Kurír - esti kiadás, 1993. január (4. évfolyam, 1-20. szám)
1993-01-28 / 19. szám
16 RIPORT 1993. január 28. H. Bíró László Tűzhalál a kórházban ■ Szemérmes a rendőrségi közlemény. Elhallgatja Erdélyi Károly nevét, meg azt is, hogy hova való. Amikor részleteket kérdeznék, a rendőrtiszt ingerült lesz. Nem mond semmit, de még ezt is letagadja, aztán arra biztat, találgassak, érdeklődjek: nem olyan nagy az a Győr-Sopron megye, vagy hogy pontosabb legyek, Győr-Sopron-Moson. A megyei kórházban már majdnem megtudtam valamit. Nem olyan nagy ügy ez, mondták, a pszichiátrián naponta történnek különös dolgok Nem csak Győrben, mindenhol. Ezek a betegek egymásnak esnek, rosszabb esetben az ápolóknak, vagy egy óvatlan pillanatban megszöknek, aztán valahol kiugranak az ablakon. Mondom, engem ez a konkrét ügy érdekelne, mert szökésről, kiugrásról hallottam már én is, zárt osztályon az őrjöngés sem ritka, de elégetni egy beteget, az mégiscsak más. Ne higgye, győzköd a főorvos, aztán vált: még tart a nyomozás, addig semmit sem tud mondani. A rendőrök is ezt tanácsolták. Majd utána. Akkor aztán készségesen. Nem marad más, Győr-Sopron-Moson. Valaki mégiscsak segít: a megyehatáron érdeklődjünk, aztán még említ három községnevet. A legtávolabbiba indulunk. Majdnem jó helyen járunk, igazítanak el Szanyon a helybéli kocsmában, a szomszéd falu lesz az, három kilométer az út odáig. Olyan közel van, hogy áthallatszanak a hírek, a pultnál támaszkodók mind hallottak az esetről. A vági krncsmiben aztán már részleteket is megtudunk. Igaz, a nyakkendős kocsmáros mindenhez hozzáteszi, hogy ez amolyan szóbeszéd csak, ki tudja, mi az igazság. Egy biztos, a Karcsi csendes, rendes ember volt. Amikor nem jött rá a betegség, mert az sajnos gyakran megkereste. Van már húsz éve is, hogy elborult az agya, azóta a fél életét a pszichiátrián töltötte. Régebben Csornán, aztán, hogy ott megszűnt ez az osztály, Győrben, a megyei kórházban. Ha sikerült rendbe hozni egy kicsit, akkor a testvére hazahozta, gondozta, amíg lehetett, így ment ez évről évre. Erdélyiék háza nincs messze a sarki kocsmától, szinte odalátni. Szerény kis ház, előtte kékre festett deszkakapu. Erdélyiné éppen kinéz, amikor érkezünk, mikor mondjuk, miért jöttünk, már az utcán elsírja magát. - Itt szoktam kötözni a Karcsi lábát - bök a konyhai heverő felé -, tudja, a nyáron operálták a sarkait. Felfekvéses lett, mert ha elérte ez a tudathasadás, akkor a kórházban kikötötték. A két kezét az ágy két oldalához, a lábait meg bokánál összebéklyózva, aztán ki az ágy végéhez. Mint Krisztust. Mozdulni sem tudott. Nem tudom, a műtét után hogy kötözhették a sógorom lábát, de nagyon csúnyán nézett ki neki. Szóltunk is a doktornak meg az ápolóknak, de csak nem javult. Ezért nem is csodálkoztunk, amikor megjött a távirat, és azt írták, hogy Karcsit áthelyezték a honvédkórház égésplasztikai osztályára. Plasztika, plasztika, egyszerű emberek vagyunk, azt hittük, a sarkait plasztikázzák. - Másnap be akartunk menni az öcsémhez - veszi át a szót Erdélyi Ernő -, de akkor jött meg az a nagy síkosság. Csúszott minden, még a buszok sem jártak. Anélkül is bonyolult a közlekedés, Csorna meg Győr között még jó, de Vágról Csornára alig van járat. Aznap meg egy sem volt. Egy nappal később aztán az egyik fiatalember, három házzal odébb lakik, fölajánlotta, kocsival bevisz a kórházba. Hát ott tudtuk meg, hogy a Karcsi edves megégett. Nagyon kedves volt a nővér, mondta, ha úgy érzem, nem vagyok elég erős, akkor ne nézzem meg. Tudja, egy évvel korábban volt infarktusom, azóta is szorít a mellem, de azért csak meg akartam nézni. Hát a testvérem, de mivel fiatal kora óta gondozzuk meg tizenegy évvel fiatalabb is nálam, inkább a fiamnak tekintettem. Mondta a nővér, ha akarok, be is mehetek a kórterembe, de ahhoz be kell öltözni meg maszkot kötni és akkor se látok többet, mint az üvegfalon keresztül. Van telefon is ha kívül maradok, ő meg bemegy hogy kitakarja, azért még tudunk beszélgetni. Nehezemre esik az öltözködés, inkább az üvegen át néztem. Nyolc vagy kilenc ember feküdt ott benn, mind mozdulatlanul, állig betakarva. Mint a múmiák. A nővér derékig lehajtotta a lepedőt. Uram, úgy higgye el, a nyakán, a mellén hurkákban vöröslőt a csupasz hús! Nem, nem meg