LITERATURA - A MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének folyóirata, 2019 (45. évfolyam, 1-4. szám)

2019 / 3. szám

„TÚL KÖZEL A KULTÚRÁHOZ’ 339 leginkább ürügy lenne, hogy a szerző jól megmondhassa, mit gondol például a kortárs költészet helyzetéről: „Az irodalom korifeusai hajlamosak a popszöve­geket eleve alulértékelni a versként nyomtatásban megjelenő költészettel szem­ben. [...] A rossz popzenei produktumokat azonnal megbuktatja a közönség, s kerülnek a lomtárba egy teljes zenekar irtózatos igyekezetével együtt, míg egy rossz vagy hamis költő egy életen át szédítheti a környezetét és önmagát. Annyi a folyóirat, hogy kellő kitartással tulajdonképpen mindenki meg tud jelenni. Igaz, egyik folyóiratnak sincs, vagy alig van olvasói kontrollja” (676). A probléma ott kezdődik, hogy a kötetben szereplő alkotókról, életművek­ről - kevés kivétellel - szinte csak értetlenkedő, kiábrándult vélemény olvasható. A műértelmezés terén egészen különböző nézőpontoknak is lehet létjogosultsága, föltéve, hogy az érvek nem ennyire ásatag, majdnem dilettáns művészetfölfogásról árulkodnak. A kötet kritikus megjegyzéseinek legalapvetőbb hibája, hogy történe­tietlen és kifejtetlen, vagyis nemlétező érvekre épülnek. Érdemes idézeteken keresz­tül bemutatni, miről is van szó. Látható, hogy az érvek a fentebb részletezett három főbb szempont (bálványdöntés, avantgárd, népszerű kultúra) köré szerveződnek. A kötetből az derül ki, hogy „a régi alkotók már nem tudnak az olvasókhoz szólni, legfeljebb a múlt megszállott búváraihoz” (17). „Berzsenyi költészetének túlnyomó része csak mint régiség értelmezhető, nincs benne számunkra valóságos művészi mozgás, az évek során kifújta belőlük Zephyr vagy Boreas. [...] Az avult­­ságnak csak részben oka, hogy olyan referenciális utalásrendszert használ (római­görög mitológia), amelyet a mai olvasó már nem tud értelmezni. Ennél nagyobb probléma az élményszerűség hiánya, valamint hogy olyan morális elviséget rendel a művészethez, amely épp a valós művészi energiákat öli meg, s futtatja a szöve­get az ideológiába” (60, 61). Vörösmarty hazafias költeményeiről olvasható, hogy „nem tudunk már mélyen azonosulni velük, mondjuk csak, mondjuk, ahogyan a bevásárlólistát a boltban, s ott vannak a gondolati költemények, de ezekben sem le­lünk újszerűségekre” (87). A Petőfiről szóló - egyébként sok helyütt a méltánylás­hoz közelítő - fejezet a következő sajnálkozások közepette zárul: „A világ modern költészete azonban szerzőnket már az avítt bútordarabok között tartja számon, ahogyan a kor sok más, a nemzeti irodalmakat meghatározó alkotóját. Mert hol is van ma már a világ számára Byron, Béranger [...]. Hát bizony: sehol. Elvégezték a feladatukat, katalizátorok voltak, s amit katalizáltak, az él tovább.” (122). Bró­­dy Sándor igazi sikere a Nyomorral a Kik vagytok ti? szerzője szerint az olvasók becsapása volt, hiszen „[a] kor olvasója megrendült a nyomorultak ábrázolásán, hitelesnek vélte, mert semmit nem tudott róluk, és nem vette észre, hogy a szerző számtalan édeskés és művi fordulattal teszi tetszetőssé az írásokat, és szakítja le végül a tényleges valóságról” (222). Adyról pedig ugyan nem mond többet, na­gyobbat a kötet szerzője Kosztolányinak általa is idézett Ady-pamfletjénél, mégis számottevő jelentőséget tulajdonít saját szerepének: „A romantikus túlzások le­nyűgözik a kortársakat, s olyan erővel hatnak, hogy nincs, ki rákérdezzen, mi is ez tulajdonképpen, ki beszél a versekben, ki ez a megátalkodott éngenerátor, és kihez

Next