LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 16. évfolyam (1990)
1990 / 1. szám - SZEGEDY-MASZÁK MIHÁLY: Az irodalmi mű alaktani hatáselméletéről
Szegedy-Maszák Mihály minden történetben van tisztán narratív összetevő" („portion")." Történet és elbeszélés között különbséget teszek, de kötve hiszem, hogy „különbséget kell tennünk a megnyilatkozás („discourse") és anyagi - szóbeli, rajzbeli stb. - megnyilvánulása között"." mert értelmezésem szerint történetet csakis szavakkal lehet elmondani. Ellenérvem igen egyszerű: a történetmondás mindig elbeszélőt, ez pedig nyelvi kifejtést tételez föl. Éppen ezért nem tartom szerencsésnek, ha valaki narratív táncról, festményről vagy akár filmről beszél, mint ahogyan azt sem tudom elfogadni, hogy ugyanaz a történet többféleképpen is elmondható. Üdvösebbnek tartom, ha az elméletíró óvatosan arra is utal, ami közös lehet lírában s epikában, így például távoli párhuzamot von a metafora s a cselekmény között. A metafora esetében „a jelentéstani kezdeményezés („innovation") érvénytelen vonatkoztatással („par le moyen d'une attribution impertinente") létrehozott új jelentéstani érvényesség megteremtését" vonja maga után, történetmondáskor viszont „a jelentéstani kezdeményezés olyan történés („intrigue") megteremtéséből áll, amely maga is összegzés eredménye: a történet révén célok, okok, véletlenek teljes, befejezett cselekmény („action") időbeli egységévé tömörülnek („sont rassembles"). A történést a különnemű összegzése közelíti a metaforához"." Talán még azt az állítást is meg lehetne kockáztatni, hogy a cselekmény igazságigénye némileg hasonlít a metaforáéhoz. Durva hiba volna azt hinni, hogy a metafora s a szinekdoché hiányzik a lírából. Csupán elsődlegességről lehet szó: a várakozás és az emlékezés fontosabb történetmondásos művek, mint lírai versek befogadásánál. Másodlagos szerepet természetesen nagyon is játszhat a másik két trópus az epikában - kimutatták, hogy Michelet romantikus történetírói gyakorlatában a metafora, a romantikával szembeforduló Ranke munkáiban viszont a szinekdoché korántsem elhanyagolható rendezőelv."" Szándékosan hivatkozom historiográfiai művekre, mert az elbeszélő művek sajátosságai éppúgy jellemzik őket, mint a regényeket. A két műfaj szembeállítása arra a hibás alapfeltevésre vezethető vissza, hogy tény és fikció kölcsönösen tagadja egymást. Ez a tétel alighanem a fölvilágosodás egyoldalúan észelvű történetbölcselőitől (Bayle, Voltaire) származik, és a pozitivistáknál fogalmazódott meg leghatározottabban, de még a 20. században is kísért - például a „discursive" és „presentational" jelrendszer szembeállításakor."' 52Seymour CHATMAN: Reply to Barbara Herrstein Smith. In: On Narrative. W. J. T. MITCHELL (szerk.) Chicago 1981. 260. "Seymour CHATMAN: Story and Discourse. (Narrative Structure in Fiction and Film) Ithaca and London 1978. 23-24. 84 Paul RICOEUR: Temps et récit. (Tome I) Paris 1983. 11. "Hayden WHITE: Metahistory. (The Historical Imagination in Nineteenth-Century Europe) Baltimore 1973. 160., 177. 88 Susanne L. LANGER: Philosophy in a New Key. (A Study in the Symbolism of Reason, Rite, and Art) Cambridge, Mass. 1971. 79-102.