LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 1. évfolyam (1974)
1974 / 3. szám - SŐTÉR ISTVÁN: Csokonai alkotói módszere
ja, valamint a virágénekig visszanyúló énekeskönyvi, kollégiumi költészethagyomány megújul, modernné válik Csokonainál. Megtaláljuk nála a népköltészetet is, melynek hol a ritmusa jelentkezik, hol a Faludi-féle 8-7-es sorok népiessége válik markánsabbá, a költő néha tiszta népdali ütemet teremt a 12-esnek harmadolásával, ( Habozás: "Itthagynám én ezt a várost, ha lehetne"), néha pedig a Faludi-sorok alkalmazásában olyan népdali könnyedséggel jár el, hogy az hangzásilag már Petőfire emlékeztet (Megkövetés). A Tulipánt-vers s az Alvó Lilla felett virágéneki visszhangokat hallat, az Estve jött parancsolat ... egyik strófája pedig tiszta népdalt formál, ("Fekete föld, gyászos pallag, Az én kincsem azon ballag" stb.) de arra is fel kell figyelnünk, hogy a későbbi változatból épp ez a strófa marad ki ( Szegény Zsuzsi a táborozáskor). Herder és Goethe strassburgi népdalai óta nem érezhetjük meglepőnek, hogy a 18. század végén valaki a népdalhoz folyamodik, és azt a magas költészetbe emeli. Noha Herder költészetelmélete ellentétes a klasszicizmuséval, és abban már a későbbi, romantikus népköltészet-kultusz igazi forrását láthatjuk, a klasszicizmus e kései szakaszában a népdal még mindig jól megfér a klasszicista műfajokkal. Csokonai azonban nem épp herderi módon keresi a népköltészeti forrást. Amikor ő a régi magyar költészeti hagyományhoz fordul, és megtisztítja azt nehézkességétől, körülményességétől, s egyszersmind megőrzi eredeti báját és konkrétságát: őt inkább egy barokk, énekeskönyvi hagyomány vonzza, s azt frissíti föl, azt modernizálja, nem pedig a voltaképpeni népdalt, melynek gyűjtésére Herder buzdít. Ehhez a barokk ének- és táncnóta-hagyományhoz viszonyítva a későbbi népiességben felkarolt népdal ritkábban fordul elő Csokonainál. Az ő barokk, énekeskönyvi hagyományt folytató költeményei mégis láncszemet formálnak a régi magyar költészet, és a 19. századi romantika, majd a Petőfi-Arany-féle népiesség között, mindenestől pedig elütnek a klasszicizmus költészeti eszményétől, ízlésétől. A legfontosabb azonban, hogy ezekben a költeményekben olyan személyes líra szólal meg, mely a klasszicizmustól éppenséggel idegen. A 18-19. század fordulójának megújuló költészete épp a lírát állítja vissza jogaiba, és szakít a klasszicizmus líra-ellenes felfogásával. Csokonai erőteljesebben és merészebben tör át a lírába, mint akármelyik kortársa, az akkori európai költészetben. Erre az áttörésre egy, a klasszicizmus előtti, barokk virágéneki, énekeskönyvi, s bizonyos mértékben népdali hagyomány birtoklása teszi képessé. A líraiság, mely előbb ezekben a klasszicista propozíciós költészettől elütő énekeskönyvi, népdali költeményeiben nyilatkozik meg, később átterjed egész költészetére, s megteremti benne a líra egyetemességét. Csokonai nemcsak a magyar, hanem a világköltészet új, lírai úttörésének egyik legkorábbi megvalósítója, ez a líraiság távolítja el őt igazán a klasszicizmustól, s avatja az új költészeti korszak előjátékának egyik központi alakjává. Csokonai alkotói módszerében megtaláljuk a klasszicizmus bizonyos örökségét, és megtaláljuk a klasszicizmustól eltérő új líraiságot is. Mindehhez azonban hozzá kell tennünk, hogy ennek a kornak klasszicista költészete is, néha magukon a klasszikus formákon belül, törekedett már egy nem-klasszicista mondanivaló kifejezésére, bizonyos személyes, intim, festői motívumoknak klasszicizáló adaptálása révén. Ilyesmivel találkozunk pl. Delille-nél és Parny-nál, és puszta adaptálásnál többet nyújt André Chénier, akinél a klasszicista formákban olyan mondanivaló szólal meg, melyet majd az 1820 utáni francia romantikusok éreznek a magukének. 5