Kurír - esti kiadás, 1992. október (3. évfolyam, 192-212. szám)

1992-10-01 / 192. szám

4 AHOL MAXWELL 18 FIZETETT A kínzókamra titkai Nem önéletrajzként, hanem vál­lalati beszámolóként jellemezte szerzője azt a száznyolcvan ol­dalas könyvet, amely „Ez csak egy játék” címmel jelent meg Londonban. Mindenesetre fur­csa cég tette közzé: főnöke a 37 esztendős Lindi­ St. Clair, akit csak korbácskirálynőként emle­get a brit sajtó. A telt hölgy (mellbősége 163 centiméter) hamar elszakadt matróz atyjától, s tizenhárom évesen már gyermekprostituált­ként rótta saroktól sarokig az utcákat. Húsz éve rájött, az az igazi üzlet, ha szadószakértővé válik. Először alkalmazottként korbácsolta az ilyen mulatságra vágyó urakat, majd önállósította magát. Nyugat-Londonban övé a híres szexuális „kínzókamra”, s ennek üzletmenetéről közöl részleteket. Hangsúlyozza, hogy nem a levegőbe beszél, állításait hang- és videokazettákkal is ké­pes alátámasztani, ezeket három példányban, biztonságos helye­ken őrizteti. Nem célja a zsaro­lás, ezeket csak önvédelmi esz­köznek tekinti, ha történetesen őt rágalmaznák. Könyvében ezért neveket nem említ, annál érdekesebbek az összegező statisztikák. Törzs­vendégeinek száma ötezer-har­minchét. 12 241 látogatóról írja, hogy már voltak ott korábban is, 23 958-an egyetlenegyszer tűn­tek fel. Kétszázhuszonöt „boy­­friend”-ről ír, ez a politikusok fe­dőneve. Közülük kétszáznégyen alsóházi képviselők voltak vagy még ma is azok, s ketten minisz­teri tisztséget is betöltötték. „Nem akarom, hogy bajuk le­gyen az asszonnyal, ezért nevet nem írtam, de lehet, hogy van, aki a kollégák közül rájuk ismer” - nyilatkozta a diszkrét szerző. Egy hátsó pados munkáspárti honatyát „Exhibi”-nek becéz, mert a földalattin csupán egy ba­­lonkabátba öltözve utazott, s azt nyitogatta. Társát, a „Bűzbom­bát” kellemetlen testszaga jel­lemzi. Számos konzervatív kép­viselő úgy próbálta levezetni a miniszterelnök asszonnyal szem­ben érzett indulatait, hogy meg­kérték Lindht, Margaret That­cher gumimaszkjában korbácsol­ja őket. A frakcióból négyen is voltak - lehet, hogy egymásnak adták az ötletet akik azt kí­vánták: korbács helyett ugyan­olyan nehéz bőrtáskával ütlegel­jék őket, mint amilyent az akkori kormányfő hordott. Egyetlen nevet azonban nyil­vánosságra hozott a díszes kör­ből, igaz, az illetőnek már min­den mindegy. Többször meg­fordult a pincében Robert Max­well, méghozzá ismert nemzet­közi fegyverkereskedők társasá­gában, s a korbácssuhintások közben óriási üzletekről tárgyal­tak. Miközben a sajtócézár 32 ezer alkalmazottja nyugdíjalap­jának elsikkasztásán merenghe­tett, a hétkorbácsos hölgynek nem lehetett oka a panaszra: egy-egy alkalommal 110 ezer forintnak megfelelő honorá­riumban részesült. FERENCZY-EUROPRESS Tolsztoj is kommunista? Leó helyett Ausztria A fenti címben semmi ellent­mondás nincs. Mindössze annyi történt, hogy Szentpé­­tervárott e hét elejétől kezdve az Ausztria névre „hallgat” az a hatalmas, negyvenhétezer négyzetméteres tér, amelyet eddig Tolsztoj térként ismert mindenki. Hogy az ötlet mennyiben eredeti, afelett immár nem érdemes eszmefuttatásokba bocsátkozni. Elég, ha a té­nyeknél maradunk. Ezek sze­rint az ötlet 1991 szeptembe­rében, Franz Vranitzky oszt­rák kancellár hivatalos moszkvai látogatásának ide­jén, mégpedig a két államfér­fi feleségeinek, Raissza Gor­­bacsovának és Christine Vra­­nitzkynak a beszélgetésén született. Az akkor felvázolt elképzeléseket tettek követ­ték. Számos osztrák cég és bank sorakozott fel az Auszt­ria teret megvalósítani szán­dékozók táborába. Elég csak néhányat említeni közülük: a Bank-Austria, a Theuhand, a Porr-Bau éppen úgy részt kí­ván kapni a tér új arculatának kialakításában, mint az An­­kerbot. Az előbbiek az itt lé­tesülő irodák, élelmiszer- és divatüzletek, illetve lakások mm­sterretch-Pl kialakításában, míg az utóbbi egy elegáns cukrászda létre­hozásában vállal a közeljövő­ben részt. A kancellárné el­képzelései szerint több étte­rem és egy gyógyszertár is lé­tesül majd a patinás környe­zetben. A munkálatok végez­tével pedig az egykor (még most is) kapott arculatot mu­tató tér helyén Szentpétervár „ékszerdoboza” jön létre, sok ezer helyi lakos és ide látoga­tó turista örömére. Az Ausztria tér „névadói” között természetesen ott volt Anatolij Szobcsak, a 3,8 mil­lió lakosú metropolis polgár­­mestere is. A bécsi Kurier munkatársának elmondta, nem lehetetlen, hogy a Nagy Péter cár által alapított város ismét visszanyeri fővárosi rangját. Egy ide vonatkozó terv szerint Moszkva és az ál­lamszövetség tagállamainak többi fővárosa a jövőben is kormányzati székhely marad, Szentpétervárott pedig a FÁK közös parlamentje vé­gezné munkáját. Mint kifej­tette, a város ily módon olyan szerepet töltene be az állam­­szövetség életében, mint amilyet Brüsszel vagy Stras­bourg játszik az Európai Kö­zösségekben. Egy másik kér­désre válaszolva a polgármes­ter elmondta, hogy az erősen leromlott állapotban lévő vá­ros felújítási munkálataiban Ausztrián kívül más országok is részt vesznek. A nagysza­bású tervek szerint a Néva­­parti városban német, olasz, brit és amerikai cégek, mint­egy kétszáz bank jelenik meg hamarosan, Jacques Chirac pedig hamarosan ugyancsak a cári város vendége lesz: részt vesz a Párizs tér megnyitóün­nepségén. Ugyancsak osztrák cégek működnek közre az Ausztria elnevezésű kórház berendezé­sében. Christine Vranitzky mindehhez csak annyit fűzött hozzá: különös örömmel tölti el az, hogy a nagyszabású ter­vek osztrák cégek segítségével jönnek majd létre. CS. K. Szobcsak és Christine Vranitzky a téren 1992. október 1. KINKEL KÍNJAI Németország újdonsült külügyminisztere, Klaus Kinkel még nem igazán szokott bele a diplomácia finom világába. A meggondolatlan bonni politikus gyakran kénytelen eltűrni, hogy saját beosztottjai korrigálják. A múlt hé­ten egy rádióinterjúban Kinkel azt találta mondani, hogy „abszolút érthetőnek tartom, hogy az iszlám világ megsegíti Bosznia-Herce­govina veszélyben lévő muzulmánjait, hiszen ez teljesen normális dolog”. A NATO és az Európai Közösség diplomatái majd’ idegössze­omlást kaptak e kijelentés hallatán, hiszen ez­zel Kinkel valósággal európai beavatkozásra invitálta az iszlám világ hatalmait. A külügymi­nisztérium szorgalmas tisztségviselői azonnal törölték a bajt okozó mondatot az interjú nyil­vánosságra hozott írásos változatából. A gond csak az volt, hogy a javításról elfelejtették ki­kérni a miniszter véleményét, másrészt pedig a Szövetségi Sajtóügyi Hivatal még aznap közöl­te az interjú teljes szövegét a félreérthető mondatok meghagyásával. Különösen Párizs­ban orroltak meg a német kijelentésre, hiszen az európai egyesülési folyamat francia ellenzői saját kormányuk szemére hányják, hogy az a hatalmas gall nemzethez méltatlanul való­sággal hajbókol a germánok előtt, és min­denben követi Helmuth Kohl nagyhatalommá vált országát. V A. ■ —n K­iHl A A szent harcosok már el is indultak Az iszlám világ érti a hívó szót Végtelen Kolumbiába Nem akarja, hogy teljesen ellepjék a Kolumbusz­­megemlékezés most tetőző hullámai? Még itt az utolsó alkalom, hogy gyorsan elutazzon valahova külföldre, és megússza az Újvilág felfedezésének nagy cécóval kísért 500. évfordulóját! Nem valószínű, hogy túl sokan épp az ötletes reklámszöveg miatt rohanták volna meg az uta­zási irodákat, de azért a gunyoros megfogalma­zás árulkodó lehet. Bizony, az Egyesült Álla­mokban is rengetegen unják már a visszaemlé­kezések, tudományos ülések és ünnepi rendez­vények szakadatlan sorát, amely gyaníthatólag most, október 12-én jut el csúcspontjára. S ha eddig nem volt hiány Kolumbusz-programok­­ban, akkor a befejezéskor még inkább ez a hely­zet: kulturális és szórakoztató események töm­kelegét, helyi fesztiválok záróakkordjait időzí­tették jó előre a nagy, kerek évforduló napjához az USA számos államaiban is. Korabeli stílus­ban épített vitorláshajók felvonulása és utcabál, tűzijáték-parádé és hispán foklórműsor - a vá­laszték szinte zavarbaejtő. Más kérdés, hogy nem minden grandiózus el­képzelés találkozik a tervezett lelkes fogadtatással. A Dominikai Köztársaságban például (a história szerint itt, Hispaniola szigetén érte el az amerikai földrészt a felfedező) szabályos belpolitikai vihart kavart a kormányzat egyik nagyszabású terve. Tíze­meletes épületóriást emeltek Santo Domingo egyik, mindeddig szegénynegyednek számító részén (hossza kilenc futballpályáéval egyenlő!), ott, ahol a legenda szerint az admirális először lépett partra. Az épület fekvő kereszt alakú, s ami még különö­sebb, tetejéről másfél száz hatalmas reflektor vilá­gítja meg az eget. Faro a Colon - Kolumbusz vilá­gítótornya, így nevezik a létesítményt, amelynek fényét a becslések szerint jó időben akár a kétszáz mérföldre lévő Puerto Ricóról is látni lehet majd. A kormány reményei szerint a felfedező - per­sze vitatott hitelességű - földi maradványainak és egy emlékmúzeumnak is otthont adó épület turis­ták millióit vonzhatja évente. A helyi lakosságot vi­szont e rózsaszín koncepciók csöppet sem hatják meg, ők csak azt látják, hogy a roskatag házakat el­söpörték, a nincsteleneket elkergették, s a díszes beruházást három méter magas, két és fél kilométer hosszú fallal vették körül, szinte külön világot te­remtve ezzel a környező, külföldiek szemében nyil­vánvalóan nyomorúságos kunyhórengeteg közepén. Hogy mindez mennyi pénzt emésztett fel, arról az illetékesek mélyen hallgatnak. A rossz nyelvek szerint legalább hetvenmillió dollárt költöttek, s ez a kis karibi állam sanyarú élet­­színvonalát ismerve valóban megdöbbentő summa. Valószínűleg ez magyarázza, hogy még a befolyásos katolikus egyház is tüntetőleg távol tartja magát az átadási ceremóniától, sőt előre bejelentették, hogy az október 12-én éppen Dominikában tartózkodó II. János Pál sem megy el a „világítótorony” avatási szertartására. Helyette a pápa demonstratív módon Santo Domingo közelében, egy kisvárosban celebrál majd misét. Ami azt illeti, a kritikák teljesen megalapozot­tak. Dominikában a munkanélküliség harminc százalék körül jár, az infláció meghaladja a száz százalékot, rendszeresek az akár fél napig is eltar­tó áramszünetek, s a főváros tekintélyes részén még egészséges ivóvíz sincs. Ilyen körülmények között aligha a nagy felfedező emlékének szentelt tipikus presztízsberuházás volt az, amire a hétmil­lió lakosú közép-amerikai országban a leginkább szükség lehetett. SZEGŐ GÁBOR

Next