Kurír - reggeli kiadás, 1997. július (8. évfolyam, 177-207. szám)

1997-07-15 / 191. szám

14 SZALON Gyurika ingázik Népszerű hely a Frankel Leó utcai Cafe Gusto. Ki-be járnak a vendégek, van, aki naponta kétszer is betér egy jó kis salátá­ra, a város legfinomabb tiramisujára, cappuccinóra, gyümölcssalátára vagy a helyben, frissen facsart narancslére. Ám ha a napi, heti vagy havi csúcstartót kel­lene megünnepelni - ki tér be legtöbbször a Gustóba -, vitathatatlan, hogy csak egyetlenegy név maradna versenyben: Kárpáti Gyurikáé. A kiváló vízilabdázó mint egy lanovka vagy egy vízszintesen működő sikló jár az utca két szemben lévő pontja között. Ide-oda. Oda-ide. A megfejtés nagyon egyszerű. A túloldalon fogadóiroda van. Két futam között meg el kell tölteni valahogy az izgalmas perce­ket, másodperceket, így lecsúszik egy szendvics, egy kávé. A többi törzsvendég azt is hajszálpontosan meg tudja monda­ni, nyert avagy vesztett-e aznap olimpi­konunk. Ha lehúzzák a fogadóiroda redő­nyét, és Gyurika a Gustóban zárja a na­pot, győzelem. Ha viszont szó nélkül eltű­nik, akkor bizony a sportembernek inger­­gatyáját elvitték aznap a paripák. K­ülönös jogsi A vasárnap reggel a világ minden sar­kában a szabad perceké. A tűnődés kér­désekkel kezdődik, például azt motyogja maga elé az ember „mi lenne, ha most ezt kipróbálnám?” Csenterics Ágnes, a tévé szórakoztató műsorának népszerű rendezője Budapesttől több ezer kilomé­terre, Chilében, szállodai szobájában például azon morfondírozik: na, most ki­próbálom mit érhet a magyar Visa­­kártya Chilében. Tíz perc múlva az autó­­kölcsönző irodájában a pult előtt áll. A Visa­ kártya természetesen itt is éppúgy működik, mintha Pesten lenne. Kis idő múlva már a bérelt kocsiban ül, tévés kollégáival együtt. Brencsán Il­dikó gyártásvezetővel, Bakonyi Ádám hangmérnökkel és Gulyás Ferenccel, a Tápiómente Népi Táncegyüttes tekerő­lant- és pánsípművészével. Irány: a ten­gerpart! Alig hagyják el a szállodát, két kilo­méter után Csenterics Ágnes rémülten veszi észre - otthonhagyta a jogosítványát... Nem szól társainak, ve­zet tovább. Ahogy ez ilyenkor lenni szo­kott, az első kanyar után feltűnik két rendőr. Állj! Azonnal kiderül, nemcsak az a baj, hogy nincs nála jogosítvány, hanem lejárt a kocsi forgalmi engedélye is. Ezt a rendőrök valahogy elnézik. De egyre csak hajtogatják, hol a „tarjeta?” Erre Ágnes úgy tesz, mintha nem értené, mi az a tarjeta, pedig nagyon is jól tudja, hiszen tökéletesen beszél spanyolul: a jogosítvány. - Hát mivel vezetnek önöknél, höl­gyem? - Természetesen útlevéllel és nézze csak, itt van nálam. A jóképű, elegánsan öltözött chilei rendőr azzal a mély olajbarna szemével révetegen belenéz Ágnes búzakék szemé­be, és csak ennyit mond: „bon viaje” - vagyis: jó utat! (BÉKÉS) Múltidéző nyárebéd A Múzeum kávéház és étterem- nem étte­rem és kávéházmúze­­um, mégis eszünkbe jut­tatta a múltat. Történel­met látott, mázas falbur­kolata alatt a damasztterí­­tős asztalokon szépen terve­zett teríték várt. A belső te­remben, ahova ültettek, szí­nes üvegek szűrte fényben pom­páztak a műanyag növények. (Hi­ába: a művirág örökzöld.) Kívül, a hatalmas ablakokon át a Nemzeti Múzeum vagy a körút nézheti az ebédezőket, s azok őt. A nyár be­szikrázik az üvegtáblákon, hogy bent simogatva terüljön el az aszta­lok alatt. A hölgyek csinosak, az urak elegánsak, s halk zsongás várja az étkeket. Első fogásunk, a tárkonyos betyár­leves, nem okozott csalódást; azt is mondhatnánk, jó volt. Finom. Gusz­tusos. Szép. Illatos. Aranyosan fehér­lő levével, finom illatával hívogatod örvénylett a fényes kanál után. Talán egy árnyalatnyival savanykásabb ar­cot vágott, mint nagykönyvbéli ideá­ja, de ne hasogassunk ecetmolekulá­kat: jó érzéssel vártuk a folytatást. Hogy Görög Rudi barátom miért rendel ilyenkor előszeretettel kész­ételt, bevallom, mindig izgatott ki­csit, de valamiért sohasem kérdez­tem meg tőle. Most kiderült. Hosszú évek konyhafőnöki ta­pasztalatával a háta mögött el­mondta: egy konyha színvonalá­ról legjobban a készétel árulko­dik. Azt is mondhatnánk, az egyik leggyengébb pontja. Ez kevésbé fontos a szakácsnak, és, ha nem figyelnek, a táro­lással is könnyű tönkreten­ni. A marhapörkölt csülök­kel című alkotást nem tették tönkre. Még. Ám, ha két nappal ké­sőbb kóstolunk bele, talán már nem mondhattuk volna el ugyanezt. Lét és elmúlás határán tántorgott - még éppen innen. Ellenben a nyári jércecombfilé kovászos uborka kö­rettel - méltóan nevé­hez - igazi könnyű, nyári ételként kényeztetett szemet és gyomrot. De lám, milyen az ember: miután elismerően végigmér­te tányéromon a néhai jércét, bará­tom sóhajtva árulta el: ő bizony hámozott kovászos uborkáról ál­modik néha, ahogy régen a na­gyok készítették. Az igaziak - akiktől még ő tanult. Vessenek meg érte, de én azt sem tudtam, hogy ilyen létezik. Jóízűen megettem. Min­den fölösleges körítés nélkül mond­hatni: az 1958-as brüsszeli világkiál­lítás alkalmából kitalált magyar spe­cialitás, a Budapest bélszín és fotós kollégánk találkozása sikerült. Ellen­ben somlói a­­HEGEDŰS ÁKOS luska randevúja a rummal kevésbé. Elmentek egymás mellett. Szegény somlói bánatában aromába dőlt, el is ázott itt-ott, máshol viszont száraz maradt. Pedig várta már egy ideje a találkozást. Nekem több szerencsém volt: az almás rétest vaníliafagyival igazi egymásratalálásnak nevezném. Igazán a felszolgálásban sem talál­tunk kivetnivalót, de, ha már kötöz­­ködünk - hiszen ez a mi tisztünk -, meg kell említeni, hogy az elsőként kiválasztott étel aznap éppen nem volt, amit a felszolgáló elfelejtett megemlíteni, kenyeret a pörkölthöz csak kérésre hoztak, és a fogpiszká­­lót is nekünk kellett megtalálni a kö­zeli szervizasztalon. Szokásos zárásként megnéztük a „hinterlandot” is, miután felfedtük (lebuktattuk) magunkat. Szívmelen­gető érzés volt, hogy tele placc mel­lett, amikor bent ekkora „rumli”van, szervezett, igényes és tiszta munkát láttunk azon a homlokon verően kis helyen. (BOROS-GÖRÖG) Konyha: 25 ' ; Felszolgálás: 28 Környezet: 30 Összesen: 83 pont (A maximális összpontszám: 99) Végre egy étterem, amelyik tele van. Könnyed konzervativizmusával meleg fényű kávéházakat idéz. Olyan igazit­­ ahogy az ember elképzeli. Sárgulóbarna fotográfiákon, hegyes bajuszokkal, keménykalapban mosolyognak az urak a kamerába feszesen. Előttük kapucíner, kezükben az Est. Lindbergh átrepülte az óceánt. Fotó: Új rovattal jelentkezünk - reményeink szerint a tár­sasági élet iránt érdeklődő olvasóink szórakoztatására és okulására. Honunk jele­seitől, művészektől, sporto­lóktól, híres-neves társasági emberektő­l érdeklődünk, vajon ők saját szakmájuk­ban milyen értékeket követ­nek. Első illemtanárunk, az „egyszemélyes Magyar Tele­vízió”, Vitray Tamás..."­­ Hogy mit illik a televízi­ózáson belül, erre nincse­nek írott szabályok, mert a tévéképernyő leleplező, mint a röntgen, amelyen átjön, ha a riporter nem önmagát adja, hanem mesterkélten játssza a sze­repét. Ha változtatnia kell egyéniségén, mielőtt ka­mera elé áll, nem valószí­nű, hogy a legjobbat tudja nyújtani. Ráadásul ha minden őszinte, a néző ro­kon- vagy ellenszenve ak­kor is kiszámíthatatlan. Én is rengeteget hibáztam. Ajjaj! Kezdeti tévés sport­­közvetítéseimnél a nézők általában levették a han­got a készülékükön, és in­kább a rádiós kommentá­tort hallgatták szinkron­ban a tévénézéssel. Vérig voltam sértve, pedig jogos volt. Igazán csak a negatív kritikákból lehet tanulni, még ha bosszantó is. A legnagyobb kritikusom én magam vagyok. Nem lehet paraméterekben gondol­kozni. A néző ítélete a döntő. A profi riportert il­letően az alapelvem: aki felülkerekedik, az alulma­rad. Ha egy riporter látvá­nyosan visszaél a kérde­zett gyengeségével, azzal, hogy ő profi, átállnak a ri­portalany oldalára a né­zők akkor is, ha egy gyil­kosról van szó. A televízi­ózás kezdetén elég volt a riporterkedéshez, hogy valaki ne izguljon a kame­ra előtt, a riporter beido­mított színészként dolgo­zott, aki előre egyeztette, betanította a riportalany­nak a szöveget. Agyrém volt. Ma a riporter vá­laszthat, „összehúzott szemöldökű vallatós” vagy „nagyra nyílt, ártat­lan szemekkel figyelő” in­terjúkészítői stílust vá­laszt. Ettől függetlenül összességében szabad és illemszabály nélküli ez a pálya. Én maradok a pal­lérozott kérdésfeltevésnél, mert szerintem ezzel a módszerrel is leleplezhető a kérdezett, hiszen a néző nem naiv. (KARDOS) 1997. július 15

Next