Kurír - reggeli kiadás, 1998. július (9. évfolyam, 177-207. szám)

1998-07-16 / 192. szám

Hírbehozó Sharon Stone nemrég megtalálta fiff az igazi férfit, de fordult a kocka: nem a férj féltékeny a feleségre, hanem fordítva. A színésznő úgy gondolja, házasságának nem tesz jót, hogy Phil San Franciscóban dolgozik, ő meg Los Ange­lesben. Vagyis Sharon intézkedni fog, hogy férje Los Angelesben kapjon munkát valamelyik lapnál, mert szerinte túl sok a helyes nő San Franciscóban. Philnek fel­adták a leckét, hogy a családi béke ked­véért ő is tegyen valamit. Amikor megkér­dezték a színésznőt, a férje mit szól ahhoz, hogy ő naponta kap szerelmes leveleket a rajongóitól, Stone válasza tömör volt: „Ez a foglalkozásommal jár.” Szinte mindig hallani valamit a hí­­rfiís­­ességek különleges szokásairól.­­ Most Cliff Simon cukrász tárta a nyilvánosság elé, hogy neves megrendelői milyen formájú tortákat kérnek tőle. így derült ki, hogy Elizabeth Taylornak a műtétje után egy Fabergé- tojás alakú tor­tát küldött. Liz az igazi Fabergét közeli barátjától, Malcolm Forbes multimillio­mostól kapta, s azon az ünnepségen ott volt a cukrász is. De Diana Ross kívánsága sem volt hétköznapi, mert esküvői tortájá­nak a Babel-torony hasonmását kérte. A kreációk árai 65 dollártól 15 ezerig rúg­nak, és ez csak jelképes ár a cukrász sze­rint, mert végül is ő hobbiból dolgozik. A 35 éves, Oscar-díjas színésznő, Helen Hunt kijelentette, a továb­­biakban számára a legfontosabb, hogy feleség és anya legyen. Ennek némi akadálya, hogy az élettársa, Hank Azaria nem így gondolja. Hat éve élnek együtt, és eddig mindkettőjüknek a legfőbb vágya az volt, hogy szakmájukban sikeresek le­gyenek, ami a színésznőnek be is jött. De Azaria eddig csupán kisebb szerepeket ka­pott. A férfi nem szeretne eltartott lenni, mert Helen már filmenként 10 millió dol­lárt kap, míg Hank gázsija ennek csupán töredéke. így azután nem tudni, hogy vé­gül ki kerül ki ebből a vitából győztesen, mert Helen szerint az ő biológiai órája miatt gyorsan kellene a gyerek, miközben Hank azt mondja: várni kell még ezzel a döntéssel, ami vonatkozik a házasságra és a családalapításra is. A­kJ A 24 éves Neve Campbell, a Vad vágyak című film egyik főszereplő­­je igazán szerencsésnek tarthatja magát, mert a sminkesek szerint akkor néz ki a legjobban, ha nincs az arca kikészítve. Csupán a hajával akadnak problémák, mert az sohasem akar úgy kinézni, ahogy a fodrászok szeretnék. Neve, aki Torontó­ban nevelkedett, elmesélte: mindig balett­táncos szeretett volna lenni, ezért is vé­gezte el ezt az iskolát, de végül belátta, hogy nem olyan tehetséges, hogy híres le­gyen, ezért választotta a filmezést, ami vé­gül is híressé tette. De a balettet továbbra is nagyon szereti, így ha szabad ideje van, akkor színházba megy, s mióta férjétől, Jeff Colttól elvált, többször van ideje rá. De a társszereplő, Kevin Bacon elárulta, hogy a forgatások során még őt is rávette, hogy menjen vele balettet nézni. OLASZ ETELKA V­ ÍZ • •­VII. évfolyam 28. szám, 1998. július 16. ■oirir­laudia szerelmei Hűség és szerelem köti „hazáihoz”, szerettei­hez, a mozihoz, partnereihez. A színésznő, akiről először Alberto Moravia írta le, hogy a jövő szépségistennője, nemrég töltötte be hatvanadik életévét. Claudia Cardinale Párizsban él, a Marais negyedben. A Szajná­ra néző lakásban éppúgy őriz egy darab Afri­kát, mint a lelkében a tuniszi napok varázsát, forróságát, csendjét. Szicíliai bevándorlók második gyermekeként jött a világra. Blanche nővére után apja fiúgyermeket várt, így hát kiskorában szülei Claude-nak hívták. Tizennyolc éves koráig ak­centussal beszélte az olaszt. Első nyilvános szereplése egy dokumentumfilmhez kötő­dik, amelyben tuniszi humu­szokat reklámozott osztály­társaival. Nem sokkal később divatbemutatón is fellépett. Tizennégy évesen nemet mondott Omar Sharifnak egy filmre, amelyben fősze­repet kapott volna. Először a tuniszi szépségverseny győz­teseként találkozott a mozi­val, köszönhetően egy juta­lomutazásnak a velencei filmfesztiválra. Lányanyaként erőszakból fogant fia, Patrick, akit évekig titkolnia kellett a nyilvánosság előtt. Claudia két filmtörténeti klasszikussal született meg a mozi számára: Visconti Pár­ducával és Fellini Nyolc és férjével. Durcás szépségével, telt idomaival, nyílt mosolyá­val Holywoodot is meghódí­totta. Többnyire vadmacská­kat, szexbombákat, kalandfil­mek szépeit játszatták vele. Legkedvesebb szerepei kö­zött a Volt egyszer egy vad­nyugatot, a Libera, szerelme­met és a Mayerlinget tartja számon. Ez utóbbiban egé­szen nyolcvanéves korig megöregített családanyát ját­szott. Manapság többet látni Cardinalét az olasz elegancia nagyköveteként divatbemu­tatókon, társasági eseménye­ken barátja, Giorgio Armani ruhakölteményeiben, mint a mozivásznon. Claudia a celluloid legvon­zóbb csábítóival forgatott Burt Lancastertől Jean-Paul Belmondón át Alain Delonig. Egy kamaszkori álom betelje­sülését jelentette számára, amikor Amerikába érkezve telefonhívást kapott Marion Brandótól, aki randevút kért tőle. Brando a hajdani tuniszi olasz lány mozibálványa volt. Ám a személyes találkozás annyira kiábrándította, hogy elutasította a színész közele­dését. Mint Sophia Lorennek Carlo Ponti, úgy Claudia Cardinalénak Franco Cris­­taldi producer volt hosszú évekig a pártfogója, élettársa. Ennek az érdekszövetségnek a rabságából akkor szabadult, amikor megismerkedett egy lázadó természetű férfival, Pasquale Squitieri rendező­vel. Az ő élettársaként ismer­te meg negyvenévesen az ön­ként vállalt anyaság örömét, lányával, Claudiával. Hogy milyen férfiak dobogtatják meg a szívét, arról a követke­zőket mondja: „Szeretem, ha van kisugár­zásuk, ám utálom bennük a gyengeséget, a közönségessé­get, az agresszivitást. A külső megjelenésnél fontosabb szá­momra mindaz, ami árad belő­lük, amit a szem és a tekintet tükröz. Ezt hívom én charme­­nak. Nem sokat adok az ele­ganciára, mindamellett zavar, na az öltözködésük valami bel­ső összhang hiányáról árulko­dik. Nos hát, nem nehéz el­képzelni, milyen férfiak tet­szettek mindig. Mindenekelőtt Marlon Brando, aztán Alain Delon és persze Jean-Paul Belmondo, akibe szerelmes lettem a Cartouche forgatásán. Beszéltek még velem kapcso­latban Warren Beattyről, de nem volt köztünk több, mint barátság. Mit várok el egy fér­fitól, aki érdekel? Azt, hogy képes legyen meghódítani, ami nem könnyű! Nem hagyom magam egykönnyen elbűvölni, igazán szólva rémesen bizal­matlan vagyok, és óvatos. A legreménytelenebb eszköz a meghódításomra a bókolás. Mindig hamisnak érzem a hí­zelgést, hiszen egy férfiban mindig ott bujkál az a bizo­nyos hátsó szándék.” SZENTGYÖRGYI RITA Mindene a rádiózás Meghatározó egyénisége volt a tele­víziónak. Egyesek kifejezetten ő miatta nézték a A hét műsorát. Oko­sakat mondott, jól szerkesztette a műsort, csinosan öltözött, bár akadt, aki kifogásolta a ruháját: hol a nad­rágjába kötöttek bele, hol a pulóveré­re mondták azt, hogy túl elegáns. Persze nemcsak az öltözködése miatt kritizálták, ilyenkor általában vitatko­zott, de olyan is előfordult, hogy az illetőre rávágta az ajtót. Ugyanis vele nem lehet szórakozni. Kondor Kata­lint, ha nem is láthatjuk most a kép­ernyőn, a rádiót bekapcsolván hall­gathatjuk érdekes hangját. - Most jött haza a nyaralásból: az aktív vagy a passzív pihenést szereti? - Évek óta Görögországba járunk vissza. Ami a formát illeti, abszolút vegyes: van benne dagonya is, de né­ha nagy hegyekre is megyünk, gyalo­golunk, úszunk. - Szigorúan követi a divatot, vagy magának alakít ki egy stílust? - Nekem az a véleményem, hogy a legtöbbünknek fontos a divat. Az em­ber szeme meg-megakad egy ruhán. Ezt a „szemet” az édesanyámtól örö­költem. Őt érdekelte a divat, és értett is hozzá, imádott öltözködni. Engem is érdekel, de soha sem szélsőségesen. Egyetemista koromban kevés pénzem volt, emiatt csak három holmiból válogathattam, de azok szépek voltak. - Kedvenc színe? - Fekete-fehér. - Csinos, sportos ruhákban látni. - A munkám miatt is praktikusabb­nak tűnik a sportos öltözködés, de jól érzem magam ezekben a ruhákban. Állandóan rohanok, kocsiból ki-be­szállok, ez nem menne magas talpú cipőben, miniben vagy szűk szoknyá­ban. Egyébként kedvelem a finomabb holmikat. - Amikor a A hét c. tévéműsor szer­kesztő-műsorvezetője volt, érték olyan kritikák, hogy „butik"- eleganciája van. - Jelentem, most is rajtam van az az ominózus nadrág, amit ezzel a jel­zővel illettek. Már akkor is legalább ötéves volt. Ezt egyébként az egyik napilap kritikusa írta rólam akkor - nyilvánvaló nem tetszettem neki, ez szíve joga volt. S ennyit tartott meg­­említendőnek munkásságomból. - Érte még kritika az öltözködése miatt? - Igen, de az már egy álságos do­log volt. Kádár Mariska néni állító­lag a A hét­ben hordott egyik puló­veremet kifogásolta, hogy az túl elegáns a munkásosztály nem tu­dom mijéhez. De a probléma végül is a mondanivalóm volt. - Hogy viselte ezeket a véleményeket? - Volt időszak, amikor nagyon ne­hezen, főképp az igaztalanokat. Szem­től szembe mondták: legyek más, miért ezt mondom. Borzalmas időszak volt. Akkor ott éltünk benne, megszoktuk, de egyrészt ez álmomban ne jöjjön vissza, másrészt ha abba belegondo­lunk, hogy milyen észveszejtő hülyesé­eket lehetett valakinek - teljesen aránál fogva előrángatott érvrendszer­rel elmondani - az azért elég szomorú. I­lyenkor ön vitatkozik, vagy magá­ban füstölög? Nemcsak az öltözködésével kapcsolatos kritikákra gondolok.­­ Igen, vitatkozó típus vagyok. Volt olyan, hogy rávágtam az illetőre az ajtót hasonló okok miatt, és fel is álltam a tévéműsorból. Nem lehet ve­lem szórakozni. - Néhányszor említette már, hogy a rádió az igazi nagy szerelem. Azóta nem keresték meg a tévétől, hisz annyi új csa­torna indult? - De, rengetegen. Gyakorlatilag 1989 óta, amikor abbahagytam A hét című műsort, a nagy tv,­­ abban az időben még egyetlen­­ is hí­vott. Akkor nagyon megéreztem és sajnos be is vált, hogy a politikai csa­tározásokról fog szólni a következő évtized (vagy kettő, amiben még bő­ven benne vagyunk), és nem mentem. Ez egy nagyon jó húzásnak bizonyult. Nem kell mindent vállalni. Az élet nem arról szól, hogy most hol az egyik párt győz, hol a másik, és az ember annak az embere legyen feltét­lenül. Halálosan nevetségesnek tar­tom, hogy jó újságírók kerülnek adott esetben egy-egy politikai váltás miatt sokkal alacsonyabb pozícióba - ha nem az utcára -, és rossz újságírók kerülnek adott esetben egy politikai változás miatt olyan posztokra vagy más médiumokhoz, akik be vannak oltva a műfaj ellen.­­ Hihette volna, hogy ezeknél a változásoknál, az új kurzusnak másra lesz szüksége.­­ Látszódott, hogy nekifeszülnek majd egymásnak. Akkor még optimis­tább volt az ember, azt hitte, hogy ez rövid ideig fog tartani, hogy talán igaz se lesz. Hisz nem lehet igaz, hogy azok az emberek, akik végül is a változást akarták, a sokszínűséget, mind a mai napig tartóan egyenesen gyűlölettel szóljanak mindenkiről, aki nem az ő bandájukba tartozik, aki nem az ő gondolataikat viszi. (Folytatás a 13. oldalon)

Next