Kurír - reggeli kiadás, 1997. július (8. évfolyam, 177-207. szám)
1997-07-15 / 191. szám
14 SZALON Gyurika ingázik Népszerű hely a Frankel Leó utcai Cafe Gusto. Ki-be járnak a vendégek, van, aki naponta kétszer is betér egy jó kis salátára, a város legfinomabb tiramisujára, cappuccinóra, gyümölcssalátára vagy a helyben, frissen facsart narancslére. Ám ha a napi, heti vagy havi csúcstartót kellene megünnepelni - ki tér be legtöbbször a Gustóba -, vitathatatlan, hogy csak egyetlenegy név maradna versenyben: Kárpáti Gyurikáé. A kiváló vízilabdázó mint egy lanovka vagy egy vízszintesen működő sikló jár az utca két szemben lévő pontja között. Ide-oda. Oda-ide. A megfejtés nagyon egyszerű. A túloldalon fogadóiroda van. Két futam között meg el kell tölteni valahogy az izgalmas perceket, másodperceket, így lecsúszik egy szendvics, egy kávé. A többi törzsvendég azt is hajszálpontosan meg tudja mondani, nyert avagy vesztett-e aznap olimpikonunk. Ha lehúzzák a fogadóiroda redőnyét, és Gyurika a Gustóban zárja a napot, győzelem. Ha viszont szó nélkül eltűnik, akkor bizony a sportembernek ingergatyáját elvitték aznap a paripák. Különös jogsi A vasárnap reggel a világ minden sarkában a szabad perceké. A tűnődés kérdésekkel kezdődik, például azt motyogja maga elé az ember „mi lenne, ha most ezt kipróbálnám?” Csenterics Ágnes, a tévé szórakoztató műsorának népszerű rendezője Budapesttől több ezer kilométerre, Chilében, szállodai szobájában például azon morfondírozik: na, most kipróbálom mit érhet a magyar Visakártya Chilében. Tíz perc múlva az autókölcsönző irodájában a pult előtt áll. A Visa kártya természetesen itt is éppúgy működik, mintha Pesten lenne. Kis idő múlva már a bérelt kocsiban ül, tévés kollégáival együtt. Brencsán Ildikó gyártásvezetővel, Bakonyi Ádám hangmérnökkel és Gulyás Ferenccel, a Tápiómente Népi Táncegyüttes tekerőlant- és pánsípművészével. Irány: a tengerpart! Alig hagyják el a szállodát, két kilométer után Csenterics Ágnes rémülten veszi észre - otthonhagyta a jogosítványát... Nem szól társainak, vezet tovább. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, az első kanyar után feltűnik két rendőr. Állj! Azonnal kiderül, nemcsak az a baj, hogy nincs nála jogosítvány, hanem lejárt a kocsi forgalmi engedélye is. Ezt a rendőrök valahogy elnézik. De egyre csak hajtogatják, hol a „tarjeta?” Erre Ágnes úgy tesz, mintha nem értené, mi az a tarjeta, pedig nagyon is jól tudja, hiszen tökéletesen beszél spanyolul: a jogosítvány. - Hát mivel vezetnek önöknél, hölgyem? - Természetesen útlevéllel és nézze csak, itt van nálam. A jóképű, elegánsan öltözött chilei rendőr azzal a mély olajbarna szemével révetegen belenéz Ágnes búzakék szemébe, és csak ennyit mond: „bon viaje” - vagyis: jó utat! (BÉKÉS) Múltidéző nyárebéd A Múzeum kávéház és étterem- nem étterem és kávéházmúzeum, mégis eszünkbe juttatta a múltat. Történelmet látott, mázas falburkolata alatt a damasztterítős asztalokon szépen tervezett teríték várt. A belső teremben, ahova ültettek, színes üvegek szűrte fényben pompáztak a műanyag növények. (Hiába: a művirág örökzöld.) Kívül, a hatalmas ablakokon át a Nemzeti Múzeum vagy a körút nézheti az ebédezőket, s azok őt. A nyár beszikrázik az üvegtáblákon, hogy bent simogatva terüljön el az asztalok alatt. A hölgyek csinosak, az urak elegánsak, s halk zsongás várja az étkeket. Első fogásunk, a tárkonyos betyárleves, nem okozott csalódást; azt is mondhatnánk, jó volt. Finom. Gusztusos. Szép. Illatos. Aranyosan fehérlő levével, finom illatával hívogatod örvénylett a fényes kanál után. Talán egy árnyalatnyival savanykásabb arcot vágott, mint nagykönyvbéli ideája, de ne hasogassunk ecetmolekulákat: jó érzéssel vártuk a folytatást. Hogy Görög Rudi barátom miért rendel ilyenkor előszeretettel készételt, bevallom, mindig izgatott kicsit, de valamiért sohasem kérdeztem meg tőle. Most kiderült. Hosszú évek konyhafőnöki tapasztalatával a háta mögött elmondta: egy konyha színvonaláról legjobban a készétel árulkodik. Azt is mondhatnánk, az egyik leggyengébb pontja. Ez kevésbé fontos a szakácsnak, és, ha nem figyelnek, a tárolással is könnyű tönkretenni. A marhapörkölt csülökkel című alkotást nem tették tönkre. Még. Ám, ha két nappal később kóstolunk bele, talán már nem mondhattuk volna el ugyanezt. Lét és elmúlás határán tántorgott - még éppen innen. Ellenben a nyári jércecombfilé kovászos uborka körettel - méltóan nevéhez - igazi könnyű, nyári ételként kényeztetett szemet és gyomrot. De lám, milyen az ember: miután elismerően végigmérte tányéromon a néhai jércét, barátom sóhajtva árulta el: ő bizony hámozott kovászos uborkáról álmodik néha, ahogy régen a nagyok készítették. Az igaziak - akiktől még ő tanult. Vessenek meg érte, de én azt sem tudtam, hogy ilyen létezik. Jóízűen megettem. Minden fölösleges körítés nélkül mondhatni: az 1958-as brüsszeli világkiállítás alkalmából kitalált magyar specialitás, a Budapest bélszín és fotós kollégánk találkozása sikerült. Ellenben somlói aHEGEDŰS ÁKOS luska randevúja a rummal kevésbé. Elmentek egymás mellett. Szegény somlói bánatában aromába dőlt, el is ázott itt-ott, máshol viszont száraz maradt. Pedig várta már egy ideje a találkozást. Nekem több szerencsém volt: az almás rétest vaníliafagyival igazi egymásratalálásnak nevezném. Igazán a felszolgálásban sem találtunk kivetnivalót, de, ha már kötözködünk - hiszen ez a mi tisztünk -, meg kell említeni, hogy az elsőként kiválasztott étel aznap éppen nem volt, amit a felszolgáló elfelejtett megemlíteni, kenyeret a pörkölthöz csak kérésre hoztak, és a fogpiszkálót is nekünk kellett megtalálni a közeli szervizasztalon. Szokásos zárásként megnéztük a „hinterlandot” is, miután felfedtük (lebuktattuk) magunkat. Szívmelengető érzés volt, hogy tele placc mellett, amikor bent ekkora „rumli”van, szervezett, igényes és tiszta munkát láttunk azon a homlokon verően kis helyen. (BOROS-GÖRÖG) Konyha: 25 ' ; Felszolgálás: 28 Környezet: 30 Összesen: 83 pont (A maximális összpontszám: 99) Végre egy étterem, amelyik tele van. Könnyed konzervativizmusával meleg fényű kávéházakat idéz. Olyan igazit ahogy az ember elképzeli. Sárgulóbarna fotográfiákon, hegyes bajuszokkal, keménykalapban mosolyognak az urak a kamerába feszesen. Előttük kapucíner, kezükben az Est. Lindbergh átrepülte az óceánt. Fotó: Új rovattal jelentkezünk - reményeink szerint a társasági élet iránt érdeklődő olvasóink szórakoztatására és okulására. Honunk jeleseitől, művészektől, sportolóktól, híres-neves társasági emberektől érdeklődünk, vajon ők saját szakmájukban milyen értékeket követnek. Első illemtanárunk, az „egyszemélyes Magyar Televízió”, Vitray Tamás..." Hogy mit illik a televíziózáson belül, erre nincsenek írott szabályok, mert a tévéképernyő leleplező, mint a röntgen, amelyen átjön, ha a riporter nem önmagát adja, hanem mesterkélten játssza a szerepét. Ha változtatnia kell egyéniségén, mielőtt kamera elé áll, nem valószínű, hogy a legjobbat tudja nyújtani. Ráadásul ha minden őszinte, a néző rokon- vagy ellenszenve akkor is kiszámíthatatlan. Én is rengeteget hibáztam. Ajjaj! Kezdeti tévés sportközvetítéseimnél a nézők általában levették a hangot a készülékükön, és inkább a rádiós kommentátort hallgatták szinkronban a tévénézéssel. Vérig voltam sértve, pedig jogos volt. Igazán csak a negatív kritikákból lehet tanulni, még ha bosszantó is. A legnagyobb kritikusom én magam vagyok. Nem lehet paraméterekben gondolkozni. A néző ítélete a döntő. A profi riportert illetően az alapelvem: aki felülkerekedik, az alulmarad. Ha egy riporter látványosan visszaél a kérdezett gyengeségével, azzal, hogy ő profi, átállnak a riportalany oldalára a nézők akkor is, ha egy gyilkosról van szó. A televíziózás kezdetén elég volt a riporterkedéshez, hogy valaki ne izguljon a kamera előtt, a riporter beidomított színészként dolgozott, aki előre egyeztette, betanította a riportalanynak a szöveget. Agyrém volt. Ma a riporter választhat, „összehúzott szemöldökű vallatós” vagy „nagyra nyílt, ártatlan szemekkel figyelő” interjúkészítői stílust választ. Ettől függetlenül összességében szabad és illemszabály nélküli ez a pálya. Én maradok a pallérozott kérdésfeltevésnél, mert szerintem ezzel a módszerrel is leleplezhető a kérdezett, hiszen a néző nem naiv. (KARDOS) 1997. július 15