Kurír - reggeli kiadás, 1994. május (5. évfolyam, 118-147. szám)
1994-05-11 / 128. szám
1994. május 11. MENTOS MOSOLYOK Úgy tizenöt éve tanult író barátom trombitált össze hármunkat, még aktív mentőorvosokat, egy iszogatás melletti dumapartira. Eseteink megismerésével készülő regényéhez kívánta Félemelet gúnynévre hallgató mentőorvos figurájának jellemrajzát árnyalni. A nagy mű azóta sem készült el, ám az est máig emlékezetes maradt a nagy röhögések, na meg a jelentős mennyiségű whisky keltette jó hangulat miatt. Az alábbi, az elfogyasztott alkohol mennyiségével „keménykedő” történetek maradtak meg bennem. Bocsáss meg, Hippokratész! D. Cs.: Mentségemre szolgáljon, hogy kezdő mentőorvos voltam. Nem indultam volna el a kismamával, ha felmérem, hogy Budatéténynél már kétperces fájásai lesznek - inkább még a lakáson levezettem volna a szülést. Márpedig nagyon úgy nézett ki, hogy az újszülött a mentőautóban látja meg a világot, pontosabban a beszart doktor képét. Hacsak... - Állj meg a kocsmánál! - üvöltöttem a pilótára, aki nyomban csikorogva fékezett a 13. osztályú kricsmi előtt. A törzsközönség dermedten figyelte, ahogy fehér köpenyben berontok és a csaposnak esem: - Négy felest, itt emberéletről van szó! A sokat látott csapos nem kérdezett semmit, csak töltött (itt már orvost is öltek a lapejtő). - Szereti a konyakot? - kérdeztem a vajúdó asszonyt, aki kissé rettegve nézte, amint piástálcával a kezemben visszaszállok a mentőbe. - De kérem, én absztinens vagyok! - Erről most szépen leszokik - vettem elő erélyes orvosi stílusomat és elkezdtem beletöltögetni a szeszt. A hatás frenetikus volt. Az első után megszűntek a fájásai, a másodikat követően bevallotta, hogy mindig a Józsit szerette, a harmadik után egyszerűen elaludt, ezért úgyis mindegy alapon a negyediket magam hajtottam fel. Be is értünk szépen a szülészetre. Bár ott évek múltán is emlegették a szülészek, hogy ilyen seggrészeg szülő nővel azóta sem találkoztak. Tanulság: nem árt, ha az ember emlékszik egyetemi tanulmányaiból, hogy az alkoholos infúziót valaha a szülőfájások leállítására használták. Dr. N. M-27-nek: Részeg sérült a... kerületi kapitányságon. Jó szórakozást! - fűzte hozzá némi gúnnyal a központi irányító. Ápolóm felhorkant, káromkodott, persze nem hallotta a központba mikrofon már ki volt kapcsolva. Én sem repestem a boldogságtól. Volt némi tapasztalatunk agresszív részegek és zsaruk vitáiról, amelyre nemegyszer a sebész tett pontot, pontosabban öltést. Az őrsön egy kissé megviselt csöves ült, meglepően sok rendőr gyűrűjében. - Mi történt? - Anyád! - és megdöbbenésemre a delikvens már ütött is. Ám túl részeg és lassú volt ahhoz, hogy komolyabb kárt tegyen bennem, nem beszélve arról, hogy a jelentős számban felvonult közeg nyomban, készségesen rávetette magát. Tapintatosan elfordultam, mert utálom az erőszakot. (Mentős pályafutásom alatt csak egyszer ütöttem meg embert. Egy haját csomókban tépő, vérző fejű asszonynak végső kétségbeesésemben adtam egy gyógyító pofont, akinek így hisztériás rohamát a szó szoros értelmében egy csapásra meg is szüntettem - férje az örömtől könnybe lábadt szemekkel hálálkodott.) A következő percek eseményeit úgy foglalhatom össze, hogy az erőszakszerv jeles képviselői megsértették az emberi jogokat. E jogsértésnek csak az utolsó momentumát emelném ki. A rendőrség előtt néhány gyanútlan járókelő annyit látott, hogy a már megbilincselt delikvens a levegőben úszva tette meg a kaputól a kocsi belsejéig tartó mintegy négyméteres utat. Am páciensünk a mentőautóban, a dühöngőknek rendszeresített szíjbilincsben, hordágyra fektetve sem nyughatott. Hátul én próbáltam rúgásait kivédeni, elöl meg az ápolóm kapta képébe a válogatott szitkokat, ügyesen célzott köpésekkel tarkítva. L. nyugodt ember volt, igyekezett magán uralkodni. - Hiába szidod az anyámat, úgysem üdék meg, te gané. - Bumm, önellentmondásba keveredve csak lekevert egy frászt. A helyzet nem konszolidálódott, tenni kellett valamit. Első lépésben hasára gördítettük a hordágyon, de ezzel csak mazochista hajlamú emberünk köpéseinek hatékonyságát csökkentettük. A szigorítás következő foka az volt, hogy megemeltük a hordágy üléstámláját. Homorú helyzetben már nem olyan nagy öröm rugdosni, káromkodni és köpködni egyszerre, de ő nem adta fel. Végső kétségbeesésemben, és hogy messzebbre kerüljek a lábaitól, ráültem a fenekére. Ez már neki is sok volt, kissé elpilledt, így már nyugodtan zötykölődtünk a körúton, persze kék fény és sziréna nélkül, hisz csak a Mentőkórház kijózanítójába igyekeztünk. Eddig a pontig ez egy mérsékelten fűszerezett, hétköznapi mentős menü, belügy, hozzá tartozik a szakma szépségeihez. Ám a következő pillanatban a laikus és kritikus külvilág behatolt meghitt idillünkbe egy bociszemű tinilány képében. Piros lámpánál várakoztunk. Talán egy méterre tőlem, a mellettünk álló 12-es busz (akkor még a körúton is járt - a szerk.) ablakából a bociszemű kerekítette rám gyönyörű szemeit. ■ Derékon felül csak engem, deli, szép szál, fehér köpenyes mentőorvost látott, az alattam lévő delikvenst nem. Szemében csodálat, ilyen közelről tán sosem tanulmányozhatott mentőorvost, emberéletek őrét és megmentőjét, elesettek reménységét. Igyekeztem is kellően méltóságosra venni a figurát. Rászegeztem tekintetem, amelyből, reményeim szerint, egyszerre olvashatta ki mindennapi hősiességem roppant terhét és érzékenységemet a külvilág iránt, ez utóbbit most éppen csinos pofija és formái mellei képviselték. Szóval kialakult köztünk a metakommunikáció, amelynek lényege egyik fél részéről a bel-, a másiknak a külcsín iránti hódolata volt. Á bimbódzó kapcsolatunkat derékba törte a zord élet és a zöld lámpa. Miközben lassan távolodtunk a busztól, benne hódolómtól, egy másik látószögből feltárult a kislány előtt a kocsi belseje és ezzel a kegyetlen élet, a meztelen valóság. Pillantása döbbenetét és csalódást tükrözött: miért ül az orvos a betegen?! Miért fekszik a páciens hasán?! Úristen, meg van bilincselve! És a hős mentőorvos is ledobja álarcát! Gátlástalanul, szinte hisztérikusan belenevet a képébe, széttárja a karját és puszit dob! Cinikus, perverz disznó! DR. NEMES JÁNOS Mit rejthet a mentő mélye? Az egyetlen Ruszwurm Egyszer volt, hol nem volt, élt hajdan egy jó nevű cukrászmester, bizonyos Schwabl Ferenc. Az Úr 1826. esztendejében elhatározta, hogy gyönyörű cukrászdát varázsol a Szentháromság utca 7. számú házba. Krautsieder, híres budai asztalosmester és Dunaiszky Lőrinc szobrász keze nyomán - kemény négyezer pengőforintért - a következő évre csudaszép cukrászda kerekedett. Egyik nevezetessége lett az I. Ferenc idejéből származó óralap az aranyozott Bonaparte-sassal. A Várban flangáló népek tetszését gyorsan elnyerte az elegáns, s megannyi finomságot kínáló üzlet, amit jó Schwabl Ferenc sajnos nem sokáig élvezhetett. Alig három esztendő múlva csöndben távozott eme édes illatú földi világból. Ügyes kezű utódok követték egymást, remekebbnél remekebb süteményekkel öregbítve az alapító Schwabl nevet, mígnem 1884-ben olyan tulajdonos került a patinás cukrászdába, aki működésének csaknem negyven esztendeje alatt elhomályosított valamennyi előtte szolgálót. Úgy hívták, Ruszwurm Vilmos. Egyszer volt, hol nem volt, élt egy frissen végzett cukrászszakmunkás, Papp Ervin, aki a messzi Dévaványán készítette a süteményeket. Sorsára igazán nem panaszkodhatott, mégis elvágyott, meg többre is. A fővárosba kerülvén dolgozott itt is, ott is. Egy szép napon, csak úgy, odavetette barátja-kollégája: „Cukrászt keres a Ruszwurm.” Ennek idestova kilenc éve. Papp Ervin ma a Ruszwurm megbízott vezetője. Mindenféle gazdasági ügyekbajok terhelvén a vállát, bevallja, hogy amikor ide jelentkezett, jószerivel semmit nem tudott e régi cukrászdáról. Nem a múlt, hanem kizárólag a szakma érdekelte. Ám itt, észre se vette, töményen, egyszerre kapta mindkettőt mesterétől, Lukács Istvántól, aki - kisebb megszakítással - csaknem másfél évtizedig vitte a boltot. Papp Ervin általában hajnali háromkor látott munkához. A linzersütéssel együtt e kedvelt sütemény történetét is megismerhette. Az omlós édességet az üzlet egyik régi, szárnyalló lelkületű, Kossuth-rajongó vezetője, „a cukrászat szabadságharcosa”, Müller Antal keverte-formázta először. S nem másnak, egyik legkedvesebb vendégének, Linzer Rudolf 48- as főhadnagynak, budai fiskálisnak a tiszteletére nevezte el linzersüteménynek. Papp Ervin persze egyéb Ruszwurm-különlegesség rejtelmeit is elsajátította. A cukrászda messze földön híres finomsága a Ruszwurm-krémes, amit megkóstolhat bárki, aki idelátogat. Szélkellemét a világ végére is magával viheti, de a receptjét soha. Az ugyanis hétpecsétes titok. Más, kelendő ízekből azonban elárulható némely fortély. A Rigó Jancsi krémje például itt még mindig hagyományosan, felvert tejszínből és kakaóporból készül, nem ám nagyüzemben csinált pudingporokból, mint oly sok helyütt! Az ifjú üzletvezető, aki „már leszokott” az édességről, a könnyű, tejszínes gyümölcstortákat ajánlja annak, aki, vonalait féltve, „Csak azért sem” csábul el a fantasztikus mogyoró- vagy a kávétortától, a mennyei pitéktől, rétesektől, netán éppen az utánozhatatlan húsos hasétól vagy pogácsától. Nos, a tejszínes gyümölcscsodát bárki könnyedén elkészítheti! Az alapkrémhez nem szükséges egyéb, mint három tojássárgája húsz deka cukorral elkeverve és 1,8 deci tejszínnel lefőzve az éppen kéznél lévő gyümölccsel, mondjuk málnával ízesítve. Ehhez felvert tejszínhab és zselatin járul. „Közönséges” piskótalapokra rétegezzük, jól kifagyasztjuk, tetejét málnával díszítjük. S ha mégsem az, amit a Ruszwurmban kóstoltunk? Csakis magunkra vethetünk. Papp Ervin - hiába, a szakma! - a meglehetősen száraz gazdasági gondokat többnyire a cukrászműhelyben igyekszik feledni. Az igazsághoz tartozik, hogy muszáj is ott hátul serénykednie, mivel most mesteri babérokra tör. A mesteroklevelet még nem szerezte, meg, ami csöppnyit zavarja. Úgy véli, ez elengedhetetlen üzletvezetői tisztéhez, ami óriási dolog, így, harmincon innen, egyúttal nagynagy felelősség. Következésképpen, miután megbízták, a tanulás mellett rögvest munkához is látott. Kicseréltette - az eredeti bútorhoz illően - a süteményespultot, új fagylaltgépet, hűtőket, korszerű felszereléseket vásárolt. Sokba került mindez. Pedig még bele sem kezdett tervébe, a nagy rekonstrukcióba. Mert elhatározta, fel kell újítani a csillárt, a vitriniket, a nippeket, a bejáratot is, hogy minden a régi fényében ragyogjon, mint egykor. Papp Ervin itt valamennyi szegletet, tárgyat egyaránt szereti, tán a kitárt szárnyú Bonaparte-sast egy kicsit jobban, mint a többit. Szívéhez legközelebb azonban a vendég számára nem látható tálak, keverők, tepsik, sütőformák állnak, azok az eszközök, amelyekkel dolgozik. És igazán kedveli a Várnegyedet, mert az gyönyörű. De számára egyetlen épület létezik, a Mátyás-templomét száz Hiltonért sem adná. A homlokzatán az áll: Ruszwurm. (KENDE) TÁRSADALOM 19 a volánbusz RT. az eunounes tagja A Volánbusz Rt. nemzetközi menetrendszerinti járatán kényelmes, luxus-autóbuszok fedélzetén utazhat Európa legszebb tájaira. Válasszon úticélt kínálatunkból: Információ és menetjegy váltás: Budapest, Erzsébettég autóbuszállomás, telefon: 117-2562 Budapest, Népstadion autóbuszállomás, telefon: 252-2562