LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 2. évfolyam (1975)
1975 / 1. szám - TANÁCSKOZÁS AZ IRODALOMTUDOMÁNY ELMÉLETI KÉRDÉSEIRŐL - TARNAI ANDOR: A toposz-kutatás kérdéseihez
keresztül az ajánlásokig és előszavakig, vagy akár a több-kevesebb irodalmi ambícióval megírt tudományos tractátusokig. Arisztotelész toposz fogalmával azért nem érdemes foglalkozni, mert nem ő, hanem szinte kizárólag Cicero, Quintilianus és a későbbi, kisebb római retorikai írók szabták meg a tanok tradíciójának további menetét, akik a toposzt általában locus-nak nevezték. E locus-nak Cicero a Topica -ban a következő meghatározását adja: licet definire locum esse argumenti sedem, argumentum autem, rationem quae rei dubiae faciat fidem /2, 8/, vagy sedes, e quibus argumenta ponuntur /2, 7/; ugyanez áll a De oratore-ban /2, 30, 131/ és Quintilianusnál /5, 10, 20/; sedes argomentorum, in quibus latent, ex quibus sunt petenda. A beszéd bevezetésének /exordium, prooemium/ pl. három locusa van: a hallgatóságot benivolum, attentum, docilem kell tenni, a jóindulat megnyerésének négy további locus a /vagy modus-a/ van: lehetséges a szónok/vagy író/, az ellenfél, a hallgatóság /a bíró/ személyén át, vagy a képviselt ügyön keresztül /Ad. Her. 1, 4, 8; Ch. inv. 1, 16, 22/. Ha a szónok saját magán keresztül akar hatást elérni, a további elosztás szerint egyebek között szerénynek és készületlennek kell mutatkoznia /Ch. inv. 1, 16, 22; Quint, inst, pr. 4, 1, 8/. Ezzel már el is jutottunk a régi írók alázatossági formulájának ókori forrásához, már abban az esetben ti., ha feltételezzük, hogy a szerzők megtanulták, hol találják argumentumaikat, végig is járták a megadott lehetőségeket, s ha egyszerűen tudomásul vesszük, hogy a középkori Hartvik a szónoki beszéd exordiumának egyik szabályát egy legenda ajánlásában használta fel. Egyáltalán nem bizonyos ugyanis, hogy a szónokok /és írók/ rendszeresen végigkopogtatták az összes locusokat, mert a példaként elmondott egyszerű esetben is három szinten /exordium benivolum facere ab nostra persona/ hét helyet kellett volna megjárniuk. Ezt az inventionak nevezett műveletet már az ókorban az ingenium /a tehetség/ megnyilvánulásának tartották, amelyet /Ci. De or. 1, 33, 151; 2, 34, 147; 2,30, 131/ iudiciummal és consiliummal kellett ellenőrizni, vagyis a locusok rendszere pusztán segítség, ellenőrző mérce vagy éppen iskolai tananyag volt, és az orátorok a gyakorlatban nem feltétlenül a locusok rendszere szerint gondolkoztak; tudták viszont, hogy a beszéd megfelelő szerkezeti helyén milyen gondolatokat kell alkalmazniuk. Az exordium elején tehát jó szerénynek mutatkozni, mikor pedig pl. az eset elbeszélésére /narratio/ kerül sor és a tettest a bűntény valószínűvé vagy valószínűtlenné tétele céljából jellemezni kellett, egyáltalán nem valószínű, hogy előbb idézték emlékezetükbe az argumenta a persona 12 esetét /Quint, inst. pr. 5, 10, 23-31/, mint hogy kigondolták a jellemrajzot. Inkább csak magukat ellenőrizhették azzal, amit a rétor-iskolában megtanultak, s a számba vett lehetőségek kánonba foglalása a szónoki gyakorlatok elbírálására adhatott még támpontot. A tapasztalt orátor gondolkodása az absztrakt, formális locus és a konkrét eset közti területen, a használatban lévő vagy az alkalmilag kigondolt argumentum területen mozgott. Innen érthető, hogy a locus azonosult a felhasználható, sablonná vált argumentummal, amit újabb és újabb átfogalmazásokkal lehetett és kellett életre kelteni. A locus tehát emlékeztetőül tételbe foglalható "gondolatforma"/Bán Imre, 447/ ami kifejtésre szorul, és amit meghatározott céllal kell kidolgozni és alkalmazni. Magyarország gazdagságának toposza pl. olyan tétel, ami magában foglalja a bányák gazdagságát, a vizek halban való bőségét, a föld termékenységét és lakóinak egyszerűségét; ezek nagyjából állandó elemek, amelyek persze tetszés szerint bővíthetők. Argumentummá akkor válnak, amikor a tartalmilag és for- 69