Kurír - reggeli kiadás, 1993. december (4. évfolyam, 328-356. szám)

1993-12-29 / 354. szám

8 MAGAZIN Z­O­LATJA KODÁLYT MOSOLYOGNI­ ­ Carter elnök is, Reagen is, Bush is meghívta az együttest a Fehér Házba, felléptek a pápa előtt ez azért nem kis izgalmat jelenthet.­­ Az ember persze, hogy izgatott, amikor elő­ször megy a Fehér Házba, nagy megtiszteltetés ott koncertet adni. Végigve­zettek minket az épületen, az egyik szobában egy por­szívót is kipróbáltam. A pá­pa Isten áldását adta ránk, mondván, Isten egyik leg­szebb ajándéka a zene. Né­metül és lengyelül beszélt velünk, az együttesben vé­letlenül két lengyel szárma­zású hölgy is van - Sylvia Kowalczuknak nemrég ad­ták ki egy­ CD-jét Magyar­­országon, Vivaldit, Han­delt, Ravelt és Gershwint játszik a Magar Virtuózok­kal, én vezényelek. - Nem akárkikkel talál­kozhat. A művészek közül kire néz fel? - A mesteremre, Ko­dályra, aki nálam a Jóisten után következik. Ma már nem tudják, milyen ke­mény ember volt. Ameriká­ban egyszer megkérdezték tőle, miért nem hagyja ott Magyarországot. Felállt és kiment a teremből. Azon kevesek közé tartozom, akiknek járt a lakásán, sőt akik látták őt mosolyogni. Nem sokkal a halála előtt történt, hogy meghívtam magamhoz,­ amikor New Yorkban járt. Épp akkori­ban írtam át Händel F-dúr zongoraversenyét hárfára, megkérdeztem tőle, hová tegyem a kadenciát. Meg­mutatta. Engedélyt kaptam tőle, hogy néhány művét átdolgozzam hárfára, négy el is készült. Bartókot is átírtam. Kodály azt mond­ta: „Most már tudom, ki az igazi magyar ember. Maga, Würtzler, mert az asztal alatt is Kodályt, Bartókot terjeszti.” Akkor készült egy fénykép, amin Kodály egy almát tart a kezében és mosolyog. - Milyen volt hosszú idő után először hazajönni? - Borzalmas. Báró Lu­kács Miklós hívott meg, az Operaház akkori igazgató­ja, aki nagyon szeretett. A MÁV Szimfonikusokkal léptem volna fel. Kereszt­anyám várt a Keletiben: „Nagy baj van, levettek a műsorról!” Ez Barnánénak volt a műve, egy bűbájos „gengszternőnek” a minisz­tériumból. Felhívtam, ter­mészetesen nem ért rá. A helyettese szerint írtak egy lemondó levelet, amit azért nem kaptam meg, mert turnéztam. Egy év múlva felléphettem. - Sok sértődöttség van ön­ben? - Nem törődöm a go­noszsággal. Engem sokan nem szeretnek, féltékenyek. Ezzel nem szabad törődni. A sebek behegednek, a ha­zámra is szeretettel gondo­lok, békejobbal jöttem ha­za. Ha bajonettel járunk, sosem lesz béke. Nagyon Nem kis merészség feldolgozni a Yankee Doodle-t Bach, Beethoven, Chopin, Bebussy és Gershwin stílusában - pláne négy hárfára. A feldolgozó Aristid von Würtzler, aki a világhírű New York-i Hárfaegyüttes alapítója is. Kétszáznál több eredeti művet és átiratot játszanak, 30 lemezük jelent meg. Würtzler Arisztid 1956 végén ment el Magyarországról, ahová az utóbbi időben gyakran visszatér. És az együttes minden hangversenyén - eddig 53 országban járt - játszik magyar alkotást. Karácsonyi dalokat tartalmazó lemezük is igazi csemege, szívesen csinálom a mester- igazgatója hívott meg. Rég kurzust Keszthelyen, ahová ismerem őt kedvenc étter- Czoma László, a múzeum memből, a Margitkertből. - Büszke ember? - Belül nagyon... De igyekszem szerény lenni és segíteni mindenkinek. Mindent szeretettel csiná­lok. Sokat dolgozom, min­dig ambiciózus voltam. Ha valami eszembe jut, meg is valósítom. Szokták tőlem kérdezni, melyik országban érzem magam a legjobban. A válaszom, hogy útköz­ben. Mert akkor dolgozom.­­ Vannak rossz napjai - Mindenkinek vannak. De mindennap újrakezdem az életem. És a rossz napok ellen jó a humor. Humor nélkül nincs élet! Imádom a humort, mindig viccelek, nem azért, mert egy élő Arisztid vagyok. A művé­szetben, a zenében is ott kell lennie a játéknak, a hu­mornak. Ezért csináltam meg a Yankee Doodle-vari­­ációkat. Megírtam argentin tangónak, orosz románc­nak, bécsi keringőnek, ma­gyar lassúnak és frissnek is. Az előadásban is ott a hu­mor. Kitaláltunk egy bur­­leszket, megmutatjuk, hogy egy témát hogyan játszanak el a kezdők, hogyan játssza el egy bárzenekar hajnali négykor - én még fel is kérek egy hölgyet táncolni a nézőtéren. Mindenki mo­solyog. Az jó lehet, ami ne­ked is tetszik, nekem is. So­kan a fiúknak dolgoznál, vagy legfeljebb háromszor adják elő a művüket: elő­ször, utoljára és soha töb­bet. Én mindig a közönség­nek játszom. D. MAGYARI IMRE Valahol útközben Csak tankolni akartam. Amíg a soromra vártam, megakadt a szemem egy fehér alapon piros­­fekete, Marlboro feliratos üde ernyőn. Mellette egy ugyan­ilyen márkájú utazótáska, rábo­rítva egy vastag frottírtörölkö­ző. Lehet, hogy faládákból csi­nálták az emelvényt, de én úgy láttam, szikla az, alatta pedig nyilván ott a tenger. Ennyi elég is volt, hogy a látvány elvigyen ebből a sáros-szürke világból. Akkor egy fiatal, égig érő srác caplatott oda hozzám, fe­jén ferdén állt a piros sityak, hófehér szakálla libegett, csak egy ponton ragadt az arcához. A földet söprő köntöst időn­ként megrágta, mert zavarta a járásában. Kezében egy köteg papírlap, egyet adott, és eldör­­mögte, hogy most ilyen meg amolyan akció van. A papírt az ülésén halomba álló újságok közé csúsztattam, már a kutas teletöltötte a tankot, automati­kusan fizettem, és csak lestem azt a „délibábot”. - Tessék befáradni, most avatjuk az új boltunkat, lehet kapni ajándékot - duruzsolta. - sit, nem­ érdekel , legyin­tettem, és ráböktem az ernyőre, a táskára, a törölközőre. Az en­teriőrre. - Nem tudom - bizonyta­lanodott el. - De nézzen be a boltunkba. Legyen a Shell ven­dége egy kávéra. Már mutatta, hogy hová par­koljak, hol nem leszek senkinek sem az útjában. Meg különben is azt hadartam, hogy nagyon sietek. Ami igaz is volt. Odabenn kávéillat. Mosoly­gó lányok. Hogy tessék meg­kóstolni. A burgonyaszirmot. Van pizzás, paprikás és natúr. Leértékelve. Csak ingattam a fejem. Talán egy kávé? Nem. Hát akkor? Ernyő, táska, töröl­köző. Egy darab nyár. Azzal nem szolgálhatnak. Csak akkor, ha veszek Marlborót. Két kar­tonhoz jár egy kisebb táska, négy kartonhoz a nagyobb, és elsorolták az összes variációt. Mert lehet választani a táska helyett igazolványtartót, kulcs­tartót, öngyújtót, napszemüve­get. Ebből a napszemüveg ér­dekelne. Külön nem eladó. Egyik sem. Viszont ajánlgatták, hogy ve­gyek kampó formájú kormány­zárat. Értetlenkedve néztem rá­juk, hogy minek egy Polski FIAT-hoz? Bizonygatták, hogy ahhoz is kell. Lopják. Ugyan! Viszont eszembe jutott, hogy tél van, és a fiam a Tátrába ké­szül, hólapátunk pedig nincs. - Hólapátot kérek - jelentet­tem ki teljes határozottsággal, és most átéreztem, nem hiába jöttem be. - Az sajnos nincs - vála­szolták. - Talán lesz a jövő hé­ten. De van elemlámpa, padló­szőnyeg, kefekészlet és kocsiil­latosító. - Lapát, az kell , erősköd­­tem, és kezem már a kilincsen volt. Akkor észrevettem egy tarka papagájt, ők meg észre­vették, hogy észrevettem. Egy öltönyös fiú odaugrott hoz­zám, és állította, hogy csak ez az egy van. Megtapogattam. A zörgő celofánon át is érezni véltem kellemes tapintását. Fi­nom plüss. Végtére ezt is elvi­­hetné a fiam a Tátrába. Sze­rencsét hozna. Meg olyan jól nézne ki az ablakban. Kabala. Szerencsét hozhat. - Akkor ugye blokkolhat­juk? - és a fiú már csörtetett is a papagájommal a pult felé. A lányok újra megállítottak, hogy na de tényleg, hát miért nem iszom egy jó erős kávét? Mert már ittam többet. Vagy mégis igyák? Na jó, egy rövi­det. Hány cukorral? Cukor nél­kül. Egy kis tejjel. Az nincs. Ak­kor mégsem. Mégiscsak vannak elveim, ezzel a baromi jóérzéssel kotor­tam elő a pénztárcám. - Miért nem árulják külön a táskát, az ernyőt...? - tettem fel újra a költői kérdést, és vá­gyakozva néztem a felső polcra, ahol mindezek sorakoztak. - Azt nem lehet - mondta egy bájoska, akin marlborós dzseki volt, marbrozós sapka, és a simlis részre feltolva egy nap­szemüveg.­­ De tessék meg­nézni, milyen praktikus a táska. És már húzta előre-hátra a cipzárt, és magyarázta, hogy mi minden belefér. Nem lenne rossz a gyereknek az útra. Ak­kor mi az ára? Hány karton ci­garetta? Rendben. Legyen. Igaz, éppen most szeretném le­szoktatni a férjem a dohányzás­ról, de már ezen ne múljon. Már csomagolták a cigaret­tát, a táskát, a papagájt, amikor egy könnyed mozdulattal még­is kivettem a tálból egy-két szem burgonyaszirmot. A na­túrból. A lányka szerint jobb a pizzás. Valóban, az ízesebb. És a paprikás? Van, aki szereti az édes-erőset. Bizony van. És a hétvégén vendégünk lesz. Ak­kor kérek. Hogy melyikből? Mindegyikből. Újra szedem elő a pénztár­cám, akkor csak úgy nyüzsög­nek felém, hogy biztos észre sem vettem, hogy milyen tüne­ményes kis filcállatkákat árul­nak, és mindegyik mellett Ko­dak film. Ha csak a filmet ven­ném, az önmagában drágább lenne. Az állatkákat külön is elajándékozhatom. Ezen kár gondolkodni. És mit szólok a figurákhoz? Hát nem aranyo­sak? A lila elefánt, a piros béka vagy a rózsaszínű nyuszi. Ez a legszebb. Ez volt a legrondább. A lekonyuló fülei között égnek meredt vagy három szál haj. De a lila elefánt nem rossz. Nem rossz. Azt nekiadhatnám a szomszéd kislányának. A halvá­nyabbat pedig a kisfiának. Ak­kor kérem. Az egyiket? Nem. Mindkettőt. Úgy jöttem ki a boltból, mint egy ügyeletes Mikulás. Szívélyesen kinyitották előt­tem az ajtót, a benzinkutas rám mosolygott, a mariboros lány szerint nagyon ügyesen vásároltam. - Biztos, hogy nem eladó a dzsekije? Pedig milyen jó lenne a fiamnak. A Tátrába. Kétszer kellett megjárnom a lépcsőket, hogy mindent fel­hordjak a lakásba. A szerzemé­nyeket a legnagyobb titokzatos­sággal eltüntettem az ágynemű­tartóban. De este nem bírtam magammal, a táskát megmutat­tam­ a fiamnak. Nem csillant fel a szeme, inkább elhúzta a szá­ját. Akkor rám nézett, és gyor­san hozzátette: nem olyan rossz. Majd valakinek odaadjuk - feleltem rá. De még azóta nem jöttem rá, hogy kinek. Férjem ebből már kiöregedett. Különben sem síel, nem is sportol. A pirosat ki nem áll­hatja. Már megint morog, hogy mit susmusolunk, és hogy kevés a cigarettája. Méreget, hogy kettőnk közül melyikünket tud­ja rávenni: menjünk le a közért­­be. Mert ő nem. őt, ha már fel­mászott a harmadikra, ki nem lehet robbantani. Ezt nem ússzuk meg. Vagy a gyerek, vagy én. Akkor eszembe jut, semmi gond, van két kartonnal. Az ágyneműtartóban. Oda­adom. Ő legalább boldog. De nem tu­ta leplezni a gyanako­­dását. Mi ütött belém? Nincs hozzászokva, hogy ilyen figyel­mes legyek. Csak tudjam, mit csináljak a táskával. Na és a Kodak film­mel? Kire sóztam? A szomszéd nagyobb gyereke hatéves, a ki­sebbik alig múlt egy. Ez nem igazán jó ötlet. Viszont: a gye­rek most utazik a Tátrába. Mi­ért ne csinálhatna képeket? Mi­ért ne? Mert tavaly a sátortúrán eltörte a fényképezőgépet. Na de a film megvan. Hát akkor csak a a gépet kell megvennem. De miből? Mégsem festetem ki az idén a konyhát. Majd azt mondom, hogy a kedvükbe akarok járni. Úgyis borsódzik a hátuk a felfordulástól. Aztán­ a vízszerelőt is ráérek jövőre hív­ni. Istenem, kicsit nehezen megy le a víz, a csap csöpög, de azt már kezdjük megszokni. Olyan ütemesen csinálja. Na, csak összejön a pénzt. Ezt ki­sakkoztam. - Anya, vettél hólapátot? - kérdi a fiam. - Majdnem­­ sóhajtom, és még jó, hogy nem gabalyodok bele mindenféle magyarázatba. - Elfogyott, de jövő­ héten lesz. Lapát vagy valami más... Kissé pocsékul érzem magam, össze se merem számolni, hogy mennyit szórtam ki az ablakon. A legjobb, ha a lapát árát most azonnal odaadom a gyereknek. Vagy kész, menjen el napszem­üveggel. Végtére is ahol hó van, ott erős a fény, és egy gon­dos anya csak gondoskodjon a csemetéjéről. CSESZÁR GYÖNGYI ...............————_———^M^m__„.„„„„.... Hó, a lapát Hólapát nem kell még 1993. december 29.

Next