Labdarúgás, 1962. január-december (8. évfolyam, 1-12. szám)
1962. január / 1. szám
sen sem. Csak éppen „hajtott”. Talán az első Wales elleni mérkőzésen volt 20 percünk, amikor — főleg Bózsik jóvoltából — játszottunk is. Amit ettől a 20 perctől eltekintve csináltunk, abban semmi tervszerűség sem volt. „Bejön” az első játék, de nincs folytatás Már akkor is tudtuk, amikor elindultunk a svédországi VB-re, hogy a játszma nem ott dől el. A játszma a fiatal játékosok felhozásán áll vagy bukik. Ezért minden erőnkkel arra törekedtünk, hogy lehetőleg minél több fiatal tehetséget hozzunk felszínre. Már 1957 húsvétján, hihetetlenül nehéz körülmények között is, részt vett ifjúsági csapatunk a spanyolországi UEFA-tornán. S noha itt nem szerepeltünk jól, a célt elértük, mert néhány nagyon tehetséges játékos bukkant fel. Itt ismertük meg Nagy Pista, Döröcs, Solymosi és Kuharszky nevét... Nem lehettünk elégedettek az 1958-as UEFA tornán nyújtott játékunkkal sem, de itt is feltűnt egy-két sokat igérő új név. Nézzük csak: Albert, Sóvári, Ihász és Kékesi. És ezek a gyerekek akkor még olyan fiatalok voltak, hogy a következő évben is szerepelhettek az ifjúsági csapatban! 1959-ben Bulgáriában ifjúsági csapatunk az UEFA torna harmadik helyét harcolta ki. Egy évre rá pedig Ausztriában megnyerte az UEFA-tornát. Ebben a két évjáratban nőtt fel a csapatban Menczel, Kürtösi, Mészöly, Káposzta, Farkas és Dunai is. S nyomukban a legújabbak, akik 1961-ben „ugrottak ki”: Varga, Bene, Ráczi, Puskás, Nagy Gyuri, Major, Katona. A fiatalok felkutatása, nevelése és „előkészítése” a nagy csapat számára tehát legfontosabb feladatunk volt és marad. Ezzel párhuzamosan folyik a válogatott csapatban — most már a természetes kiöregedés módszerének alkalmazásával — a fiatalítás is. A jelenlegi keretben 7 olyan fiatal játékos van, aki gondos nevelés után az ifjúsági válogatott csapaton keresztül érkezett be a nagyok közé. Ezek: Mészöly, Sóvári, Nagy, Solymosi, Kuharszky, Göröcs, Albert és Farkas. Ma már valamennyien érett, válogatott játékosok! Részben velük, főleg azonban még az öregekkel már „bejött” egy igen jó játék (1959-ben a nyugatnémetek elleni 4:3-as mérkőzésen). Sajnos, már a folytatás nem volt egyenletes. Azóta igazán jól csak kétszer játszott a csapat. Rotterdamban, az első félidőben és Belgrádban a 4:2-es mérkőzésen. A többi találkozón még mindig nem volt játék, nem volt tervszerűség és nem mutatkozott meg egy egységes stílus. Miért kötöttük le a délamerikai túrát? Annak ellenére, hogy az ellenforradalom óta sok fiatal tehetség jött fel, s hogy 1958-hoz képest kétségkívül fejlődött válogatott csapatunk játéka, az eddigi teljesítménnyel nem lehetünk elégedettek. Ne felejtsük el, hogy amíg mi egy új csapat felépítésén fáradoztunk, addig az egész világon rohamléptekkel fejlődött a labdarúgás. Mindenütt megtanulták a labdakezelést, az új taktikai elemek alkalmazását és különösen jól megtanulták az erőfejlesztést, így kialakult egy kemény, gyors, nagyon „munkaigényes” játék, amelyre a tömör védekezés és a hat emberrel végrehajtott gyors ellentámadás a jellemző. „Harmonikázás” 90. percen keresztül... Mi ezt az új játékot (eltekintve a legutóbbi dél-amerikai portyától) nem alkalmaztuk. Persze, ez egymaga még nem lett volna baj, ha ezzel szemben valami újabbat tudtunk volna hozni. De az újat nem vettük át, újabbat nyújtani viszont nem tudtunk, így válogatott csapatunk sem úgynevezett „magyar futballt”, sem úgynevezett „korszerű futballt”, sem úgynevezett „régi középeurópai” futballt nem játszott, hanem valami semleges, fajsúlytalan, „korcs” labdarúgást. Véleményem szerint ahhoz, hogy egy csapat újat tudjon produkálni, az összeszokottság nélkülözhetetlen előfeltétel. Egy válogatott csapatot öszszeszoktatni viszont még akkor sem könnyű feladat, ha csak 2—3 klubból kell válogatni, így azonban, ahogy most nálunk van, csaknem lehetetlen. De vegyük fel a harcot a lehetetlennel is! Hogyan? Ennek a harci célnak a szolgálatában kötöttük le a tavalyi délamerikai túrát. Az összeszoktatásnak a mi feltételeink között csak egyetlen módja lehet: sok erős mérkőzést játszani. Bizony jobb lett volna, ha a dél-amerikai túrán 5 mérkőzés helyett 9—10- et tudtak volna a fiúk játszani. Ezt bizonyította egyébként az állandóan javuló teljesítmény is. De a dél-amerikai túrának volt más fontos és nélkülözhetetlenül hasznos eredménye is. Megismertük a környezetet, a helyszínt, és élettani téren is rengeteg értékes tapasztalatot szereztünk. Hogyan fogunk hát szerepelni? Ezt a kérdést máris sokan felteszik nekünk. Amikor e sorokat írom, még nem ismeretes a sorsolás. Tippelni akkor is elég felelőtlen dolog, ha az ember már tudja a csoportbeosztást és az egyes csoportok telephelyét. Ennek ismerete nélkül azonban minden értékelés csak gyermekded játék lenne. Mégis, mit várhatunk a magyar csapattól? Nyugodt lélekkel állíthatom: minden a felkészítésen múlik. Ha rendszeres, tervszerű és kemény edzésben maradnak a fiúk és ha hétközben nehéz ellenfelekkel szemben készülnek fel a VB-re, akkor esélyeink nőnek. Tegyük ehhez hozzá, hogy a formákat is időzíteni kell és — ez a legnehezebb — a jó erőnlétet és az idegállapotot is. Ami szintén fontos: a kiutazás ideje az eddigi tapasztalatok alapján úgy ütemezendő be, hogy a kiérkezés és az első mérkőzés között megszokottá váljék a klíma. Ha mindezeket a tényezőket sikerül jól szinkronizálni, akkor a magyar csapat becsülettel megállja a helyét. Ha nem, akkorugyanolyan vérző orral jövünk haza, mint Svédországból. Erre azonban most ne gondoljunk. Inkább használjuk ki jól azt a négy és fél- öt hónapot, ami a VB első kezdőrúgásáig rendelkezésünkre áll. Gondoljuk meg, ezt az időt mások is jól ki fogják használni! És ezen a VB-n olyan erős mezőny lesz, mint amihez fogható még sohasem volt... Nincs végeladás Az osztrák, labdarúgó válogatott sikersorozatának — amelyet csak nemrég töltek meg a jugoszlávok, no meg január elején az egyiptomiak következménye az lett, hogy Ausztriában ismét megjelentek az olasz ,,kufárok”, hogy jó pénzért osztrák játékosokat vásároljanak. Az első, akire szemet vetettek, Paul Kozlicek, a LASK 24 éves válogatott csatára volt. Kecsegtető ajánlatokkal próbálták elcsábítani a játékost. Azonban a sportszerű gondolkodás győzött, no meg nem utolsó sorban a kiniziek azon határozott állásfoglalása, hogy nem akarnak a Vienna sorsára jutni, amely Senekowitsch eladása után nehéz helyzetbe jutott. Része van azonban az ajánlat elutasításában Karl Decker szövetségi kapitánynak is, aki határozottan kijelentette, hogy az osztrák válogatott fiatal játékosát nem engedik át. Nincs végeladás! Muzsikus Az As Cestrica olasz labdarúgó egyesület zilált anyagi helyzetét szokatlan módon javították meg a csapat zenekedvelő játékosai. Az együttes tagjaiból két fúvós triót alakítottak, s ezek gépkocsin zenés túrákra mentek Rómáig, sőt Nápolyig is. A muzsikus labdarúgókat min labdarúgók benütt szívesen fogadták s jelentős bevételekkel tértek haza. Szannálták klubbjukat. Az egyesület pénztárosa az első ilyen bevételnél örömmel kiáltott fel: — Mindjárt jobban megy minden egy kis muzsikával!