Kurír - reggeli kiadás, 1996. március (7. évfolyam, 60-89. szám)

1996-03-31 / 89. szám

8 MAGAZIN A A HÉT MŰBALHÉJA Civilek a pályán Tavaly botrány lett a társadalmi szervezeteknek juttatott pénzek elosztása miatt, s az idén is le­hetnek problémák. Ugyanis a több száz civil egyesület, szövetség, szolgálat, társaság, klub, ala­pítvány három és fél milliárdot igényelt, de az ál­lam bácsi a kért összegnek körülbelül egytizedét hajlandó a tárcájából kihúzni. Van itt egy fura kettősség. Az adófizetők jó ré­sze úgy érezheti, az állam szűkmarkú, ha a csalá­doknak kell valamit juttatni, ám pazarló, ha az „igazi­ demokráciában-ilyennek-is-lenni-kell” formációról van szó. Személyes közvélemény-ku­tatásunk eredménye szerint - amelyet talán a valóságos is igazolna - a budapestiek jó része egy fillért sem adna a „gittegyleteknek”. Gyakor­ta találkozni olyan véleménnyel, miszerint több­ségüket azért találták ki, hogy legyen egy hangza­tos nevű fedőszervezet, amely mögött sok min­dent lehet csinálni. Vagy azért, hogy egy-két em­bernek ne kelljen valóságos munkát végeznie. Vagy hogy a soha meg nem valósítható célért ég­hessen néhány megszállott. Az egészségvédelemmel foglalkozó társadalmi szervezetek ellen aligha lehet akárkinek is kifogá­sa, hiszen például a rákellenes vagy az értelmi fo­gyatékosokat támogató szervezetek munkájára szükség van. Bár itt, a rehabilitációs és prevenciós társaságok között szerepelnek a munkanélkülie­ket támogatók is, amelyekből hét van, s összesen 40 millió forintot igényelnek. Felvetődik az em­berben, ezt a jelentősnek mondható összeget job­ban is el, lehetne költeni, például egy gyár létesí­tésére. És vajon mire való az a rengeteg ifjúsági és gyermekvédő szervezet? Mintha minden szi­­puzó s versmondó fiatal mellé, köré, fölé regio­nális szövetség szerveződne. Kiragadott példáink nem bizonyítják, hanem csak illusztrálják a hely­zetet. Az Agrár- és Falusi Ifjúsági Szövetség 22 milliót, a Baloldali Ifjúsági Társulás 14 milliót (megjegyzendő, ők az MSZP soraiban képvisel­tetve vannak a parlamentben is), az Európa Jövő­je Egyesület 15 milliót, a Magyar Cserkészszö­vetség szintén 15 milliót, a Magyar Úttörők Szö­vetsége 40 milliót kér, a felsorolás hosszan folyta­tódhatna. És ha a kért összeget nem is, de körül­belül egytizedét megkapják. A kultúráról, mint a halottról, vagy jót, vagy semmit. Tehát semmit. Utolsó, azaz ötödik kategória a „más”. Ide tar­tozik az antalli korszakban alakult, jobboldalinak mondott Magyar Újságírók Közössége is, amely hatmilliót igényel. Kétszer annyit, mint a MÚOSZ. Ami érthető, hiszen minél kevesebb a tag, s minél kisebb a tevékenység, annál több a költség, ugye. Persze ellenvélemény is van, bizo­nyos vagyoni megosztási igényekről, kevesli a MÚK, több mukkot szólt már róla. Szükség van természetesen jól működő és hasznos szervezetekre, de hát ki mondja meg, melyik az, melyik nem? És az elv is igaz, támo­gatni kell — akár anyagilag is —, hogy a civil szervezetek talpon maradjanak, s betölthessék azt a szerepet, amely egy megfelelően funkcio­náló demokráciában az övék lehet. Az a baj, hogy úgy tűnik, nálunk a civil szervezeteket alig-alig lehetne ellenőrizni. Mert többe kerülne a leves, mint a hús. Jókora irodát kellene létesí­teni, főnököket, munkatársakat alkalmazni, tele­fonokat, iratmásolókat, gépkocsikat venni. És a szerénynek mondott 390 millió forintból ez nagy darabot csípne le. Egyébként is a civil szervezetek nehéz helyzet­ben vannak, mondta az illetékes. Ha túlélik az idei szűkös finanszírozást, már az is eredmény. Hogy vannak visszaélések? Talán. Például a ka­pott pénzt nem a korábban eltervezett módon hasznosítják. És olyan is akadt, amely az állami támogatást rögtön valamilyen idegen alapítvány­nak utalta át. De hát az nem rossz arány, ha száz szervezetből mondjuk egy nem úgy rendezi dol­gait, mint kellene. Tehát minden attól függ, hogy honnét nézzük, szögezte le. Tényleg? (KIBÉDI) ■ NDH GARÁZS: LEBONTOTTÁK Régvolt pesti színház születésének századik esztendejére emlékezhe­tünk. Ötödik állandó színháza volt a városnak, múzsahajlék Óbudán, Kisfaludy Színháznak hívták. „Messzi-messzi fenn, a Lajos ut­cán néhány sápadt villanykörte ég félkörben egy vasabroncson, egy zöld kapu fölött, egy sárga falban. Ez a Kisfaludy Színház.” Szomory Dezső rajzolta meg nekünk így az óbudaiak színházát. Elment felfe­dezni egy számára különös, messzi világot - a­­takács Alice-ét játszot­ták ahol a folyamőrség matró­zain kívül színes kendőben kövér asszonyokat lát „azzal az otthonos nyugalommal letelepedve, amellyel a szomszédos Kolossy téren ülnek a zöldség és virágok közt a piacon”. Száz esztendő született. Kis mú­zsahajlék volt az óbudai Duna-par­­ton, életében itt hajolt meg először Molnár Ferenc a függöny előtt. (Az ifjú Molnár szerkesztő úr Haupt­mann: Henschel fuvarosát fordítot­ta az óbudai direktor kérésére.) Serly Lajos, a Népszínház kar­mestere, Blaha Lujza kedves muzsi­kása „nyakon csípett a Duna-par­­ton egy elhagyott raktárt” - egy bőrgyári raktár volt -, s pénzét be­fektetve, kölcsönöket felvéve szín­házzá építtette át. Budapest ötödik állandó színháza lett. Rokokó hom­lokzatot kapott, közepébe egy Kis­faludy Károly-szobrot állíttatott. Igazi színház volt, páholyokkal, négyszáz férőhellyel, még vasfüg­gönye is volt. Serly azt mondta: nemcsak az óbudaiaknak csinál színházat, hanem a pestieknek is, fi­­ákerek hosszú sorát képzelte vára­kozni majd a Lajos utcán. A direk­tor terve csak álom volt (de ez az álom később rövid időre valóra vált), hiába szerződtette a vidék leg­jobb erőit, megbukott, kivándorolt Amerikába. Serly után Fejér Dezső jött, a többi közt Kápolnay Irént, a fiatal szubrettet is ő szerződtette. Azért ragadom ki a hosszú névsorból e nevet, mert az ügyeletes rendőr­tiszt, Gegus Dániel („rendőrgyerek voltam, fogalmazó”) az ügyeletek során szerelemre lobbant a szubrett iránt, elvette feleségül, majd később ez a „rendőrgyerek ’ is színpadra lé­pett, sőt az óbudai múzsahajlék tör­ténetét is megírta. Fejér is megbukott. Pedig be­mutatta Dankó Pista Cigányszere­lem című, Rigó Jancsiról szóló da­rabját. Itt énekelte duettben először Kápolnát Irén Salamon Katival, hogy „Madár vígan dalol a lombos ágon?”, meg a refrénjét: „Hideg szobor vagy, meg sem értenél Es Latabanné is, hogy: „Eltörött a hegedűm, nem akar szólani ...” Jó volt az előadás, talán jobb, mint ké­sőbb a Népszínházban. Dankó Pis­ta az előadások után a közeli Bródy kávéházban vette ki a prímás kezé­ből a vonót, s húzta a Kisfaludy Színház nótáit. De hát Fejér is megbukott. Fejér után jött Kövessy, nagy gárdát hozott össze. Az ember tra­gédiáját is bemutatta, a Henschel fuvarost is, ahol is először hajolt meg színpadon, függöny előtt Mol­nár Ferenc. Itt játszott Gurmann Aliz, Erdélyi Gizi, az akkor még húszéves Latabár, a Király Színház későbbi Latyija, vagyis akit mi „La­­tyinak” ismerünk, annak az édesap­ja, Sarkadi Aladár, a Vígszínház majdani komikusa, Nagy Bella, ké­sőbbi Jókainé. Kövessynek volt egy ördöngösen ügyes díszletmestere, Vasinkó. Egy­szer előadás közben leszakadt a vas­függöny, Kövessy kétségbeesett, mi lesz most. Vasinkó azt mondta, ha a direktor szerez egy hajókötelet, megmenti az előadást. A folyamőr­­laktanyából hoztak egy hajókötelet - a közönség sorában mindig volt néhány matróz - felkötötték a vas­függönyt, mehetett tovább az elő­adás. Az egyik páholyban gyakran megjelent egy „mélabús, kék sze­mű, gyönyörű ember”: Jókai Mór. Páholya mélyéből nézte szerelmé­nek, majdani feleségének, Nagy Bellának játékát. Nagy Bellának bár sikere volt a Dalimban, fogyatko­zása volt: „nagyon rövidlátó volt”. Megesett egyszer vele, hogy amikor a csábítót le kellett lőnie, a revol­vert agyával fordította a partnere felé, s ezzel a drámát elrontotta, mert a fegyver elsült, a színfal mö­­ött sütötte el az ügyelő, nem lát­­atta, a művésznő mint tartja a pisztolyt, nevetésbe fúlt a darab. Kövessy sem mentette meg a színházat, pedig igen jó társulata volt, s mindent megkövetelt a szí­nészektől. Előfordult olyan eset is, hogy csak ketten ültek a nézőtéren: az ügyeletes rendőrtiszt és a direk­tor. Még ilyenkor is úgy kellett ját­szaniuk, mintha telt ház lenne. Rö­vid időre azonban felvirágzott a színház, rövidke aranykorát élte. Kövessy elővett egy zsidó operát, a Szulamithot, átdolgoztatta és kar­mesterével a muzsikáját átírattatta. Óriási siker lett - Serly álma most vált valóra -, Pestről, a Teleki tér környékéről fiákerek, konflisok sora jött át Óbudára. De ez az aranyidő igen rövid ideig tartott. Egymást követték a direktorok, volt mozi is, talán majd az meg­menti a színházat. „Olyan nagy a drágaság, harmincezer korona a napi költség - írta ezerkilencszázhu­­szonháromban beadványában az akkori igazgató -, hogy jellemzőül a kiadásokra: a társulat és a zenekar tagjainak a villamosköltsége napi há­romezer koronával terhel bennünket. ” 1931-ben az óbudaiak felhívást in­téznek: meg kell menteni a színhá­zat, meg kell alapítani a színpártoló egyesületet, különben a színházból garázs lesz. A színházból nem lett garázs, de 1949-ben lebontották. Vajh­a Tháliából mi lesz? KŐBÁNYAI GYÖRGY Az egykori Kisfaludy Színház 1996. március 31. VAN KÉPÜNK ---------- _-----a«MI^Bt.________|_| _ | Medencei rendtartás Idézet a hatályos rendtartás vonatkozó szabályrendele­téből: „A medencében ételt, italt fogyasztani tilos! Tévét nézni, rádiót hallgatni és huligánkodni csak az úszómester engedélyével, délelőtt 10 és 11 között kéretik eszközölni, ellenkező esetben szabálysértési bírság vagy el­zárás esetének álladéka forog fenn. Tilos a vízben kutyát sétáltatni, viccet mesélni, parket­tázni, valamint magamutogatás céljából bélyeget áztatni. A fentieket a vonatkozó törvényelőírások miatt köte­lező érvénnyel betartatjuk, akit meg még ez sem rettent el a visszaesésnek minősülő rendzavarástól, annak ott van az úszómester úr, aki felnyírt, bikanyakú, a legkisebb ütése is halálos, de tud nagyobbat is ütni!” KÉP S. PÉTER A HÉT BŰNÜGYE Fenyegetett helyzet Személyiségi jogaira hivatko­zik, megfenyegeti az újságot, az újságírót az a dúsgazdag vállalkozó, aki engedély nélkül tartott és hordott fegyverével belelőtt egy férfiba. Személyiségi jogaira hivat­kozik, megfenyegeti az újságot, az újságírót az a kereskedő, aki alkalmazottjával és egy számára idegen (?) férfival alaposan el­­agyabugyált két adóellenőrt. Személyiségi jogaira hivat­kozik, megfenyegeti az újsá­got, az újságírót az a miniszté­riumi főtisztviselő, aki közli a médiumok képviselőivel, hogy egy közérdeklődésre tartott ügyben, a korábban ígértekkel szemben nem tartanak sajtótá­jékoztatót, s akit közben a ka­merák, fényképezőgépek ob­­jektívjai pásztáznak. Személyiségi jogaira hivat­kozik, megfenyegeti az újsá­got, az újságírót a férfi, aki ellen százmillió forint feletti adócsalás miatt az igazság­ügyi szervek büntetőeljárást folytatnak. Személyiségi jogaira hivat­kozik, megfenyegeti az újsá­got, az újságírót az a férfi, aki egy bűnre szövetkezett társa­ság strómanja. Személyiségi jogaira hivat­kozik, megfenyegeti az újsá­got, az újságírót az a férfi és nő, akik döglött lovat dugtak vitapartnerük ágyába. Személyiségi jogaira hivat­kozik, megfenyegeti az újsá­got, az újságírót az a panzió­tulajdonos, akinél külföldiek lőttek és rabolták egymást, s akiről kiderült, illegális szál­láscsináló. Személyiségi jogaira hivat­kozik, megfenyegeti az újsá­got, az újságírót az a vámtiszt, akit korrupciós ügyei miatt fe­lettesei még a büntetőper megkezdése előtt leváltottak parancsnoki tisztéről. Személyiségi jogaira hivat­kozik, megfenyegeti az újsá­got, az újságírót az a rendőr­tiszt, akit hivatali hatalommal való visszaélés bűntette miatt leváltottak osztályvezetői be­osztásából, majd kirúgták a testülettől. Személyiségi jogaira hivat­kozik, megfenyegeti az újsá­got, az újságírót az a bíró, akit a legnagyobb magyarországi kábítószerperben a vádló le akart cseréltetni. Személyiségi jogaira hivat­kozik, megfenyegeti az újsá­got, az újságírót, az a férfi/nő, aki egyszerűen csak bizonyí­tottan gengszter, köztörvé­nyes, gazdasági, politikai. Személyiségi jogaira hivat­kozik, megfenyegeti az újságot, az újságírót az a politikus, aki. Na, most már ebből elég! A fenyegetésből... Vajon egyeseknek miért el­tökélt (?) szándékuk megszün­tetni a róluk, tevékenységük­ről hírt adó újságokat, és lelő­ni, agyonverni, széttrancsíroz­­ni, eltiporni azokat az újság­írókat, akik csak megírták: adóellenőrt vertek, emberbe lőttek ... (lásd fentebb). Egyébként szép tervek. Az újságnak, újságírónak pedig szép kilátások. A baj csak az, hogy az egész azért nem ilyen egyszerű. Na, azért azt nem mon­dom, más nevében meg pláne, hogy no, akkor lássuk csak! Mert akkor a szerkesztő, aki az ilyen és ehhez hasonló fenyegetőkkel általában hosszasan elbeszélget, még képes azt mondani a minden­áron megtorolni akarónak: „Mielőtt megteszi, szóljon, legalább egy fél órával előtte, mert tudja, a történet kép nélkül szinte semmit nem mond, meg amúgy is a mi emberünkről van szó, hadd fotózzuk le.” Mielőtt azt hinné valaki, hogy az egész kitalált, ko­molytalan, az téved, az iménti mondat ugyanis nem vicc, el­hangzott! A szerkesztő tényleg beszélt az egyik fenyegetőző­vel, valóban azt kérte tőle, előtte szóljon, mikor és hol akarja agyonlőni a kollégát. Mert ő ilyen. Képben gon­dolkodik. OLÁH ZOLTÁN

Next