Kurír - reggeli kiadás, 1997. április (8. évfolyam, 88-117. szám)

1997-04-13 / 100. szám

8 MAGAZIN 1 /' 1 KELL EGY CSAPAT Azt mondja a feleségem, hogy ismét fel­tűnt kertünkben a lótetű. Meglepve kér­dezem­: „Hát ez meg hogyan lehet, szí­vem? Tavaly egyszer már sikerült eltávo­lítani a lótetveket. Miként kerültek visz­­sza?” A nejem a vállát vonogatja, nem kis biológus ő, hogy szakszerű magyará­zatot találjon e jelenségre, csupán a tényt regisztrálta. Gyanúja azonban akad: fel­frissítette nemrég a földet, megforgatta, műtrágyával erősítette, szóval, tavaszi munkálatokat folytatott a megfelelő füve­­sedés további előmozdítása érdekében. Ja, igen. Emlékszem már, úgy két hete az iránt érdeklődött, ha bizonyos arány­ban kell hígítani a földtápanyagot, akkor ennyihez és ennyihez mennyi víz kell. Il­letve fordítva: bizonyos mennyiségű víz­hez mennyi szükségeltetik a remélhetőleg csodatevő, fűnövelő, pázsitgyönyörítő szer­ből? ,A azt hiszem, személyemben sikerült megtalálnia a legmegfelelőbb embert en­nek kiszámításához" - közöltem vele. Azt is hozzátettem azonban a biztonság ked­véért, hogy sajnos nincs nálam se toll, se papír, s mivel fejben kell a műveleteket elvégeznem, esetleg tévedhetek. A nejem rosszat sejthetett, mert szelíden megkér­dezte, mégis milyen műveletekre gondo­lok: szorzásra, osztásra, összeadásra, ki­vonásra? Megjegyeztem, hogy ezt nem kellett volna elónoznia, mert most ennek is utána kell gondolnom, ami kissé késlel­teti a megoldást. Mindenesetre megkér­deztem, végzett-e már valamiféle számí­tásokat, vagy a könnyebb utat választva rögtön hozzám fordult ezzel a gonddal. Megnyugtatott, többször végigpörgette agyában ezt a gondot, de mindig más eredmény jött ki; ebből pedig arra követ­keztetett, hogy nem lehet biztos egyikben sem. Ezután érdeklődött nálam, de látja, nem kellett volna, mert percek óta nem jutottam semmire. „Súlyos rágalom ez, szívem ” - sértődtem meg enyhén, kifejt­vén, hogy nem árt a tényeket előre tisz­tázni, mert nem helyes kétszer ugyanazt a hibát elkövetni. Megkértem ezért a ne­jemet, ismertesse ez irányú munkásságát, és majd én kiválasztom a jó megoldást, már persze, ha volt ilyen. Az asszony ka­pásból úgy vélte, a legjobb megoldás az lett volna, ha meg sem kérdez, de kivételesen ő a hülye, tudhatta volna, hogy ez lesz a vége. Úgyhogy elmondta verzióit, én mindegyikben éreztem fantáziát és való­ságtartalmat, ezért bólogattam is sűrűn, milyen klasszul kiszámolta, de aztán hoz­zátette mindegyik eredményhez a kétsége­it, amikkel szintúgy egyetértettem. Leg­végül pedig azzal értettem egyet, ha to­vább folytatjuk a mi matematikai képes­ségeinkkel a számolgatást, mindketten megbolondulunk, s ráhagytam, tegyen úgy, ahogyan leginkább jónak tartja. Aik­kor a nejem sóhajtott egyet, mondván, in­dítványomnak minimális a realitása: a legjobb tudniillik egy gyepszőnyeg lenne, mint már azt a múltkorában kifejtette. Hát, az már igaz, a gyepszőnyegeshe­­tőség erősen megtapadt az agyában, s ehhez most hozzátette azt az előnyt, fűtég­­lábakban tát­ nincs is lótetű, hogy vájatokat képezzen. Ám vissza kellett rángatnom a földre, elmesélvén, nem vagyunk olyan gazdagok, mint teszem azt egy népszerű futballklub, hogy ily módon tegyünk szert pázsitra. És ne higgye, hogy ha lenne is ilyen könnyen szép, egyenletes gyepünk, pláne tutira lótetűmentes, az már záloga lenne a gondmentességnek. Ott van például a Fradi, példálózom a feleségemnek. Hall­hatta ő is, mennyi grimbusz van ott mosta­nában. Az asszony bólogat, igen, hallotta bizonyos Furulyás sporttárs nyilatkozatát a tévében azután, hogy az említett úr barát­ságosan elbeszélgetett a játékosokkal tré­nerügyben. Na, szóval emlékszik, hogy Fu­­rulyás szakosztályelnök közzétette, néhány játékos nem egészen elégedett Varga Zoli­val, aki történetesen a trénerük. De hát eleve ezért ült le beszélgetni velük, hogy elejét vegye egy nagyobb cirkusznak, ha jól értette. És néz rám az asszony, hogy én ér­tettem-e, mi folyik manapság a Fradinál. Vélem érteni, mondom óvatosan. Az jó, fe­leli, mert akkor én talán megmondhatnám neki, hogy az edzőhöz viszonyítva a futbal­listák annak beosztottai vagy főnökei. Elbi­zonytalanodom, mert az FTC-nél nem le­het azt mindig tudni: „Gondolom, beosz­tottai, szívem. „És azt tudod-e, hogy in­gyen fociznak-e a Fradiban a játékosok vagy pénzért?” „Minden bizonnyal pén­zért?” „És ezért a pénzért megválogathat­ják a főnöküket is?” Ezt kérdi a nejem, hozzáfűzve, ő ugyan nem látta egyetlen fe­rencvárosi labdarúgó szerződését sem, de nem hiszi, hogy bam­elyikőjükében is sze­repelne ez a lehetőség. Ezért tehát arra kí­váncsi, ha Furulyás sír meg a többi vezető akként látja, hogy nem kell nekik Varga Zoltán, miért nem csapták el? Valamint minek kell eljátszani a játékosokkal ezt a dem­okráciásdit olyan dologgal, amihez munkajogilag semmi közük, ellenben rájuk lehet hárítani a felelősséget, ha menesztik az edzőt? Amennyiben viszont ki akarnak j. állni a tréner mellett, jelentsék ki, hogy ne­­ dumáljanak bele a játékosok olyasmibe, , aminek megítélése nem az ő dolguk. Nos, ilyen egyszerűnek látja ezt az én feleségem. És én hiába mondom, azét­­nem árt megismerni a játékosok vélemé­nyét, mert erre az iránt tudakozódns tényleg azt hiszem-e, hogy Furulyás­­ nem tudja pontosan, melyik játékos mi gondol Varga Zoltánról? Meg megtoldja az asszony mindezt azzal, ha F­ulyg szakosztályelnökként csak most szerzi erről tudomást, akkor mit tud egyáltal s ez esetben ő miért van a helyén. És mindehhez hozzáteszi, hog­­yan el tudna képzelni egy ilyen helyi jól el tudnék beszélgetni a játékosok. Csak a tettek mezejére ne kelljen­­ nem, az a halálom, állapítsa meg rá vihogva. Szerinte én prímán meg­nám a helyemet a futballban, mik a játékosok luftokat rúgnak, én be­üi­nék a levegőbe. S hogy kishitűségem­­ jó, megnyugtat, menne ez nekem, mi hozzá NB I-es szinten. Bízzam benn, vannak erről tapasztalatai. BANYAI GYÖR­ is P­IACI HÍRNÖK Maci jéggel Könnyű préda lenne a hírnöknek, szinte kézenfekvő ötlet, hogy jeges­medvét tálaljon, kínáljon nyári, bő­­séges ebéd után. Pedig akár hiszik, ak­ár nem, inkább egy téli kandalló előtti ejtőzést juttat az eszünkbe, főleg, ha éppen békésen heveré­­szünk kiterített bundáján. Nagy do­log az bizony, mert a békesség csak ak­kor árad belőle, ha már fekszik kiterítve. Különben a nagyvilág ra­gadozói közül a legveszedelmesebb fenevad, ami egyáltalán létezik. De akkor is, ha nem éhes, de ki tudja, vajon egyáltalán jóllakott-e valaha életében. Hiszen azon a jeges, ha­vas, rideg, szélfutta táson még csak nem is a farkasok törvényei ural­kodnak, mert még azok is lejjebb húzódnak Dél felé, legfeljebb a sar­ki fűszeres jó komája, a sarki róka bírja a fagyot, de az meg tényleg nem lehet a jegesmaci konkurense. Miért is ez a kis kitérő? Kérem szépen csodát látott a hírnek. A Magyar Nemzeti Cirkusz (MNC) egyik előadásán egy idős hölgy szájából etette a többmázsás mac­kókat, akiken csak úgy lobogott szép fehér bundájuk, mintha vala­melyik hollywoodi szépség válláról kanyarintották volna magukra. Persze, ez fordítva történik tulaj­donképpen, de az a kecsesség, baj, játékosság, ami ezekből a hatalmas ragadozókból árad, felbátorította az embert, hogy talán mégis meg­­simogathatók, megbokszolhatók, és még egy kicsit hozzájuk is lehet dörgölőzni, csak úgy játszásiból. Egészen addig, amíg egy várat­lan pillanatban óriási, fekete talpú, konyhakés karmú mancsával egyi­kük ki, nem legyintett a rácsok kö­zül. Úgy hőkölt hátra a bámész nép, mintha vezérszóra cselekedne. Hoppá, hol az a kedves, játékos állat? Ki szeretne hozzábújni? Szép bundáját simogatni? Hatal­mas talpát cirógatni? Nos, Ursula a hírneves idomárnő­­ korát fedje a jótékony homály - mindezt meg­teszi helyettünk. Úgy vezényli a fekete orrú, fehér szőrmókokat, mintha kiscicákat gardírozna egy vasárnapi ebéd után a kanapén. Néha egy-egy bolondos felhör­dülés, mélyről feltörő mackós iden­titástudattal jelzi az ősök erejét ott fönn, az örök jég birodalmában. Igaz, ők hatan éppen itt Nagykani­zsán „művészkednek”, főleg a gye­rekek nagy örömére és az állatvé­dők nagy bánatára, de minden elke­seredett támadásukkal szemben jól állják a sarat. Persze jégen jobban állnának, de nagyon bírják a vizet is. Reggeli kis pancsikolásuk olyan, mintha egy egész vízilabda­csapatot engedtünk volna be für­dőszobánk kádjába. Pezseg a jég­hideg víz, három méterre csapnak mancsuktól felvert hullámok, mintha habos fénytükrök pattan­tak volna cserepeikre, úgy villó­dzik a jég. A mackók játékos gye­rekként dörömbölnek, oldalukkal a fémmedence korlátján egymás­sal versengve, bután lökdösődve igyekeznek kifelé, hogy aztán új­ból ma be nagy lendülettel vessék lyukat a medencébe. Persze megérdeklődte a hír­nök, hogy egy ilyen maci mit is vehet magának a piacon, ha vala­milyen okból mégis megéhezik. - Nagyon fontos - mondta Ur­sula -, hiszen nincs rosszabb­­ éhes jegesmedvénél, képzelje egy falat kajáért ölni tudna. - Na ne mondja! - De bizony, ez így van. Az a fontos, hogy mielőtt megéhezik, már kapjon valamit, legalább a fél fogára elegendőt. Amúgy nem finnyásak, megesznek mindent, csak az a minden hús legyen. - No, no! Azért én láttam, ami­kor a porond homokjából egy kis zöld füvet kapart ki egyikük és jóízűen el­­rágicsálta. - Ez pesze előfordul, de csak azért, mert tudják, hogy a változa­tosság gyönyörködtet, meg itt a tavaszi friss primőr fű. Vannak közöttük is hiúbbak, akik igyekez­nek vigyázni az alakokra. Meg ki­csit miért ne lehetne egy jeges­medve is vegetáriánus? - Hogyne lehetne. Csak nem fog a hírnök leállni vitatkozni Ursulával, aki hat jegesmedvét egrecíroztat nap, mint nap. Dehogyis, éppen, hogy csak annyit kérdett, vajon ha egy ilyen maci feldobja a talpát, akkor abból lehet-e valamilyen kaját kihozni? Macitalp sütve, grillezve, bakonyi módra tejfelesen, esetleg kapro­san, vagy jobbak a belső részek? Mondjuk tüdeje vadasan, szíve pörköltnek? Menekülésre kellett fogni a dolgot, hiszen vannak medvetán­­coltatók, akiknek nincsen az ilyes­mire humoruk. Persze a táncolta­­tás az megy, az szép és jó, de ha macshúsra fáj a fogunk, akkor ke­ressük valahol egy grizzlit, fogjuk meg, aztán együk meg. Bizton mi húzzuk a rövidebbet, somolyog magában a medvetáncoltató. De mi le is mondtunk róla, nem zabálunk ragadozókat, ki hallott már oroszlánpecsenyéről, vagy hi­­úzraguról kedves­ módra? Nem. Ebből nem eszünk. Mégis azért, hogy a kedves olvasó ne maradjon éhen a jó szóra­s re­ceptre, ajánlani tud a hírnek egy olyat, amilyet eddig még sose evett, de a nagykanizsai Ady ven­déglőben bizony jól megtömték vele. Egyébként is már az, hogy Adyról kapta nevét a csárda, az is jelent valamit. De Tóth Árpád bi­zonyára csak cukrászda lehetne, ahogy Berda József nevével sem fémjelezhetné magát egy szalon. Szóval a velős-gombás pacalról van szó. Ennek részletes leírását most mellőzük, hiszen mindenki tud pacalt főzni, akinek van ideje, kitartása. A velőt kicsit később kell beletenni, mint a gombát, de csak akkor, ha már puha a pacal. Friss kenyérrel a legjobb, ne mamlasz­­kodjunk a körettel. Lefogadom, a jegesmedvék se vernék réjeg. Jó ét­vágyat! T. SZABÓ ERVIN 1997. április 1

Next