LITERATURA - A MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 43. évfolyam (2017)
2017 / 4. szám
Borbély Szilárd utolsó versei 333 „Amikor valaminek vége” igy, ilyenformán, ilyen zárt szintaxissal voltaképpen le sem íródó, csak az íródás, beíródás lehetőségét színre vivő mondat magában foglalja folytathatóságának paradox ígéretét. Azaz hogy ez a világvégi, egy világ végérvényes bevégződését — vagy másként folytatódását — pusztán önmaga lehetőségével kinyilvánító mondat csakis úgy vésődhetett be a magyar költészet folyton alakuló történetébe, hogy invenciózusan újraalkotta azt egy teljes kötet ciklusrendjében egy költő, akit történetesen úgy hívnak, Borbély Szilárd. De merthogy egy vers poétikai jelentésének — ahogyan azt Paul de Man írja - „a szöveg és az olvasó közötti folyamatban kell aktualizálódnia”,8 Borbély Szilárd utolsó kötetének inskriptív mondatát már csak az olvasója fogja tudni leírni, kimondani, folytatni. A bukolikus lírai beszéd az európai költészeti tradíció egyik olyan eleme, amely az iniciális görög—római időszak után bizonyos korszakokban különböző formákban mind újra feléledt, főképp olyan művekben, amelyek egy már elveszett világot, az idilli pásztori táj harmonikus világát próbálják újraalkotni. A magyar költészetben leginkább Csokonai Vitéz Mihály rokokó dalai és Radnóti Miklós eclogái révén vált ismertté ez a költői tradíció, Csokonai a magyar irodalmi öneszmélés és intézményformálódás idején, Radnóti pedig oly korban fordul ehhez a költői formához, amikor is tragikus, inhumán viszonyok között a harmonikus tisztaság képeit, egy döbbenetes, a genocídiumba torkolló borzalmas eseménysor ellenvilágát rajzolja meg.10 Mindazonáltal a pásztorköltészet bármiféle újraírási kísérlete magában foglal egy poétikai paradoxont, azaz hogy szükségképpen beteljesíthetetlen marad, telosza önnön abszolút hiánya, egész egyszerűen azért, mert akinek történelme vagy története van, részint nem térhet vissza Árkádia történelem előtti boldog s ártatlan helyzetébe és terébe, részint Elízium örök életet rejtő vidékére sem érhet el. Ez a magyarázat persze a metafizika utáni kulturális kondíció mély vitája mások mellett Friedrich Schiller elméletével, aki ezt a történelemfilozófiai formát öltő dilemmát szükségképpen metafizikai konstrukcióba ágyazottan még úgy ábrázolja, hogy elvileg lehetőséget lát arra, hogy úgymond az ember visszatérjen történelme harmonikus paradicso m Paul de Man, Hypogramma és inskripció, 402. 9 Bár természetesen vannak rajtuk kívül is meghatározó és egyedülálló markáns kísérletek megújítani a bukolikus hagyományt a magyar irodalomban, talán ezek közül is kiemelkedik Füst Milán Bukolika című ciklusa a Változtatnod nem lehet című kötetből. Ehhez vö. Acél Zsolt, Műfajok és hagyományok Füst Milán Bukolika című ciklusában, Szövegközöttiség és szövegkritika, Irodalomtörténet 2007/3, 313-339. 10 Csokonai költészetének a magyar irodalom történeti alakulása szempontjából történő újraolvasásához lásd Borbély Szilárd, Csokonai és a bordalok, in uő, Hungarikum-e a líra? Esszék, kritikák, Budapest, Parnasszus Könyvek, 2012, 19-25. Az eklogaköltészet újrafogalmazásának lehetséges kísérleteiről, illetve ezen belül Radnóti költészetéről lásd Bacsó Béla, Neoklasszikus és inhumán (Radnóti Miklós és Paul Celan lírájához), intő, írni és felejteni (Filozófiai és művészetelméleti írások), Budapest, Kijárat Kiadó, 2001, 221-229.