Kurír - reggeli kiadás, 1996. március (7. évfolyam, 60-89. szám)
1996-03-31 / 89. szám
8 MAGAZIN A A HÉT MŰBALHÉJA Civilek a pályán Tavaly botrány lett a társadalmi szervezeteknek juttatott pénzek elosztása miatt, s az idén is lehetnek problémák. Ugyanis a több száz civil egyesület, szövetség, szolgálat, társaság, klub, alapítvány három és fél milliárdot igényelt, de az állam bácsi a kért összegnek körülbelül egytizedét hajlandó a tárcájából kihúzni. Van itt egy fura kettősség. Az adófizetők jó része úgy érezheti, az állam szűkmarkú, ha a családoknak kell valamit juttatni, ám pazarló, ha az „igazi demokráciában-ilyennek-is-lenni-kell” formációról van szó. Személyes közvélemény-kutatásunk eredménye szerint - amelyet talán a valóságos is igazolna - a budapestiek jó része egy fillért sem adna a „gittegyleteknek”. Gyakorta találkozni olyan véleménnyel, miszerint többségüket azért találták ki, hogy legyen egy hangzatos nevű fedőszervezet, amely mögött sok mindent lehet csinálni. Vagy azért, hogy egy-két embernek ne kelljen valóságos munkát végeznie. Vagy hogy a soha meg nem valósítható célért éghessen néhány megszállott. Az egészségvédelemmel foglalkozó társadalmi szervezetek ellen aligha lehet akárkinek is kifogása, hiszen például a rákellenes vagy az értelmi fogyatékosokat támogató szervezetek munkájára szükség van. Bár itt, a rehabilitációs és prevenciós társaságok között szerepelnek a munkanélkülieket támogatók is, amelyekből hét van, s összesen 40 millió forintot igényelnek. Felvetődik az emberben, ezt a jelentősnek mondható összeget jobban is el, lehetne költeni, például egy gyár létesítésére. És vajon mire való az a rengeteg ifjúsági és gyermekvédő szervezet? Mintha minden szipuzó s versmondó fiatal mellé, köré, fölé regionális szövetség szerveződne. Kiragadott példáink nem bizonyítják, hanem csak illusztrálják a helyzetet. Az Agrár- és Falusi Ifjúsági Szövetség 22 milliót, a Baloldali Ifjúsági Társulás 14 milliót (megjegyzendő, ők az MSZP soraiban képviseltetve vannak a parlamentben is), az Európa Jövője Egyesület 15 milliót, a Magyar Cserkészszövetség szintén 15 milliót, a Magyar Úttörők Szövetsége 40 milliót kér, a felsorolás hosszan folytatódhatna. És ha a kért összeget nem is, de körülbelül egytizedét megkapják. A kultúráról, mint a halottról, vagy jót, vagy semmit. Tehát semmit. Utolsó, azaz ötödik kategória a „más”. Ide tartozik az antalli korszakban alakult, jobboldalinak mondott Magyar Újságírók Közössége is, amely hatmilliót igényel. Kétszer annyit, mint a MÚOSZ. Ami érthető, hiszen minél kevesebb a tag, s minél kisebb a tevékenység, annál több a költség, ugye. Persze ellenvélemény is van, bizonyos vagyoni megosztási igényekről, kevesli a MÚK, több mukkot szólt már róla. Szükség van természetesen jól működő és hasznos szervezetekre, de hát ki mondja meg, melyik az, melyik nem? És az elv is igaz, támogatni kell — akár anyagilag is —, hogy a civil szervezetek talpon maradjanak, s betölthessék azt a szerepet, amely egy megfelelően funkcionáló demokráciában az övék lehet. Az a baj, hogy úgy tűnik, nálunk a civil szervezeteket alig-alig lehetne ellenőrizni. Mert többe kerülne a leves, mint a hús. Jókora irodát kellene létesíteni, főnököket, munkatársakat alkalmazni, telefonokat, iratmásolókat, gépkocsikat venni. És a szerénynek mondott 390 millió forintból ez nagy darabot csípne le. Egyébként is a civil szervezetek nehéz helyzetben vannak, mondta az illetékes. Ha túlélik az idei szűkös finanszírozást, már az is eredmény. Hogy vannak visszaélések? Talán. Például a kapott pénzt nem a korábban eltervezett módon hasznosítják. És olyan is akadt, amely az állami támogatást rögtön valamilyen idegen alapítványnak utalta át. De hát az nem rossz arány, ha száz szervezetből mondjuk egy nem úgy rendezi dolgait, mint kellene. Tehát minden attól függ, hogy honnét nézzük, szögezte le. Tényleg? (KIBÉDI) ■ NDH GARÁZS: LEBONTOTTÁK Régvolt pesti színház születésének századik esztendejére emlékezhetünk. Ötödik állandó színháza volt a városnak, múzsahajlék Óbudán, Kisfaludy Színháznak hívták. „Messzi-messzi fenn, a Lajos utcán néhány sápadt villanykörte ég félkörben egy vasabroncson, egy zöld kapu fölött, egy sárga falban. Ez a Kisfaludy Színház.” Szomory Dezső rajzolta meg nekünk így az óbudaiak színházát. Elment felfedezni egy számára különös, messzi világot - atakács Alice-ét játszották ahol a folyamőrség matrózain kívül színes kendőben kövér asszonyokat lát „azzal az otthonos nyugalommal letelepedve, amellyel a szomszédos Kolossy téren ülnek a zöldség és virágok közt a piacon”. Száz esztendő született. Kis múzsahajlék volt az óbudai Duna-parton, életében itt hajolt meg először Molnár Ferenc a függöny előtt. (Az ifjú Molnár szerkesztő úr Hauptmann: Henschel fuvarosát fordította az óbudai direktor kérésére.) Serly Lajos, a Népszínház karmestere, Blaha Lujza kedves muzsikása „nyakon csípett a Duna-parton egy elhagyott raktárt” - egy bőrgyári raktár volt -, s pénzét befektetve, kölcsönöket felvéve színházzá építtette át. Budapest ötödik állandó színháza lett. Rokokó homlokzatot kapott, közepébe egy Kisfaludy Károly-szobrot állíttatott. Igazi színház volt, páholyokkal, négyszáz férőhellyel, még vasfüggönye is volt. Serly azt mondta: nemcsak az óbudaiaknak csinál színházat, hanem a pestieknek is, fiákerek hosszú sorát képzelte várakozni majd a Lajos utcán. A direktor terve csak álom volt (de ez az álom később rövid időre valóra vált), hiába szerződtette a vidék legjobb erőit, megbukott, kivándorolt Amerikába. Serly után Fejér Dezső jött, a többi közt Kápolnay Irént, a fiatal szubrettet is ő szerződtette. Azért ragadom ki a hosszú névsorból e nevet, mert az ügyeletes rendőrtiszt, Gegus Dániel („rendőrgyerek voltam, fogalmazó”) az ügyeletek során szerelemre lobbant a szubrett iránt, elvette feleségül, majd később ez a „rendőrgyerek ’ is színpadra lépett, sőt az óbudai múzsahajlék történetét is megírta. Fejér is megbukott. Pedig bemutatta Dankó Pista Cigányszerelem című, Rigó Jancsiról szóló darabját. Itt énekelte duettben először Kápolnát Irén Salamon Katival, hogy „Madár vígan dalol a lombos ágon?”, meg a refrénjét: „Hideg szobor vagy, meg sem értenél Es Latabanné is, hogy: „Eltörött a hegedűm, nem akar szólani ...” Jó volt az előadás, talán jobb, mint később a Népszínházban. Dankó Pista az előadások után a közeli Bródy kávéházban vette ki a prímás kezéből a vonót, s húzta a Kisfaludy Színház nótáit. De hát Fejér is megbukott. Fejér után jött Kövessy, nagy gárdát hozott össze. Az ember tragédiáját is bemutatta, a Henschel fuvarost is, ahol is először hajolt meg színpadon, függöny előtt Molnár Ferenc. Itt játszott Gurmann Aliz, Erdélyi Gizi, az akkor még húszéves Latabár, a Király Színház későbbi Latyija, vagyis akit mi „Latyinak” ismerünk, annak az édesapja, Sarkadi Aladár, a Vígszínház majdani komikusa, Nagy Bella, későbbi Jókainé. Kövessynek volt egy ördöngösen ügyes díszletmestere, Vasinkó. Egyszer előadás közben leszakadt a vasfüggöny, Kövessy kétségbeesett, mi lesz most. Vasinkó azt mondta, ha a direktor szerez egy hajókötelet, megmenti az előadást. A folyamőrlaktanyából hoztak egy hajókötelet - a közönség sorában mindig volt néhány matróz - felkötötték a vasfüggönyt, mehetett tovább az előadás. Az egyik páholyban gyakran megjelent egy „mélabús, kék szemű, gyönyörű ember”: Jókai Mór. Páholya mélyéből nézte szerelmének, majdani feleségének, Nagy Bellának játékát. Nagy Bellának bár sikere volt a Dalimban, fogyatkozása volt: „nagyon rövidlátó volt”. Megesett egyszer vele, hogy amikor a csábítót le kellett lőnie, a revolvert agyával fordította a partnere felé, s ezzel a drámát elrontotta, mert a fegyver elsült, a színfal möött sütötte el az ügyelő, nem látatta, a művésznő mint tartja a pisztolyt, nevetésbe fúlt a darab. Kövessy sem mentette meg a színházat, pedig igen jó társulata volt, s mindent megkövetelt a színészektől. Előfordult olyan eset is, hogy csak ketten ültek a nézőtéren: az ügyeletes rendőrtiszt és a direktor. Még ilyenkor is úgy kellett játszaniuk, mintha telt ház lenne. Rövid időre azonban felvirágzott a színház, rövidke aranykorát élte. Kövessy elővett egy zsidó operát, a Szulamithot, átdolgoztatta és karmesterével a muzsikáját átírattatta. Óriási siker lett - Serly álma most vált valóra -, Pestről, a Teleki tér környékéről fiákerek, konflisok sora jött át Óbudára. De ez az aranyidő igen rövid ideig tartott. Egymást követték a direktorok, volt mozi is, talán majd az megmenti a színházat. „Olyan nagy a drágaság, harmincezer korona a napi költség - írta ezerkilencszázhuszonháromban beadványában az akkori igazgató -, hogy jellemzőül a kiadásokra: a társulat és a zenekar tagjainak a villamosköltsége napi háromezer koronával terhel bennünket. ” 1931-ben az óbudaiak felhívást intéznek: meg kell menteni a színházat, meg kell alapítani a színpártoló egyesületet, különben a színházból garázs lesz. A színházból nem lett garázs, de 1949-ben lebontották. Vajha Tháliából mi lesz? KŐBÁNYAI GYÖRGY Az egykori Kisfaludy Színház 1996. március 31. VAN KÉPÜNK ---------- _-----a«MI^Bt.________|_| _ | Medencei rendtartás Idézet a hatályos rendtartás vonatkozó szabályrendeletéből: „A medencében ételt, italt fogyasztani tilos! Tévét nézni, rádiót hallgatni és huligánkodni csak az úszómester engedélyével, délelőtt 10 és 11 között kéretik eszközölni, ellenkező esetben szabálysértési bírság vagy elzárás esetének álladéka forog fenn. Tilos a vízben kutyát sétáltatni, viccet mesélni, parkettázni, valamint magamutogatás céljából bélyeget áztatni. A fentieket a vonatkozó törvényelőírások miatt kötelező érvénnyel betartatjuk, akit meg még ez sem rettent el a visszaesésnek minősülő rendzavarástól, annak ott van az úszómester úr, aki felnyírt, bikanyakú, a legkisebb ütése is halálos, de tud nagyobbat is ütni!” KÉP S. PÉTER A HÉT BŰNÜGYE Fenyegetett helyzet Személyiségi jogaira hivatkozik, megfenyegeti az újságot, az újságírót az a dúsgazdag vállalkozó, aki engedély nélkül tartott és hordott fegyverével belelőtt egy férfiba. Személyiségi jogaira hivatkozik, megfenyegeti az újságot, az újságírót az a kereskedő, aki alkalmazottjával és egy számára idegen (?) férfival alaposan elagyabugyált két adóellenőrt. Személyiségi jogaira hivatkozik, megfenyegeti az újságot, az újságírót az a minisztériumi főtisztviselő, aki közli a médiumok képviselőivel, hogy egy közérdeklődésre tartott ügyben, a korábban ígértekkel szemben nem tartanak sajtótájékoztatót, s akit közben a kamerák, fényképezőgépek objektívjai pásztáznak. Személyiségi jogaira hivatkozik, megfenyegeti az újságot, az újságírót a férfi, aki ellen százmillió forint feletti adócsalás miatt az igazságügyi szervek büntetőeljárást folytatnak. Személyiségi jogaira hivatkozik, megfenyegeti az újságot, az újságírót az a férfi, aki egy bűnre szövetkezett társaság strómanja. Személyiségi jogaira hivatkozik, megfenyegeti az újságot, az újságírót az a férfi és nő, akik döglött lovat dugtak vitapartnerük ágyába. Személyiségi jogaira hivatkozik, megfenyegeti az újságot, az újságírót az a panziótulajdonos, akinél külföldiek lőttek és rabolták egymást, s akiről kiderült, illegális szálláscsináló. Személyiségi jogaira hivatkozik, megfenyegeti az újságot, az újságírót az a vámtiszt, akit korrupciós ügyei miatt felettesei még a büntetőper megkezdése előtt leváltottak parancsnoki tisztéről. Személyiségi jogaira hivatkozik, megfenyegeti az újságot, az újságírót az a rendőrtiszt, akit hivatali hatalommal való visszaélés bűntette miatt leváltottak osztályvezetői beosztásából, majd kirúgták a testülettől. Személyiségi jogaira hivatkozik, megfenyegeti az újságot, az újságírót az a bíró, akit a legnagyobb magyarországi kábítószerperben a vádló le akart cseréltetni. Személyiségi jogaira hivatkozik, megfenyegeti az újságot, az újságírót, az a férfi/nő, aki egyszerűen csak bizonyítottan gengszter, köztörvényes, gazdasági, politikai. Személyiségi jogaira hivatkozik, megfenyegeti az újságot, az újságírót az a politikus, aki. Na, most már ebből elég! A fenyegetésből... Vajon egyeseknek miért eltökélt (?) szándékuk megszüntetni a róluk, tevékenységükről hírt adó újságokat, és lelőni, agyonverni, széttrancsírozni, eltiporni azokat az újságírókat, akik csak megírták: adóellenőrt vertek, emberbe lőttek ... (lásd fentebb). Egyébként szép tervek. Az újságnak, újságírónak pedig szép kilátások. A baj csak az, hogy az egész azért nem ilyen egyszerű. Na, azért azt nem mondom, más nevében meg pláne, hogy no, akkor lássuk csak! Mert akkor a szerkesztő, aki az ilyen és ehhez hasonló fenyegetőkkel általában hosszasan elbeszélget, még képes azt mondani a mindenáron megtorolni akarónak: „Mielőtt megteszi, szóljon, legalább egy fél órával előtte, mert tudja, a történet kép nélkül szinte semmit nem mond, meg amúgy is a mi emberünkről van szó, hadd fotózzuk le.” Mielőtt azt hinné valaki, hogy az egész kitalált, komolytalan, az téved, az iménti mondat ugyanis nem vicc, elhangzott! A szerkesztő tényleg beszélt az egyik fenyegetőzővel, valóban azt kérte tőle, előtte szóljon, mikor és hol akarja agyonlőni a kollégát. Mert ő ilyen. Képben gondolkodik. OLÁH ZOLTÁN