LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 29. évfolyam (2003)
2003 / 4. szám - MŰHELY - EISEMANN GYÖRGY: 1895 : Líra és bölcselet : Komjáthy Jenő: A homályból
I .író és bölcselet 369 művészet hermetikusan világalkotó elkülönülése kapcsán - esztétizmusként idéztünk fel. A romantika tehát - a diszkurzusok átfordíthatóságának és szintetizálhatóságának koncepciójával - nagy mértékben járult hozzá ahhoz, hogy a filozófiai és a szépirodalmi nyelvezet, s egyáltalán a szellemtudományok és a művészetek kifejezésmódja egymás relatívumaiként váljanak értelmezhetőkké a modernitásban. Sőt, a költői nyelv középpontba állítása azon nietzschei tézis megszületését inspirálhatta, miszerint a filozófiai fogalmak sem mások, mint elkoptatott - képiességükben elhalványult - metaforák.11 A bölcseleti és a lírai nyelvezet érintkezése már a romantika kezdeteinél együtt járt a lírai én szubjektivitásának kiemelésével, illetve e szubjektivitás mondott kérdésességével: kartéziánus centrumának megosztásával, elbizonytalanodásával. A szubjektum apoteózisa és problematizálása egymást feltételezik. Mindez elsősorban az én és a világ, a belső és a külső, az ember és a természet viszonyának újrafogalmazását is jelenti. Csokonai Vitéz Mihály A magánossághoz című költeményében például a természet csak a „bölcs" és a „poéta" számára nyilatkozik meg teljességgel. De a magányosság több a természet ölén adódó idillnél: a természet a versben megszólított magányosság allegóriájává válik, s a vándort „magát magával" vigasztalja. Vagyis az énnek egy másik, bensőbb önmagához utalása teszi lehetővé egyáltalán a poéta megszületését, „világteremtő" képességét: „Tebenned úgy csap a poéta széjjel, / Mint a sebes villám setétes éjjel; / Midőn teremt új dolgokat / S a semmiből világokat." A természet allegorikus nyelvként értése - azaz nem pusztán egy magányos lélek külső „párhuzamainak", hanem szubjektumát felülíró tapasztalatának kibeszélése - visszatérő eseménye a romantikus költészetnek. „Oh természet, oh dicső természet! / Mely nyelv merne versenyezni veled? / Mily nagy vagy te mentül inkább hallgatsz, / Annál többet, annál szebbet mondasz." Petőfi Sándor A Tisza című költeményében e természet („nyelv") akarja végül „törve-zúzva" elsöpörni a világot, teljesen átformálva megszólítójának diszpozícióját, mely addig csupán a külvilág „szépségeire" figyelt. A 19. századi líra bölcseleti horizontján - gondolat és kép szervesítésének poétikájában - nagy szerepet játszik a romantikus poétika egy másik kulcsfogalma, a képzelőerő. Kölcsey Ferenc verset is ír A képzelethez (1808), szinte megismételve A magánossághoz Csokonai-féle dikcióját: „testvére a magánosságnak, / Jövel, jövel felém, / S csendes tengerén álmaidnak / Ringasd el lelkemet." Erre a fantáziára hivatkozik Berzsenyi Dániel is, társítva költeményében a lírai bölcselkedés azóta elterjedt toposzait: a homály, a „szent" magány, a „mágikus" erő motívumait.15 „Égi csendesség fedező homálya / Leng reád, a szent Egyedülvalóság! / S szívemet békés kebeledbe inti / Mágusi vessződ." (Magányosság) Berzsenyi költészetében különös erővel domborodik ki a lírai nyelv azon romantikus fordulata, mely 14 Friedrich MIETESCIK: A nem-morálisan fölfogott igazságról és hazugságról. Ford. TATÁR Sándor. Athenaeum 1992/3. 7. 15 Vö. SZECF.DY-MASZÁK Mihály: „Csokonai: A magánossághoz." TRI Világkép és stílus. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1980. 75-95.