Kurír - reggeli kiadás, 1997. március (8. évfolyam, 59-87. szám)

1997-03-23 / 80. szám

8 MAGAZIN PIACI HÍRNÖK Itt a tálján Elég sokszor örvendett már a hírnök, biztosan a többi hasát, de főleg az olasz konyhát kedvelő olvasóval együtt a sok olasz pizzériának, kisvendéglőnek, ami az eltelt tizenöt évben elszaporodott hazánkban, főleg fővárosunkban. Még ugye az amerikaiak is beindultak az ő modorukban, feledve minden mediter­rán intimitást, akkora pizzériát csinál­tak, hogy egyenesen evőgyárban érzi magát a finomságokra vágyó polgár. Szerencsére azonban a legtöbb izzéria hangulatos, meleg, barátságos ázias környezettel, ízekkel várja a vendégeit. A többféleképpen elkészí­tett pizzák és főtt tészták, spagettik, raviolik, tortellinik és lasagne-ék mel­lett egynémely helyen még igazi tiramisa is kerül a desszerttányérra­ ,ha van hozzá eredeti mascarpone sajt, így szolgálja fel ételeit eredeti, hagyomá­nyos, egyenesen olaszhonból érkezett alap- és nyersanyagokból Don Carlo, a szentendrei vendéglős, aki először nem a konyhájába kalauzol be emel­getni a fedőket, hanem a hűs, több száz évvel ezelőtt épült pincébe, ahol állandóan egyenletesen klim­atizált hő­mérsékleten tárolhatja a hozzávalókat. Még az egyetlen egykvós konzerv is, amit importál, csodás színű, égően vö­rös, dió nagyságú paradicsomból áll. Pedig az öttalós méretű olcsóbb lenne, de annak az íze meg sem közelíti a ki­sebbét. A vendéglős igényessége ala­kítja a vendégek, a törzsvendégkor íz­lését, ezért inkább a visszatérő vendé­gekre számít Don Carlo is. A vörös­zöld abroszokkal és a rengeteg virággal díszített, étvágygerjesztő kisvendéglő specialitásai a tenger gyümölcsei, amit a három, csodálatos, tengervizet idéző akváriumban úszkáló halacskák tárnak a bámész vendégközönség elé. Nem csoda, hiszen a dán előszó is a távoli Szicília szigetét juttatja eszünkbe, a sű­rű, forróvérű őslakosokat, a szépséges donnákat és a szigetet körülvevő cso­dálatos vízi világot. A március eleji felmelegedésre az egész ország tavaszt kiáltott, úgy is jártunk, mint a farkast kiáltó juhász. Jól megfáztunk, mert már nem hit­tünk érzékeinknek, levetkeztü­nk, k­i­­­­ültünk az addigra már március idusá­nak zimankójába. Addigra meg késő volt. Sorban állunk a patikában, mindenféle antibiotikumokat íra­tunk fel, természetgyógyászhoz, bio­patikákba járunk, csepegtetünk, ol­dunk, inhalálunk, bevesszük, bedör­zsöljük, becsavarjuk magunkat, iz­zasztót készítünk, priznicet, vitami­nokat hajkurászunk, mindhiába. A csinosan megterített kerthelyiség Don Carlo előtt is töküres. Az abro­szokat a viharos erejű szél, mint vitor­lákat lobogtatja. Be is húzódtunk ven­dégeinkkel, akik között Giuseppe Manica úr, a kulturális attasé, az Olasz Kulturális Intézet igazgatója vitte a prímet, már ha szóhoz jutott Don Carlótól, hiszen mi más lett volna a té­ma, mint a főzés, az olasz ételek hírne­ve, de főleg hatalmas és kielégíthetet­len étvágy, pontosabban az étkezés kultúrájának ismerete. Sokáig nem tartott közöttük a szó­párbaj, mert először is több kérdés­ben teljesen egyetértettek, másrészt pedig az asztalnál ült Paola Rocchia, a római Corso di Cuccina vezető konyhafőnöke. Nos, éppen azért tar­tózkodott egész héten hazánkban, hogy az érdeklődő háziasszonyoknak, főzőembereknek bemutassa az olasz konyha legújabb vagy eddig nem is­mert receptjeit, elkészítse a szemük előtt az etiteket. A hétfőtől péntekig tartott tanfolyam alatt minden nap más ételsor szerepelt a tanrendben. Az Olasz Kulturális Intézet jól beren­dezett, de meglehetősen szűknek bi­zonyult tankonyhájában esténként megdördültek a habverők, ropogtak a fakanalak és a hallgatók szorgalmasan jegyzeteltek. Igyekezniük is kellett, mert Paola asszony igencsak pergő nyelvű előadást tartott, amúgy olasz módra. Közben csak nem hallgathatja el a hírnök egy meglepő élményét, ami igencsak vagy tizennyolc, húsz évvel ezelőtt esett meg vele Lublin városá­ban. Ez a lengyel és akkor még szovjet határnál lévő ősrégi egyetemi város adott helyet a lengyel egyetemi színhá­zak találkozójának. Csodálatos közép­kori várának pincéjében volt a feszti­válklub, ahol jobbnál jobb dzsesszze­­nekarok játszottak, főétel a vodka volt­­ és a főital is. Ragyogó egy hetet töltöttem ott barátaimmal, még egy 140 kilós fogorvossal is összehozott fogsorsom, az úgy rántotta­m agyara­mat, mint a pinty. Szóval mégsem ezért emlékezetes város nekem Lublin, hanem mert ott ettem először pizzát, mégpedig eredeti, fatüzeléses kemen­cében sültet. Akkoriban még bajos volt Olaszországba jutnom, így meg kellett elégednem egy szláv pizzával, ami gombás volt és istenemre, finom. Igaz, hogy állóhelyen szolgálták fel és csak háromszögletű kivitelben, de így is ví­gan majszolták végig az utcán. Hogy milyen változatosságokra ké­pes az olasz konyha, abból csak egy ids ízelítőt hadd soroljunk fel Paola asz­­szony tanrendjéből. Túrótortácskák­kellevélben Gorgonzola sajttal ízesített bur­gonya Marhahússzeletek római módra És ugye még sehol egy pizza, spa­r­getti vagy más szokásos itáliai étel. Mégis a csütörtök választékból eggyel ismertetné meg olvasóit a hír­nök, mégpedig a disznóhússal, olajbo­gyóval és naranccsal ízesített tésztát. Egy lábosban felteszünk egy sár­­arépát, zellerszárat, egy gerezd fah­­agymát, egy vöröshagymát, két pet­rezselyemgyökeret, egy negyed na­rancshéjat és néhány fekete olajbo­gyót, 40 deka darált hússal, olívaola­jon pirítjuk, egy pohár fehérborral meglocsoljuk. Ha a bor elpárolgott, két deci húslevest adunk hozzá és egy csipet lisztet. Lassú tűzön főz­zük, sózzaolt, borsozzuk. Tonnarelli vagy ingatoni tésztát hét-nyolc sze­mély részére­­főzünk, leszűrjük összekeverjük a raguval és narancs­szeletekkel díszítjük. Ha nem díszít­jük akkor elvész a főzés öröme, oda a étvágygerjesztő hangulat. Reméljük, ha már itt a tálján, akkor előbb utóbb itt lesz a tavasz is. Azaz a Capricco Ungherese. T. SZ. E. 1997. március 23. Szőnyegen a gyepkérdés Azt mondja a feleségem, hogy valami nincs rendben a hőháztartásommal, va­lamint az agyammal. Pedig csak azt kérdeztem tőle, nem gázolta-e el vélet­lenül a rozmárokat az udvaron, amikor beállt a kocsival. És hozzáfűztem, kár lenne értük, szegények, csupán azért jöttek ide, mert finomabb hideg van itt, mint az Északi-sarkon. Már be is akartak jönni a szobába, ám én nem engedtem be őket, ne legyenek telhetet­lenek. A nejem nem nevetett, pedig pontosan olyan vicces voltam, mint sze­relmünk hajnalán, s akkor még kaca­gott az ilyesmin. Szóvá is tettem, mire ez a változás, talán az ajkára fagyott-e a mosoly, amit persze a lakás hőmérsék­letét tekintve egyáltalán nem csodálnék. Az asszony olyasmit mormolt, hogy ez­redszer hallja ezt a hülye dumát, s már nem igazán tud indulni rajta. Na, ez­után tört ki agyam és hőháztartásom állapotának minősítésére, nem mulaszt­ván el megemlíteni, szellőztetni mu­száj, méghozzá alaposan, s inkább öl­töznék fel melegebben, ahelyett, hogy hülyeségeket beszélnék. Én persze védekeztem a szokott mó­don, miszerint mégsem viselhetek télika­bátot a szobában, s különben is, az ablak köztudottan nyílászáró - nem pediglen zárásnyitó. Ebből világosan kitetszik, hogy rendeltetésszerű használatkor be van csukva; épp az a rendkívüli, ha nyitva tarják. Ezzel szemben a nejem fél órával korábban közölte velem, hogy ne meré­szeljen becsukni az ablakot, míg vissza nem tér. Aztán elhajtott az autóval, ami­vel az imént tért vissza. Hiába, no, ná­lunk fel-felbukkan ez a hőmérséklet-meg­ítélési polémia, időről időre. S legfőképp: zord időről zord időre. Márpedig az utób­bi időben ez dominál. Megjegyzem, az asszony sincs igazán elragadtatva attól az időtől, amely felénk jár. Hópaplan alá bújt ismét a kert, amit a nejem erősen nehezményezett. „Vissza­alszik a természet, szívem", magyaráz­tam, amikor azt kérdezte tőlem a felesé­gem, mikor lesz már végre tavasz. „Örülj, szívem, hogy nem horkol a fű. Igaz, akkor hallanánk a fű növését, ami nem mindennapi tapasztalat. ” A nejem azonban felszólított, hogy ne szellemes­­kedjem, mert nem én rohangáltam ki-be a teraszról és vissza az előtérbe a viráglá­dával s benne az évelővel. Tényleg nem ott voltam, ám a hangsúlyából éreztem, hogy akkor viszont csak ő lehetett. Rögtön ér­deklődtem is afelől, vajon miért tette mindezt. Kiderült, hogy a teraszra való virágokat a pincében teleltette, aztán, amikor éledni kezdett a természet, úgy gondolta, ideje ismét kitenni a szabadba ezeket a növényeket. „Ehelyett a viszon­tagságoknak tetted ki mindet, szívem!" A nejem nagyon benne volt a történetben, ezért csak annyiban reagált közbeveté­semre, hogy ehhez értenek a férfiak, elba­gatellizálni a dogokat, gondolván, a nő úgyis megoldja a problémákat. Magamba szálltam, s megkérdeztem, miképp tudnék szerepet vállalni a jelen gond enyhítésé­ben, mi több, megszüntetésében? „Legelő­ször is azzal, hogy csendben maradsz", mondta a nejem. „Ha ettől biztosan nem fogynak el a növények, nagyon szívesen", feleltem, és komolyan is gondoltam. Ugyanis ez tényleg nagy dilemma, hisz azt még én is tudom - momentán a tévé­ből -, hogy a világ tavaszt gondolván, napvilágra kerül, aztán jönnek a fagyok, s odalesz az újjáéledés. Hanem arra továbbra is kíváncsi vol­tam, honnan lehet észlelni, hogy részint kertészeti munkálatok szempontjából kellőképpen itt a tavasz, részint, hogy mindezt a növények is érzik. És akkor a nejem elmesélte, hogy a szóban forgó nö­vény szára egyszer csak elkezdett a fény felé ívelődni, nyilván a napra töreked­vén. ,Akkor ez nyilván ívelő növény... ”, kezdtem bele megint valami tréfásba, de aztán inkább éppcsak befejeztem a mon­datot, mert a nejem tekintete rám vil­lant; éreztem, jobb, ha maradunk ennyi­ben, s nem szól semmit. Nekem viszont szólnom kellett az is­mert kert- és növényügyi szakembernek, akivel zsurnalisztikai ténykedéseim köze­pette össze-összetalálkozom. Azazhogy kérdeznem szükségeltetett tőle valamit, amivel a feleségem megbízott: szóval, hogy tényleg pétise kell-e a földnek ilyen­kor tavasszal (miként azt a nejem hallot­ta), avagy valami másfajta tápanyag cél­szerű, és érdemes-e kiszórni még egy kis fűmagot a tavaly kizöldült gyepre, miál­tal a kikopott vagy kellően be nem füvese­den területek is bezöldüljenek. Megkér­deztem, s nem hiába: pétisó helyett komp­lex műtrágya került előtérbe, ami pedig a pótfüvesítést illeti, hát nem árt, de való­színűleg fölösleges, s ez szerintem szintén logikus: végül is minek a fűre fű? Amúgy én is várom már a tavaszt. Sőt a nyárelőt is. Akkor legalább ismét rájö­vök, milyen fa is az a csemete, amit uszkve másfél esztendeje vásárolt a nejem. Majd megfigyelem, milyen gyümölcsöt hoz. Ezt szeretem a természetben, mindig nyújt valami izgalmasat. A nejem azonban nem vár nyárig, már most izgul ugyebár, lesz-e neki szép füve. Jó múltkorában a tévében be­számoltak a jövő évi franciaországi fu­­t­­ball-világbajnokság előkészítéséről. A nejem hirtelen lepisszegte a családot, ugyanis épp arról volt szó, miképp neve­lik a gyepet, amit majd leterítenek az egyik stadionban. Hú, az nagyon teszett neki, baromian el tudná képzelni a ker­tünkben. Mondanom sem kell, hogy kö­zölte: ilyen neki is kellene. Nos, a mainap - nem először - ismét eszébe jutott ez a dolog. Azt mondta, ha ezt elintézem, hogy egy ilyet leterítsenek nálunk is, többé nem aggódik a füve miatt. Nem is rossz ötlet, helyeseltem, leg­alább gyepszőnyeg alá söpörjük az ez irá­nyú problémákat. Most már vihogott a feleségem, mondván, mindig tudta ró­lam, általánosságban is kedvelem az effé­le elintézési módot. Egyszersmind kifej­tette azon gyanúját, legfeljebb az elő­szo­­baszőnyeg alá fogom majd söpörni a kert problémáját - persze suttyomban, hogy ne lássa, lábat nem törölvén, megint be­­hordtam a cipőmön a sarat a házba. BANYAI GYÖRGY

Next