Kurír - reggeli kiadás, 1993. december (4. évfolyam, 328-356. szám)
1993-12-29 / 354. szám
8 MAGAZIN ZOLATJA KODÁLYT MOSOLYOGNI Carter elnök is, Reagen is, Bush is meghívta az együttest a Fehér Házba, felléptek a pápa előtt ez azért nem kis izgalmat jelenthet. Az ember persze, hogy izgatott, amikor először megy a Fehér Házba, nagy megtiszteltetés ott koncertet adni. Végigvezettek minket az épületen, az egyik szobában egy porszívót is kipróbáltam. A pápa Isten áldását adta ránk, mondván, Isten egyik legszebb ajándéka a zene. Németül és lengyelül beszélt velünk, az együttesben véletlenül két lengyel származású hölgy is van - Sylvia Kowalczuknak nemrég adták ki egy CD-jét Magyarországon, Vivaldit, Handelt, Ravelt és Gershwint játszik a Magar Virtuózokkal, én vezényelek. - Nem akárkikkel találkozhat. A művészek közül kire néz fel? - A mesteremre, Kodályra, aki nálam a Jóisten után következik. Ma már nem tudják, milyen kemény ember volt. Amerikában egyszer megkérdezték tőle, miért nem hagyja ott Magyarországot. Felállt és kiment a teremből. Azon kevesek közé tartozom, akiknek járt a lakásán, sőt akik látták őt mosolyogni. Nem sokkal a halála előtt történt, hogy meghívtam magamhoz, amikor New Yorkban járt. Épp akkoriban írtam át Händel F-dúr zongoraversenyét hárfára, megkérdeztem tőle, hová tegyem a kadenciát. Megmutatta. Engedélyt kaptam tőle, hogy néhány művét átdolgozzam hárfára, négy el is készült. Bartókot is átírtam. Kodály azt mondta: „Most már tudom, ki az igazi magyar ember. Maga, Würtzler, mert az asztal alatt is Kodályt, Bartókot terjeszti.” Akkor készült egy fénykép, amin Kodály egy almát tart a kezében és mosolyog. - Milyen volt hosszú idő után először hazajönni? - Borzalmas. Báró Lukács Miklós hívott meg, az Operaház akkori igazgatója, aki nagyon szeretett. A MÁV Szimfonikusokkal léptem volna fel. Keresztanyám várt a Keletiben: „Nagy baj van, levettek a műsorról!” Ez Barnánénak volt a műve, egy bűbájos „gengszternőnek” a minisztériumból. Felhívtam, természetesen nem ért rá. A helyettese szerint írtak egy lemondó levelet, amit azért nem kaptam meg, mert turnéztam. Egy év múlva felléphettem. - Sok sértődöttség van önben? - Nem törődöm a gonoszsággal. Engem sokan nem szeretnek, féltékenyek. Ezzel nem szabad törődni. A sebek behegednek, a hazámra is szeretettel gondolok, békejobbal jöttem haza. Ha bajonettel járunk, sosem lesz béke. Nagyon Nem kis merészség feldolgozni a Yankee Doodle-t Bach, Beethoven, Chopin, Bebussy és Gershwin stílusában - pláne négy hárfára. A feldolgozó Aristid von Würtzler, aki a világhírű New York-i Hárfaegyüttes alapítója is. Kétszáznál több eredeti művet és átiratot játszanak, 30 lemezük jelent meg. Würtzler Arisztid 1956 végén ment el Magyarországról, ahová az utóbbi időben gyakran visszatér. És az együttes minden hangversenyén - eddig 53 országban járt - játszik magyar alkotást. Karácsonyi dalokat tartalmazó lemezük is igazi csemege, szívesen csinálom a mester- igazgatója hívott meg. Rég kurzust Keszthelyen, ahová ismerem őt kedvenc étter- Czoma László, a múzeum memből, a Margitkertből. - Büszke ember? - Belül nagyon... De igyekszem szerény lenni és segíteni mindenkinek. Mindent szeretettel csinálok. Sokat dolgozom, mindig ambiciózus voltam. Ha valami eszembe jut, meg is valósítom. Szokták tőlem kérdezni, melyik országban érzem magam a legjobban. A válaszom, hogy útközben. Mert akkor dolgozom. Vannak rossz napjai - Mindenkinek vannak. De mindennap újrakezdem az életem. És a rossz napok ellen jó a humor. Humor nélkül nincs élet! Imádom a humort, mindig viccelek, nem azért, mert egy élő Arisztid vagyok. A művészetben, a zenében is ott kell lennie a játéknak, a humornak. Ezért csináltam meg a Yankee Doodle-variációkat. Megírtam argentin tangónak, orosz románcnak, bécsi keringőnek, magyar lassúnak és frissnek is. Az előadásban is ott a humor. Kitaláltunk egy burleszket, megmutatjuk, hogy egy témát hogyan játszanak el a kezdők, hogyan játssza el egy bárzenekar hajnali négykor - én még fel is kérek egy hölgyet táncolni a nézőtéren. Mindenki mosolyog. Az jó lehet, ami neked is tetszik, nekem is. Sokan a fiúknak dolgoznál, vagy legfeljebb háromszor adják elő a művüket: először, utoljára és soha többet. Én mindig a közönségnek játszom. D. MAGYARI IMRE Valahol útközben Csak tankolni akartam. Amíg a soromra vártam, megakadt a szemem egy fehér alapon pirosfekete, Marlboro feliratos üde ernyőn. Mellette egy ugyanilyen márkájú utazótáska, ráborítva egy vastag frottírtörölköző. Lehet, hogy faládákból csinálták az emelvényt, de én úgy láttam, szikla az, alatta pedig nyilván ott a tenger. Ennyi elég is volt, hogy a látvány elvigyen ebből a sáros-szürke világból. Akkor egy fiatal, égig érő srác caplatott oda hozzám, fején ferdén állt a piros sityak, hófehér szakálla libegett, csak egy ponton ragadt az arcához. A földet söprő köntöst időnként megrágta, mert zavarta a járásában. Kezében egy köteg papírlap, egyet adott, és eldörmögte, hogy most ilyen meg amolyan akció van. A papírt az ülésén halomba álló újságok közé csúsztattam, már a kutas teletöltötte a tankot, automatikusan fizettem, és csak lestem azt a „délibábot”. - Tessék befáradni, most avatjuk az új boltunkat, lehet kapni ajándékot - duruzsolta. - sit, nem érdekel , legyintettem, és ráböktem az ernyőre, a táskára, a törölközőre. Az enteriőrre. - Nem tudom - bizonytalanodott el. - De nézzen be a boltunkba. Legyen a Shell vendége egy kávéra. Már mutatta, hogy hová parkoljak, hol nem leszek senkinek sem az útjában. Meg különben is azt hadartam, hogy nagyon sietek. Ami igaz is volt. Odabenn kávéillat. Mosolygó lányok. Hogy tessék megkóstolni. A burgonyaszirmot. Van pizzás, paprikás és natúr. Leértékelve. Csak ingattam a fejem. Talán egy kávé? Nem. Hát akkor? Ernyő, táska, törölköző. Egy darab nyár. Azzal nem szolgálhatnak. Csak akkor, ha veszek Marlborót. Két kartonhoz jár egy kisebb táska, négy kartonhoz a nagyobb, és elsorolták az összes variációt. Mert lehet választani a táska helyett igazolványtartót, kulcstartót, öngyújtót, napszemüveget. Ebből a napszemüveg érdekelne. Külön nem eladó. Egyik sem. Viszont ajánlgatták, hogy vegyek kampó formájú kormányzárat. Értetlenkedve néztem rájuk, hogy minek egy Polski FIAT-hoz? Bizonygatták, hogy ahhoz is kell. Lopják. Ugyan! Viszont eszembe jutott, hogy tél van, és a fiam a Tátrába készül, hólapátunk pedig nincs. - Hólapátot kérek - jelentettem ki teljes határozottsággal, és most átéreztem, nem hiába jöttem be. - Az sajnos nincs - válaszolták. - Talán lesz a jövő héten. De van elemlámpa, padlószőnyeg, kefekészlet és kocsiillatosító. - Lapát, az kell , erősködtem, és kezem már a kilincsen volt. Akkor észrevettem egy tarka papagájt, ők meg észrevették, hogy észrevettem. Egy öltönyös fiú odaugrott hozzám, és állította, hogy csak ez az egy van. Megtapogattam. A zörgő celofánon át is érezni véltem kellemes tapintását. Finom plüss. Végtére ezt is elvihetné a fiam a Tátrába. Szerencsét hozna. Meg olyan jól nézne ki az ablakban. Kabala. Szerencsét hozhat. - Akkor ugye blokkolhatjuk? - és a fiú már csörtetett is a papagájommal a pult felé. A lányok újra megállítottak, hogy na de tényleg, hát miért nem iszom egy jó erős kávét? Mert már ittam többet. Vagy mégis igyák? Na jó, egy rövidet. Hány cukorral? Cukor nélkül. Egy kis tejjel. Az nincs. Akkor mégsem. Mégiscsak vannak elveim, ezzel a baromi jóérzéssel kotortam elő a pénztárcám. - Miért nem árulják külön a táskát, az ernyőt...? - tettem fel újra a költői kérdést, és vágyakozva néztem a felső polcra, ahol mindezek sorakoztak. - Azt nem lehet - mondta egy bájoska, akin marlborós dzseki volt, marbrozós sapka, és a simlis részre feltolva egy napszemüveg. De tessék megnézni, milyen praktikus a táska. És már húzta előre-hátra a cipzárt, és magyarázta, hogy mi minden belefér. Nem lenne rossz a gyereknek az útra. Akkor mi az ára? Hány karton cigaretta? Rendben. Legyen. Igaz, éppen most szeretném leszoktatni a férjem a dohányzásról, de már ezen ne múljon. Már csomagolták a cigarettát, a táskát, a papagájt, amikor egy könnyed mozdulattal mégis kivettem a tálból egy-két szem burgonyaszirmot. A natúrból. A lányka szerint jobb a pizzás. Valóban, az ízesebb. És a paprikás? Van, aki szereti az édes-erőset. Bizony van. És a hétvégén vendégünk lesz. Akkor kérek. Hogy melyikből? Mindegyikből. Újra szedem elő a pénztárcám, akkor csak úgy nyüzsögnek felém, hogy biztos észre sem vettem, hogy milyen tüneményes kis filcállatkákat árulnak, és mindegyik mellett Kodak film. Ha csak a filmet venném, az önmagában drágább lenne. Az állatkákat külön is elajándékozhatom. Ezen kár gondolkodni. És mit szólok a figurákhoz? Hát nem aranyosak? A lila elefánt, a piros béka vagy a rózsaszínű nyuszi. Ez a legszebb. Ez volt a legrondább. A lekonyuló fülei között égnek meredt vagy három szál haj. De a lila elefánt nem rossz. Nem rossz. Azt nekiadhatnám a szomszéd kislányának. A halványabbat pedig a kisfiának. Akkor kérem. Az egyiket? Nem. Mindkettőt. Úgy jöttem ki a boltból, mint egy ügyeletes Mikulás. Szívélyesen kinyitották előttem az ajtót, a benzinkutas rám mosolygott, a mariboros lány szerint nagyon ügyesen vásároltam. - Biztos, hogy nem eladó a dzsekije? Pedig milyen jó lenne a fiamnak. A Tátrába. Kétszer kellett megjárnom a lépcsőket, hogy mindent felhordjak a lakásba. A szerzeményeket a legnagyobb titokzatossággal eltüntettem az ágyneműtartóban. De este nem bírtam magammal, a táskát megmutattam a fiamnak. Nem csillant fel a szeme, inkább elhúzta a száját. Akkor rám nézett, és gyorsan hozzátette: nem olyan rossz. Majd valakinek odaadjuk - feleltem rá. De még azóta nem jöttem rá, hogy kinek. Férjem ebből már kiöregedett. Különben sem síel, nem is sportol. A pirosat ki nem állhatja. Már megint morog, hogy mit susmusolunk, és hogy kevés a cigarettája. Méreget, hogy kettőnk közül melyikünket tudja rávenni: menjünk le a közértbe. Mert ő nem. őt, ha már felmászott a harmadikra, ki nem lehet robbantani. Ezt nem ússzuk meg. Vagy a gyerek, vagy én. Akkor eszembe jut, semmi gond, van két kartonnal. Az ágyneműtartóban. Odaadom. Ő legalább boldog. De nem tuta leplezni a gyanakodását. Mi ütött belém? Nincs hozzászokva, hogy ilyen figyelmes legyek. Csak tudjam, mit csináljak a táskával. Na és a Kodak filmmel? Kire sóztam? A szomszéd nagyobb gyereke hatéves, a kisebbik alig múlt egy. Ez nem igazán jó ötlet. Viszont: a gyerek most utazik a Tátrába. Miért ne csinálhatna képeket? Miért ne? Mert tavaly a sátortúrán eltörte a fényképezőgépet. Na de a film megvan. Hát akkor csak a a gépet kell megvennem. De miből? Mégsem festetem ki az idén a konyhát. Majd azt mondom, hogy a kedvükbe akarok járni. Úgyis borsódzik a hátuk a felfordulástól. Aztán a vízszerelőt is ráérek jövőre hívni. Istenem, kicsit nehezen megy le a víz, a csap csöpög, de azt már kezdjük megszokni. Olyan ütemesen csinálja. Na, csak összejön a pénzt. Ezt kisakkoztam. - Anya, vettél hólapátot? - kérdi a fiam. - Majdnem sóhajtom, és még jó, hogy nem gabalyodok bele mindenféle magyarázatba. - Elfogyott, de jövő héten lesz. Lapát vagy valami más... Kissé pocsékul érzem magam, össze se merem számolni, hogy mennyit szórtam ki az ablakon. A legjobb, ha a lapát árát most azonnal odaadom a gyereknek. Vagy kész, menjen el napszemüveggel. Végtére is ahol hó van, ott erős a fény, és egy gondos anya csak gondoskodjon a csemetéjéről. CSESZÁR GYÖNGYI ...............————_———^M^m__„.„„„„.... Hó, a lapát Hólapát nem kell még 1993. december 29.