Kurír - reggeli kiadás, 1994. május (5. évfolyam, 118-147. szám)

1994-05-11 / 128. szám

1994. május 11. MENTOS MOSOLYOK Úgy tizenöt éve tanult író barátom trombitált össze hármunkat, még aktív men­tőorvosokat, egy iszogatás melletti dumapartira. Eseteink megismerésével ké­szülő regényéhez kívánta Félemelet gúnynévre hallgató mentőorvos figurájá­nak jellemrajzát árnyalni. A nagy mű azóta sem készült el, ám az est máig em­lékezetes maradt a nagy röhögések, na meg a jelentős mennyiségű whisky keltette jó hangulat miatt. Az alábbi, az elfogyasztott alkohol mennyiségével „keménykedő” történetek maradtak meg bennem. Bocsáss meg, Hippokratész! D. Cs.: Mentségemre szolgáljon, hogy kezdő mentőorvos voltam. Nem indultam volna el a kismamá­val, ha felmérem, hogy Budatétény­­nél már kétperces fájásai lesznek - inkább még a lakáson levezettem volna a szülést. Márpedig nagyon úgy nézett ki, hogy az újszülött a mentőautóban látja meg a világot, pontosabban a beszart doktor képét. Hacsak... - Állj meg a kocsmánál! - üvöl­töttem a pilótára, aki nyomban csiko­rogva fékezett a 13. osztályú kricsmi előtt. A törzsközönség dermedten fi­gyelte, ahogy fehér köpenyben beron­tok és a csaposnak esem: - Négy felest, itt emberéletről van szó! A sokat látott csapos nem kérdezett semmit, csak töltött (itt már orvost is öltek­­ a la­pejtő). - Szereti a konyakot? - kérdez­tem a vajúdó asszonyt, aki kissé ret­tegve nézte, amint piástálcával a ke­zemben visszaszállok a mentőbe. - De kérem, én absztinens vagyok! - Erről most szépen leszokik - vettem elő erélyes orvosi stílusomat és elkezdtem beletöltögetni a szeszt. A hatás frenetikus volt. Az első után megszűntek a fájásai, a másodi­kat követően bevallotta, hogy mindig a Józsit szerette, a harmadik után egyszerűen elaludt, ezért úgyis min­degy alapon a negyediket magam haj­tottam fel. Be is értünk szépen a szülészetre. Bár ott évek múltán is emlegették a szülészek, hogy ilyen seggrészeg szülő nővel azóta sem találkoztak. Tanulság: nem árt, ha az ember em­lékszik egyetemi tanulmányaiból, hogy az alkoholos infúziót valaha a szülőfájások leállítására használták. Dr. N. M-27-nek: Részeg sérült a... kerületi kapitányságon. Jó szórako­zást! - fűzte hozzá némi gúnnyal a központi irányító. Ápolóm felhorkant, káromkodott, persze nem hallotta a központba mik­rofon már ki volt kapcsolva. Én sem repestem a boldogságtól. Volt némi tapasztalatunk agresszív részegek és zsaruk vitáiról, amelyre nemegyszer a sebész tett pontot, pontosabban öltést. Az őrsön egy kissé megviselt csö­ves ült, meglepően sok rendőr gyű­rűjében. - Mi történt? - Anyád! - és megdöbbenésemre a delikvens már ütött is. Ám túl részeg és lassú volt ahhoz, hogy komolyabb kárt tegyen bennem, nem beszélve ar­ról, hogy a jelentős számban felvonult közeg nyomban, készségesen rávetette magát. Tapintatosan elfordultam, mert utálom az erőszakot. (Mentős pályafu­tásom alatt csak egyszer ütöttem meg embert. Egy haját csomókban tépő, vérző fejű asszonynak végső kétségbe­esésemben adtam egy gyógyító po­font, akinek így hisztériás rohamát a szó szoros értelmében egy csapásra meg is szüntettem - férje az örömtől könnybe lábadt szemekkel hálálko­dott.) A következő percek eseményeit úgy foglalhatom össze, hogy az erő­szakszerv jeles képviselői megsértették az emberi jogokat. E jogsértésnek csak az utolsó momentumát emelném ki. A rendőrség előtt néhány gyanútlan já­rókelő annyit látott, hogy a már meg­bilincselt delikvens a levegőben úszva tette meg a kaputól a kocsi belsejéig tartó mintegy négyméteres utat. Am páciensünk a mentőautóban, a dühöngőknek rendszeresített szíjbi­lincsben, hordágyra fektetve sem nyughatott. Hátul én próbáltam rúgá­sait kivédeni, elöl meg az ápolóm kap­ta képébe a válogatott szitkokat, ügye­sen célzott köpésekkel tarkítva. L. nyugodt ember volt, igyekezett magán uralkodni. - Hiába szidod az anyámat, úgy­sem üdék meg, te gané. - Bumm, önellentmondásba keveredve csak le­kevert egy frászt. A helyzet nem konszolidálódott, tenni kellett valamit. Első lépésben hasára gördítettük a hordágyon, de ezzel csak mazochista hajlamú embe­rünk köpéseinek hatékonyságát csök­kentettük. A szigorítás következő foka az volt, hogy megemeltük a hordágy üléstámláját. Homorú helyzetben már nem olyan nagy öröm rugdosni, ká­romkodni és köpködni egyszerre, de ő nem adta fel. Végső kétségbeesésem­ben, és hogy messzebbre kerüljek a lá­baitól, ráültem a fenekére. Ez már ne­ki is sok volt, kissé elpilledt, így már nyugodtan zötykölődtünk a körúton, persze kék fény és sziréna nélkül, hisz csak a Mentőkórház kijó­zanítójába igyekeztünk. Eddig a pontig ez egy mérsékelten fűszerezett, hétköznapi mentős menü, belügy, hozzá tartozik a szakma szép­ségeihez. Ám a következő pillanatban a laikus és kritikus külvilág behatolt meghitt idillünkbe­­ egy bociszemű tinilány képében. Piros lámpánál várakoztunk. Talán egy méterre tőlem, a mellettünk álló 12-es busz (akkor még a körúton is járt - a szerk.) ablakából a bocisze­mű kerekítette rám gyönyörű szeme­it. ■ Derékon felül csak engem, deli, szép szál, fehér köpenyes mentőor­vost látott, az alattam lévő delikvenst nem. Szemében csodálat, ilyen közel­ről tán sosem tanulmányozhatott mentőorvost, emberéletek őrét és megmentőjét, elesettek reménységét. Igyekeztem is kellően méltóságosra venni a figurát. Rászegeztem tekinte­tem, amelyből, reményeim szerint, egyszerre olvashatta ki mindennapi hősiességem roppant terhét és érzé­kenységemet a külvilág iránt, ez utóbbit most éppen csinos pofija és formái mellei képviselték. Szóval kia­lakult köztünk a metakommunikáció, amelynek lényege egyik fél részéről a bel-, a másiknak a külcsín iránti hó­dolata volt. Á­ bimbódzó kapcsolatunkat de­rékba törte a zord élet és a zöld lámpa. Miközben lassan távolodtunk a busz­tól, benne hódolómtól, egy másik lá­tószögből feltárult a kislány előtt a ko­csi belseje és ezzel a kegyetlen élet, a meztelen valóság. Pillantása döbbene­tét és csalódást tükrözött: miért ül az orvos a betegen?! Miért fekszik a páci­ens hasán?! Úristen, meg van bilin­cselve! És a hős mentőorvos is ledobja álarcát! Gátlástalanul, szinte hisztéri­kusan belenevet a képébe, széttárja a karját és puszit dob! Cinikus, perverz disznó! DR. NEMES JÁNOS Mit rejthet a mentő mélye? Az egyetlen Ruszwurm Egyszer volt, hol nem volt, élt hajdan egy jó nevű cukrászmes­ter, bizonyos Schwabl Ferenc. Az Úr 1826. esztendejében elha­tározta, hogy gyönyörű cukrász­dát varázsol a Szentháromság utca 7. számú házba. Krautsie­­der, híres budai asztalosmester és Dunaiszky Lőrinc szobrász keze nyomán - kemény négy­ezer pengőforintért - a követ­kező évre csudaszép cukrászda kerekedett. Egyik nevezetessége lett az I. Ferenc idejéből szár­mazó óralap az aranyozott Bo­­naparte-sassal. A Várban flangá­ló népek tetszését gyorsan el­nyerte az elegáns, s megannyi fi­nomságot kínáló üzlet, amit jó Schwabl Ferenc sajnos nem so­káig élvezhetett. Alig három esz­tendő múlva csöndben távozott eme édes illatú földi világból. Ügyes kezű utódok követték egymást, remekebbnél reme­­kebb süteményekkel öregbítve az alapító Schwabl nevet, míg­nem 1884-ben olyan tulajdonos került a patinás cukrászdába, aki működésének csaknem negyven esztendeje alatt elhomályosítot­t valamennyi előtte szolgálót. Úgy hívták, Ruszwurm Vilmos. Egyszer volt, hol nem volt, élt egy frissen végzett cukrászszak­munkás, Papp Ervin, aki a messzi Dévaványán készítette a süteményeket. Sorsára igazán nem panaszkodhatott, mégis el­vágyott, meg többre is. A fővá­rosba kerülvén dolgozott itt is, ott is. Egy szép napon, csak úgy, odavetette barátja-kollégája: „Cukrászt keres a Ruszwurm.” Ennek idestova kilenc éve. Papp Ervin ma a Ruszwurm megbí­zott vezetője. Mindenféle gazdasági ügyek­­bajok terhelvén a vállát, bevallja, hogy amikor ide jelentkezett, jó­szerivel semmit nem tudott e ré­gi cukrászdáról. Nem a múlt, hanem kizárólag a szakma érde­kelte. Ám itt, észre se vette, tö­ményen, egyszerre kapta mind­kettőt mesterétől, Lukács Ist­vántól, aki - kisebb megszakí­tással - csaknem másfél évtize­dig vitte a boltot. Papp Ervin ál­talában hajnali háromkor látott munkához. A linzersütéssel együtt e kedvelt sütemény törté­netét is megismerhette. Az om­lós édességet az üzlet egyik régi, szárnyalló lelkületű, Kossuth-ra­­jongó vezetője, „a cukrászat sza­badságharcosa”, Müller Antal keverte-formázta először. S nem másnak, egyik legkedvesebb vendégének, Linzer Rudolf 48- as főhadnagynak, budai fiskális­nak a tiszteletére nevezte el lin­­zersüteménynek. Papp Ervin persze egyéb Ruszwurm-különlegesség rejtel­meit is elsajátította. A cukrászda messze földön híres finomsága a Ruszwurm-krémes, amit meg­kóstolhat bárki, aki idelátogat. Szél­kellemét a világ végére is magával viheti, de a receptjét­­ soha. Az ugyanis hétpecsétes ti­tok. Más, kelendő ízekből azon­ban elárulható némely fortély. A Rigó Jancsi krémje például itt még mindig hagyományosan, felvert tejszínből és kakaóporból készül, nem ám nagyüzemben csinált pudingporokból, mint oly sok helyütt! Az ifjú üzletvezető, aki „már leszokott” az édesség­ről, a könnyű, tejszínes gyü­mölcstortákat ajánlja annak, aki, vonalait féltve, „Csak azért sem” csábul el a fantasztikus mogyo­ró- vagy a kávétortától, a mennyei pitéktől, rétesektől, ne­tán éppen az utánozhatatlan hú­sos hasétól vagy pogácsától. Nos, a tejszínes gyümölcscsodát bárki könnyedén elkészítheti! Az alapkrémhez nem szükséges egyéb, mint három tojássárgája húsz deka cukorral elkeverve és 1,8 deci tejszínnel lefőzve­­ az éppen kéznél lévő gyümölccsel, mondjuk málnával ízesítve. Eh­hez felvert tejszínhab és zselatin járul. „Közönséges” piskótala­pokra rétegezzük, jól kifagyaszt­juk, tetejét málnával díszítjük. S ha mégsem az, amit a Rusz­­wurmban kóstoltunk? Csakis magunkra vethetünk. Papp Ervin - hiába, a szak­ma! - a meglehetősen száraz gazdasági gondokat többnyire a cukrászműhelyben igyekszik fe­ledni. Az igazsághoz tartozik, hogy muszáj is ott hátul serény­kednie, mivel most mesteri ba­bérokra tör. A mesteroklevelet még nem szerezte, meg, ami csöppnyit zavarja. Úgy véli, ez elengedhetetlen üzletvezetői tisztéhez, ami óriási dolog, így, harmincon innen, egyúttal nagy­­nagy felelősség. Következéskép­pen, miután megbízták, a tanulás mellett rögvest munkához is lá­tott. Kicseréltette - az eredeti bútorhoz illően - a süteményes­pultot, új fagylaltgépet, hűtőket, korszerű felszereléseket vásárolt. Sokba került mindez. Pedig még bele sem kezdett tervébe, a nagy rekonstrukcióba. Mert elhatá­rozta, fel kell újítani a csillárt, a vitriniket, a nippeket, a bejáratot is, hogy minden a régi fényében ragyogjon, mint egykor. Papp Ervin itt valamennyi szegletet, tárgyat egyaránt szereti, tán a ki­tárt szárnyú Bonaparte-sast egy kicsit jobban, mint a többit. Szí­véhez legközelebb azonban a vendég számára nem látható tá­lak, keverők, tepsik, sütőformák állnak, azok az eszközök, ame­lyekkel dolgozik. És igazán ked­veli a Várnegyedet, mert az gyö­nyörű. De számára egyetlen épület létezik, a Mátyás-templo­mét száz Hiltonért sem adná. A homlokzatán az áll: Ruszwurm. (KENDE) TÁRSADALOM 19 a volánbusz RT. az eunounes tagja A Volánbusz Rt. nemzetközi menetrendszerinti járatán ké­nyelmes, luxus-autóbuszok fedélzetén utazhat Európa leg­szebb tájaira. Válasszon úticélt kínálatunkból: Információ és menetjegy váltás: Budapest, Erzsébettég autóbuszállomás, telefon: 117-2562 Budapest, Népstadion autóbuszállomás, telefon: 252-2562

Next