Kurír - reggeli kiadás, 1997. április (8. évfolyam, 88-117. szám)
1997-04-13 / 100. szám
8 MAGAZIN 1 /' 1 KELL EGY CSAPAT Azt mondja a feleségem, hogy ismét feltűnt kertünkben a lótetű. Meglepve kérdezem: „Hát ez meg hogyan lehet, szívem? Tavaly egyszer már sikerült eltávolítani a lótetveket. Miként kerültek viszsza?” A nejem a vállát vonogatja, nem kis biológus ő, hogy szakszerű magyarázatot találjon e jelenségre, csupán a tényt regisztrálta. Gyanúja azonban akad: felfrissítette nemrég a földet, megforgatta, műtrágyával erősítette, szóval, tavaszi munkálatokat folytatott a megfelelő füvesedés további előmozdítása érdekében. Ja, igen. Emlékszem már, úgy két hete az iránt érdeklődött, ha bizonyos arányban kell hígítani a földtápanyagot, akkor ennyihez és ennyihez mennyi víz kell. Illetve fordítva: bizonyos mennyiségű vízhez mennyi szükségeltetik a remélhetőleg csodatevő, fűnövelő, pázsitgyönyörítő szerből? ,A azt hiszem, személyemben sikerült megtalálnia a legmegfelelőbb embert ennek kiszámításához" - közöltem vele. Azt is hozzátettem azonban a biztonság kedvéért, hogy sajnos nincs nálam se toll, se papír, s mivel fejben kell a műveleteket elvégeznem, esetleg tévedhetek. A nejem rosszat sejthetett, mert szelíden megkérdezte, mégis milyen műveletekre gondolok: szorzásra, osztásra, összeadásra, kivonásra? Megjegyeztem, hogy ezt nem kellett volna elónoznia, mert most ennek is utána kell gondolnom, ami kissé késlelteti a megoldást. Mindenesetre megkérdeztem, végzett-e már valamiféle számításokat, vagy a könnyebb utat választva rögtön hozzám fordult ezzel a gonddal. Megnyugtatott, többször végigpörgette agyában ezt a gondot, de mindig más eredmény jött ki; ebből pedig arra következtetett, hogy nem lehet biztos egyikben sem. Ezután érdeklődött nálam, de látja, nem kellett volna, mert percek óta nem jutottam semmire. „Súlyos rágalom ez, szívem ” - sértődtem meg enyhén, kifejtvén, hogy nem árt a tényeket előre tisztázni, mert nem helyes kétszer ugyanazt a hibát elkövetni. Megkértem ezért a nejemet, ismertesse ez irányú munkásságát, és majd én kiválasztom a jó megoldást, már persze, ha volt ilyen. Az asszony kapásból úgy vélte, a legjobb megoldás az lett volna, ha meg sem kérdez, de kivételesen ő a hülye, tudhatta volna, hogy ez lesz a vége. Úgyhogy elmondta verzióit, én mindegyikben éreztem fantáziát és valóságtartalmat, ezért bólogattam is sűrűn, milyen klasszul kiszámolta, de aztán hozzátette mindegyik eredményhez a kétségeit, amikkel szintúgy egyetértettem. Legvégül pedig azzal értettem egyet, ha tovább folytatjuk a mi matematikai képességeinkkel a számolgatást, mindketten megbolondulunk, s ráhagytam, tegyen úgy, ahogyan leginkább jónak tartja. Aikkor a nejem sóhajtott egyet, mondván, indítványomnak minimális a realitása: a legjobb tudniillik egy gyepszőnyeg lenne, mint már azt a múltkorában kifejtette. Hát, az már igaz, a gyepszőnyegeshetőség erősen megtapadt az agyában, s ehhez most hozzátette azt az előnyt, fűtéglábakban tát nincs is lótetű, hogy vájatokat képezzen. Ám vissza kellett rángatnom a földre, elmesélvén, nem vagyunk olyan gazdagok, mint teszem azt egy népszerű futballklub, hogy ily módon tegyünk szert pázsitra. És ne higgye, hogy ha lenne is ilyen könnyen szép, egyenletes gyepünk, pláne tutira lótetűmentes, az már záloga lenne a gondmentességnek. Ott van például a Fradi, példálózom a feleségemnek. Hallhatta ő is, mennyi grimbusz van ott mostanában. Az asszony bólogat, igen, hallotta bizonyos Furulyás sporttárs nyilatkozatát a tévében azután, hogy az említett úr barátságosan elbeszélgetett a játékosokkal trénerügyben. Na, szóval emlékszik, hogy Furulyás szakosztályelnök közzétette, néhány játékos nem egészen elégedett Varga Zolival, aki történetesen a trénerük. De hát eleve ezért ült le beszélgetni velük, hogy elejét vegye egy nagyobb cirkusznak, ha jól értette. És néz rám az asszony, hogy én értettem-e, mi folyik manapság a Fradinál. Vélem érteni, mondom óvatosan. Az jó, feleli, mert akkor én talán megmondhatnám neki, hogy az edzőhöz viszonyítva a futballisták annak beosztottai vagy főnökei. Elbizonytalanodom, mert az FTC-nél nem lehet azt mindig tudni: „Gondolom, beosztottai, szívem. „És azt tudod-e, hogy ingyen fociznak-e a Fradiban a játékosok vagy pénzért?” „Minden bizonnyal pénzért?” „És ezért a pénzért megválogathatják a főnöküket is?” Ezt kérdi a nejem, hozzáfűzve, ő ugyan nem látta egyetlen ferencvárosi labdarúgó szerződését sem, de nem hiszi, hogy bamelyikőjükében is szerepelne ez a lehetőség. Ezért tehát arra kíváncsi, ha Furulyás sír meg a többi vezető akként látja, hogy nem kell nekik Varga Zoltán, miért nem csapták el? Valamint minek kell eljátszani a játékosokkal ezt a demokráciásdit olyan dologgal, amihez munkajogilag semmi közük, ellenben rájuk lehet hárítani a felelősséget, ha menesztik az edzőt? Amennyiben viszont ki akarnak j. állni a tréner mellett, jelentsék ki, hogy ne dumáljanak bele a játékosok olyasmibe, , aminek megítélése nem az ő dolguk. Nos, ilyen egyszerűnek látja ezt az én feleségem. És én hiába mondom, azétnem árt megismerni a játékosok véleményét, mert erre az iránt tudakozódns tényleg azt hiszem-e, hogy Furulyás nem tudja pontosan, melyik játékos mi gondol Varga Zoltánról? Meg megtoldja az asszony mindezt azzal, ha Fulyg szakosztályelnökként csak most szerzi erről tudomást, akkor mit tud egyáltal s ez esetben ő miért van a helyén. És mindehhez hozzáteszi, hogyan el tudna képzelni egy ilyen helyi jól el tudnék beszélgetni a játékosok. Csak a tettek mezejére ne kelljen nem, az a halálom, állapítsa meg rá vihogva. Szerinte én prímán megnám a helyemet a futballban, mik a játékosok luftokat rúgnak, én beüinék a levegőbe. S hogy kishitűségem jó, megnyugtat, menne ez nekem, mi hozzá NB I-es szinten. Bízzam benn, vannak erről tapasztalatai. BANYAI GYÖR is PIACI HÍRNÖK Maci jéggel Könnyű préda lenne a hírnöknek, szinte kézenfekvő ötlet, hogy jegesmedvét tálaljon, kínáljon nyári, bőséges ebéd után. Pedig akár hiszik, akár nem, inkább egy téli kandalló előtti ejtőzést juttat az eszünkbe, főleg, ha éppen békésen heverészünk kiterített bundáján. Nagy dolog az bizony, mert a békesség csak akkor árad belőle, ha már fekszik kiterítve. Különben a nagyvilág ragadozói közül a legveszedelmesebb fenevad, ami egyáltalán létezik. De akkor is, ha nem éhes, de ki tudja, vajon egyáltalán jóllakott-e valaha életében. Hiszen azon a jeges, havas, rideg, szélfutta táson még csak nem is a farkasok törvényei uralkodnak, mert még azok is lejjebb húzódnak Dél felé, legfeljebb a sarki fűszeres jó komája, a sarki róka bírja a fagyot, de az meg tényleg nem lehet a jegesmaci konkurense. Miért is ez a kis kitérő? Kérem szépen csodát látott a hírnek. A Magyar Nemzeti Cirkusz (MNC) egyik előadásán egy idős hölgy szájából etette a többmázsás mackókat, akiken csak úgy lobogott szép fehér bundájuk, mintha valamelyik hollywoodi szépség válláról kanyarintották volna magukra. Persze, ez fordítva történik tulajdonképpen, de az a kecsesség, baj, játékosság, ami ezekből a hatalmas ragadozókból árad, felbátorította az embert, hogy talán mégis megsimogathatók, megbokszolhatók, és még egy kicsit hozzájuk is lehet dörgölőzni, csak úgy játszásiból. Egészen addig, amíg egy váratlan pillanatban óriási, fekete talpú, konyhakés karmú mancsával egyikük ki, nem legyintett a rácsok közül. Úgy hőkölt hátra a bámész nép, mintha vezérszóra cselekedne. Hoppá, hol az a kedves, játékos állat? Ki szeretne hozzábújni? Szép bundáját simogatni? Hatalmas talpát cirógatni? Nos, Ursula a hírneves idomárnő korát fedje a jótékony homály - mindezt megteszi helyettünk. Úgy vezényli a fekete orrú, fehér szőrmókokat, mintha kiscicákat gardírozna egy vasárnapi ebéd után a kanapén. Néha egy-egy bolondos felhördülés, mélyről feltörő mackós identitástudattal jelzi az ősök erejét ott fönn, az örök jég birodalmában. Igaz, ők hatan éppen itt Nagykanizsán „művészkednek”, főleg a gyerekek nagy örömére és az állatvédők nagy bánatára, de minden elkeseredett támadásukkal szemben jól állják a sarat. Persze jégen jobban állnának, de nagyon bírják a vizet is. Reggeli kis pancsikolásuk olyan, mintha egy egész vízilabdacsapatot engedtünk volna be fürdőszobánk kádjába. Pezseg a jéghideg víz, három méterre csapnak mancsuktól felvert hullámok, mintha habos fénytükrök pattantak volna cserepeikre, úgy villódzik a jég. A mackók játékos gyerekként dörömbölnek, oldalukkal a fémmedence korlátján egymással versengve, bután lökdösődve igyekeznek kifelé, hogy aztán újból ma be nagy lendülettel vessék lyukat a medencébe. Persze megérdeklődte a hírnök, hogy egy ilyen maci mit is vehet magának a piacon, ha valamilyen okból mégis megéhezik. - Nagyon fontos - mondta Ursula -, hiszen nincs rosszabb éhes jegesmedvénél, képzelje egy falat kajáért ölni tudna. - Na ne mondja! - De bizony, ez így van. Az a fontos, hogy mielőtt megéhezik, már kapjon valamit, legalább a fél fogára elegendőt. Amúgy nem finnyásak, megesznek mindent, csak az a minden hús legyen. - No, no! Azért én láttam, amikor a porond homokjából egy kis zöld füvet kapart ki egyikük és jóízűen elrágicsálta. - Ez pesze előfordul, de csak azért, mert tudják, hogy a változatosság gyönyörködtet, meg itt a tavaszi friss primőr fű. Vannak közöttük is hiúbbak, akik igyekeznek vigyázni az alakokra. Meg kicsit miért ne lehetne egy jegesmedve is vegetáriánus? - Hogyne lehetne. Csak nem fog a hírnök leállni vitatkozni Ursulával, aki hat jegesmedvét egrecíroztat nap, mint nap. Dehogyis, éppen, hogy csak annyit kérdett, vajon ha egy ilyen maci feldobja a talpát, akkor abból lehet-e valamilyen kaját kihozni? Macitalp sütve, grillezve, bakonyi módra tejfelesen, esetleg kaprosan, vagy jobbak a belső részek? Mondjuk tüdeje vadasan, szíve pörköltnek? Menekülésre kellett fogni a dolgot, hiszen vannak medvetáncoltatók, akiknek nincsen az ilyesmire humoruk. Persze a táncoltatás az megy, az szép és jó, de ha macshúsra fáj a fogunk, akkor keressük valahol egy grizzlit, fogjuk meg, aztán együk meg. Bizton mi húzzuk a rövidebbet, somolyog magában a medvetáncoltató. De mi le is mondtunk róla, nem zabálunk ragadozókat, ki hallott már oroszlánpecsenyéről, vagy hiúzraguról kedves módra? Nem. Ebből nem eszünk. Mégis azért, hogy a kedves olvasó ne maradjon éhen a jó szóras receptre, ajánlani tud a hírnek egy olyat, amilyet eddig még sose evett, de a nagykanizsai Ady vendéglőben bizony jól megtömték vele. Egyébként is már az, hogy Adyról kapta nevét a csárda, az is jelent valamit. De Tóth Árpád bizonyára csak cukrászda lehetne, ahogy Berda József nevével sem fémjelezhetné magát egy szalon. Szóval a velős-gombás pacalról van szó. Ennek részletes leírását most mellőzük, hiszen mindenki tud pacalt főzni, akinek van ideje, kitartása. A velőt kicsit később kell beletenni, mint a gombát, de csak akkor, ha már puha a pacal. Friss kenyérrel a legjobb, ne mamlaszkodjunk a körettel. Lefogadom, a jegesmedvék se vernék réjeg. Jó étvágyat! T. SZABÓ ERVIN 1997. április 1