LITERATURA - A MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 38. évfolyam (2012)
2012 / 1. szám - ÉVFORDULÓK - BORDÁS SÁNDOR: Visszhang és áthangolás : mesehagyomány és figurativitás Csáth Géza prózájában, avagy két novella "áthallásai"
66 Bordás Sándor záráshoz kapcsolt helyen kertben élnek az „őzikékkel meg az öreg, százéves baglyokkal, akiket nagyon szerettek mind a hárman".17 E tematikus elemekkel keveredve a mese, egy orális hagyomány részeként felidézett cselekvés, a munkafolyamatot kísérő mesemondás szintjén is megjelenik. Jellemző módon a térbeli környezettel érzékeltetett időtlen, hermetikusan zárt világ az övék, miként a mesék kialakulásáé is. Érthető tehát, hogy nem hallott vagy olvasott mesékkel múlatják az időt (ami természetesen csak az évszakváltozásokkal mérhető a novellában), hanem maguk „teremtik" ezeket. „És mondtak gyönyörű hosszú meséket, amelyeket ki-ki maga gondolt ki."18 A történetét tekintve ez az írás valóban inkább mese, mint novella. Az „így múltak az esztendők..." meseformulával kezdődő rész egy-egy lány egy-egy éven át tartó szerelmének történetét ismerteti, melynek során nemcsak az egymással való korábbi, de a mesékhez fűződő viszonyuk is megváltozik. A szöveg érdekességét inkább az adja, hogy az egész történet metaszinten a mesei fantasztikum realizálódását, a deszakralizációt,19 az ősi egység megbomlását érzékelteti, valamint ennek következményeit a szereplők életében. A néhai egységes világlátás a három lány egységében jelenik meg. („Egy test, egy lélek volt ez a három leány, mert testvérek voltak, s nem volt titkuk egymás előtt, de még csak olyan gondolata se egyiknek is, amelyet a másik kettő ne tudott volna." Vagy máshol, zárójeles megjegyzésként: „(Még lélegzetet is együtt vettek)". Azonban nem csak ez kapcsolja egymáshoz őket, hanem az egységes mitikus világlátáshoz kötődő, abból táplálkozó szóbeli cselekvés is: „...s mesélték egymásnak a csodálatosan szép meséket". Illetve e kettő (a mesék közvetítette primitív világkép és az ebből merítő orális kultúra) kölcsönösen feltételezi egymást, ezért a történet szintjén a „nagy egységet", összetartozást a külső realitás hatására az egység váltja fel, a lovag - aki, „(nem is volt még lovag talán, csak apród)" - csak egyenként, egyesével, mint egyszerű lányokkal tud érintkezni velük. Mivel ily módon az ősi egység felbomlik, az ebből táplálkozó, ehhez kötődő cselekvés, a mesélés is elhalt, illetve mint epikus műfaj realizálódik. A mitikus világlátás helyét a realitás veszi át, a mesékét pedig a deritualizálódott „egyszerű elbeszélés". „Éjjel pedig, amikor a csendes szobájukban alszanak a százéves baglyok, [...] s a lányok beleunnak a fonásba meg a mesélésbe, némán néznek a gyertyalángba, s azután róla beszélnek, csak a lovagról..." Különösen érdekes a novellának az a megoldása, amelyben az említett két szint, a történeté és a „mögötte" meghúzódó mesehagyomány metaszintjéé, a mindvégig ez utóbbit képviselő, baglyok szerepeltetésével összekapcsolódik. A „bölcs baglyok" által jelképezett ősi, de néma tudás, ennek folyamatos jelenléte a lányok (korábbi) életében, vala 17 Az alábbi idézetek mindegyike: CSÁTH: Történet a három leányokról. In CSÁTH 1994. 12-15. 18 A természet ciklikusságának az elbeszélőszerkezetben betöltött szerepéről lásd Jurij LOTMAN: A szüzsé eredete tipológiai aspektusból. Infó: Kultúra, szöveg, narráció. (Orosz elméletírók tanulmányai.) Szerkesztette KOVÁCS Árpád, V. GILBERT Edit. JPE, Pécs, 1994. 83-85. 19 A fogalmakkal kapcsolatban lásd Jeleazar MELETYINSZKIJ: Mítosz, mese, eposz. In uő: A mítosz poétikája. Fordította KOVÁCS Zoltán. Gondolat, Bp., 1985. 338-347.