Kurír - reggeli kiadás, 1996. október (7. évfolyam, 268-297. szám)
1996-10-15 / 282. szám
1996. október 15. Borszéki Zita három T-shirttel - Sokkal jobb ruhákat terveznek a férfiak... - Te jó Isten! Egy divattervezőnő ezt így kimondja? - ... a nőt igazán nőnek látják. Egészen máshogy nézik A nőkben mindig bujkál egy bizonyos fajta irigység. A világ nagy divattervezői mind férfiak... - ...akik fentiellnek. - Külső adottságaikban, a lelkükben, a szemléletükben azért férfiak, és ők a nőt összképileg látják. Nem azon akadnak fönn, jó-e a kitűzője vagy a cipője. Talán azért is különbözöm a többi tervezőtől általánosságban, mert én úgy fogom fel az öltözéket, mint egy festményt. Mint egy kompozíciót. Arra rá kell kunyorintani, helyén van-e minden tetőtől talpig, vagy nincs. - Azért kíván férfias lenni, hogy még jobb tervező legyen! - Ah, ez így alakult. - Segített valaki önnek az életben? - Nem hagytam. A mai napig se nagyon hagyom. Nem szeretem azokat az embereket, akik sajnáltatják magukat. Most nem a valóban szerencsétlen kéregetőkre gondolok, hanem, azokra, akiknek nincs okuk a nyafogásra. Én, ha húsz fillér cincogott is a zsebemben, igyekeztem úgy viselkedni, hogy azt higgyék, az húszezer. - Miért kell a világot becsapni? - Ez védekezés. A sérülékenységemet nem akartam másokkal tudatni. És nyertem. Tudtam, élni akarom a£ életemet. Művész szeretnék lenni. És nem középszerű. - Ki az az eszement, aki hirdeti: ő közepes? - Sokan nem tudják magukról, hogy végül is azok. Az iparművészeti főiskola után jó ajánlatot kaptam a konfekcióiparból. INTERJÚ 9 A gryszEBEW wi i / ANDRÁS ih f Ázom. „Miért vagyokén lány? Mindig csak azok a masnis ruhák! Én gyerekkoromban a kertésznadrágot imádtam. Később az élet is rám kényszerített egy kis férfiasságot.” Borszéki Zita nőket öltöztet. Divattervező. Vagy ahogy hivatalosan titulálják: ruhatervező iparművész. „Van, aki titkolja, hogy ide jár, mert nem akarja, a barátnőjének is ugyanolyan jó ruhája legyen, mint neki. Más azt meséli: most már kénytelen elküldeni hozzám a nagynénikéjét, mert már hatodszor nem hagyja békén, de még véletlenül se legyen ugyanolyan az anyag..." Borszéki Zitának most kedvez a divat. Mert eléggé határozott formák uralják. Márpedig ő a túlburjánzó öltözékeket sosem szerette. A fodrost meg a színpadiast, a nagy övest, nagy csattal. A karakteresebb, a szögletesebb híve. A finom megoldásoké. Az olaszok egyszerűbben, könnyedebb stílusban öltöznek. Borszéki valamelyest hasonlít hozzájuk. Délszaki típus. Problémákkal sokat nem totojázik. A Kék Duna Szalonból, ahol művészeti vezető volt, még akkor jött el, amikor az virágzott. Tíz év után. Ennyi kellett ahhoz, hogy önállóvá válhasson. Három esztendeje történt ez. Harmincnégy évesen. Festőnek készült, csak az volt a „gond”, hogy az iparművészetin nyomban továbbjutott a felvételin, és a második rostavizsga éppen egyszerre volt a képzőművészetis felvételivel. De úgy találta: a divattervezés komplex művészet. És megtetszett neki a légkör. Eddig egy bankban és kisebb galériákban állított ki. Képeit megveszik. Nem érti a meg nem értett zseniket, az elefántcsonttoronyba zárkózókat. Őt megismerve valami furcsa és páratlan esemény történt velem: találkoztam egy elégedett művésszel. Nem mentem. Eleve másra vágytam. Az egyedire. Az érdekelt. És egészen másképpen néz a tükörbe az ember, ha önmagából a maximumot hozza ki, még akkor is, na ez éppen nem talál kellő fogadtatásra. - Az évfolyamtársak? - Hárman diplomáztunk. Az egyik lány, aki a barátnőm volt, sajnos fél év múlva meghalt. A harmadik talán butikoknak dolgozik. - Ha egy kislány divattervezői álmokat szövöget, büszkék rá, mert jól hangzik. De mit ajánlatos ehhez cselekednie? - Általában ott tévednek az emberek, hogy ehhez elegendő, ha egy gyerek szereti a ruhákat, és jó érzékkel rajzolgatja őket. Minimális rész a felvételin a ruhatervezés. Fejet kell mintázni, élő alakot és fejet rajzolni, valamint festeni, kompozíciós feladatokat készíteni. Akadnak magániskolák is, de nagyrészt olyanok, mint a manökenképzők sorozatban, ahol arra mennek: minél többeket felvegyenek. - Mvészet-e a divattervezés? - Megette a fene a művészeti részét, ha nem tartozik hozzá megfelelő szakmai tudás. Nyolcvan százalék a művészet, húsz a mesterség. Egy jó ruha az egész lényét láttatja az embernek. Alapelvem: kevéssel sokat elmondani, vagyis minél kevesebb történjen egy öltözéken, de az jó legyen. A ruha nem választható szét az embertől. Érezzen benne otthonosságot, rettenetes, ha ide-oda muszáj húzkodnia. - Önmagának is tervez? - Ritkán. Nincs eszeveszetten sok ruhám. Nagyrészt külföldön vásárolok. - Az a siker, ha a megrendelő elfogadja, amit kap? - Az hallatlan siker. Amikor egy nő a kész ruhájában belenéz a tükörbe, és úgy látja, öt kilóval kevesebb, és pazarul érzi magát, akkor én ezt meg tudtam csinálni. És ez nüanszokon múlik. Az anyagválasztástól a szabásvonalig. Két centiken. Hármakon. Hogy milyenek az illető színei. A haja. A bőre. Miféle kiegészítőket hord. Milyen az egész lénye. Mert az ugyanolyan alkatú, nő lehet nevetős vagy akár búskomor. Úgy érzem, nekem ,új szemléletem van ezzel kapcsolatban. ízléses, intelligens ruhákat tervezek. És nem fogok nagy foltokban cikláment almazölddel összerakni, plusz rá fodrokat meg piákét azért, mert a megrendelő úgy kívánja. Hál’ istennek, nem vagyok rákényszerülve, hogy ilyet tegyek. És jó áraim vannak, pontosan azért, hogy egész ruhatárat tőlem rendeljenek. - Mihez képest jó? - Egy szoknya tizennyolc-huszonötezer forint, egy kosztüm ötvenezer. Azok, akik hozzám járnak, már családilag hozzászoktak a varratáshoz. Orvosok, ügyvédek, diplomatafeleségek. Javarészt a Rózsadombról. Az új vállalkozói réteggel nincs kapcsolatom. - Miért hord többkilónyi ezüstöt?: - Egyszer így, másszor úgy. Én így tetszem magamnak. Régen még ennél is több volt rajtam. Önmagamat szórakoztattam, azt hiszem. Már lehiggadtam. Semmivel nincs olyan erőteljes küzdelmem, de nagyobb intenzitással vagyok képes dolgozni, ha kitűzöm, most divatbemutatóm lesz, aztán meg kiállításom. Decemberre tárlatra készülök. És találtam egy ötvöslányt, aki az ékszerterveimet kivitelezi. Abszolút kiegyensúlyozott vagyok, mert úgy tudtam beállítani az életemet, hogy olvashassak, filmeket nézhessek, s ne áldozzak föl semmit. - Nincs gyereke, ugye? - Mérlegelnem kellett, ahhoz mennyi energiára van szükség. Én egy gyereket csak abszolút maximalista módon tudnék nevelni, ugyanúgy, ahogyan dolgozom. A kettőt viszont nem bírom összeegyeztetni. Nagyon jó családi légkörben élek, nem ügy, ha nincs ebéd vagy vacsora, mert nekem éppen a hétvégén is rajzolnom kell. Mindent úgy végezhetek el, ahogyan szeretném. - Amikor iskolás volt, a szülői értekezletre eljárt valaki? - Azt mondták az édesanyámnak, amikor a gimnáziumba másodszor bement, a gyerek feltűnően fodrozza a tanárokat, és kinézi őket az osztályból... Elegáns asszony volt a mamám. Kötött, horgolt, kiváló kézügyességgel varrt. Gyakorolta a vallását, ezért, bár eléggé disszonáns családból származom, nem változtatott. A papámnak, szegénynek, dzsentroid hajlamai voltak. Vájár volt. Nem passzoltak össze. És arrtikor én érettségi után egy évre Pestre kerültem tervezőnek, majd elsős lettem az iparművészetin, a mamámmal megszakadt a szoros kapocs. Megszűntek azok a konkrét feladatai, amelyek velem voltak kapcsolatosak. Mindketten tragikus véget értek. Előbb az anyám. Fél év múltán az apám. Huszonegy éves voltam, kölcsönből kifizettem azokat az adósságokat, melyeket a miskolci lakásra ráterheltek, és elcseréltem Budára. Ma is ott lakom. - És húsz év múlva? - Tengerparton fogok élni. Három T- shirttel és két rövid nadrággal. Ott rajzolok majd a napsütésben. - Mint egy guillotine-nal, elvága az életét? - Akkor már csak a festészettel szeretnék foglalkozni. IV