felelős vezető: Dr. Csöndes Zoltán vezérigazgató HU ISSN 0865-901- 1 2 4 8 16 * Kép. Mindenfélét összeírtak rólam, de ez csak az egyik oldal. Azért néha elábrándozom. Nézem a tömeget. És soha nem unatkozom benne. Elképzelem, ki merre tart, mit fog csinálni. Mintha csak én sietnék valahova. Magam előtt látom a belvárosi kapukat, ahol belépnek, látom a kopott kilincseket, amiket lenyomnak, a lépcsőházakat, a szobákat. Nekem is van egy lépcsőházam meg egy szobám. De ez kevés. Úgy szeretem elnézni a délutáni forgatagot, amíg be nem sötétül az ég. Én nem félek senkitől. Úgyis túljárok mindenki eszén. És senki nem tudja, hogy valójában Tahitiról álmodozom. Tahiti a Práter utcában van, utazó Az élet jövendő császára. A császárság híve. Legalábbis a kerületben. Egy-két tartást, gesztust, mosolyt már sikerült lemásolni a nagyoktól. A Nagyoktól. Az utca van olyan érdekes, mint egy képeskönyv. Az iskola meg nem olyan érdekes. Legjobban az autók tetszenek neki. Példaképe egy lízing rt. vezetője. Mindig meglesi, amikor hazafelé megy. Vagy tárgyal az ügyfelekkel. Eladó, minden és becserélhető, csak ő nem. Saját magát nem cseréli be. Érdemes megjátszania a ravaszt, ravaszabbnak mutatkoznia, mint amilyen valójában. Úgyis ezt várják el a srácok a téren meg az utcán. Addig Egy kicsit máshogy. Nem nagyon, csak egy kicsit. Átmeneti korszakban átmeneti megoldás. Határmegoldás, amikor a határokat lassan meg akarják szüntetni. Állok is meg nem is. Mihez kezdenek velem? Nekem van igazam, mert nincs igazság. A fejenállás a bizonyíték. Fejen állva a mosoly olyan, mintha sírás lenne. De csak ti látjátok sírásnak, én megfordulva nevetek. Mert én vagyok a megfordult jövő. Mert ma nincs haladás. Mikor majd minden másképp lesz, nem lesznek ilyen lehúzott rolók, s én belépek a kapukon. (PAYER) is jól megvan. Fotók: BODÓ GÁBOR 1992. május 15. Milyen kár, hogy a veszprémi színház falán az a bronzportré a szigorú, az összevont szemöldökű Latinovitsot ábrázolja, és nem a sugárzó mosolyát. Pedig épp Veszprémben volt boldog és sikeres, amikor Németh László Győzelem című darabját vitte színre. Természetesen a személyéhez fűződő legendák igyekeztek őt kellemetlen, a baráti kezet is megmaró ördögi lényként föltüntetni. Nem volt szent sem, ember volt és művész, aki sokszor erősen kételkedett önmagában és állandóan kételkedett abban a világban, ami körülvette. Amelyik teljesen alkalmatlan volt arra, hogy befogadja, vagy akárcsak elviselje. Pedig milyen keveset kért: szakmai tisztességet, a munka becsületét. Egy kis nyugalmat, ahol nem a dal, de legalább a gondolat megfoganhat. Máskor pezsgést, együttlétet a játszótársakkal. Megint máskor egy csöndes délelőttöt, amikor csak be lehet ülni a moziba, Ruttkai Éva kezét fogva. Láttam őket, így meghitten, egyszerűen. És a Vígszínházban majd negyvenévesen, viharzó szerelmű reneszánsz suhancot, Rómeót alakítani. Végül Szindbádot, az utazót, aki mindenkié és senkié, akinek puha gordonkahangjai sehol máshol nem rezegtetik meg úgy a lelket, mint itt, a Kárpátok övezte tájon. Időről időre megemlékeznek róla, a televízió talán azért, mert rossz a lelkiismerete, már ha van neki, hisz fölvételeit egy mozdulattal törölték le. Egy szellemi tett lett az enyészeté! így aztán állóképek kísérték azt a rövid hangfelvételt, amelyen a Győzelem premierjéről beszélt. De mert Németh László rideg színházi világát Latinovits rendezése átmelegítette, élővé tette, sok igazságtalan, bántó szót kellett elszenvednie - erről emlékeztek a rövid, esti műsorban a Tv 2-n a pályatársak. Elhiszem Cserhalmi Györgynek - aki most annyi, mint Latinovits volt, amikor meghalt -, hogy energiát és biztonságot adott neki, amit tőle tanult. Elhiszem, hogy mindennap gondol rá. Elhiszem, hogy élhetett volna még. Nem tudom persze, hogy akarna-e most élni. Elvégre bürokraták és hatalmaskodók szép számmal mérgezik ma is a kulturális közéletet. Szekértáborok alakulnak, ő pedig nem arról volt híres, hogy jobban tiszteletben tartotta volna az érdekszövetségeket, mint a tehetséget, így hát talán jobb neki a mennyei pódiumon. ALBERT MÁRIA