Labdarúgás, 1965. január-december (11. évfolyam, 1-12. szám)
1965. december / 12. szám
Albert Flórián portyalevele Buenos Aires Nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy túlságosan rózsás hangulatban indultunk el Londonból, november 19-én, Párizs majd onnan Dél-Amerika felé. Két európai eredményünk nem sok jóval kecsegtetett. Bennünket is kellemetlenül érintett a 4:5 és a 0:4, s ahogy egymás között beszélgettünk, az volt az érzésem, hogy egyikünk sincs tisztában azzal, mennyit ér, mire képes most a csapat. A jó öreg Kolumbusz érezhette így magát, amikor több mint 450 évvel ezelőtt nekivágott a nagy víznek. Lesz, ami lesz ... megyünk ... Soha időszerűbbnek nem éreztem a slágert. Kicsit szomorkás a hangulatom máma... A feszült hangulatot idegesség váltotta fel Párizsban az Orly repülőtéren. Mert az sem mond igazat, aki azt állítja, hogy minden szorongás nélkül tud beülni egy lemezekből, drótokból, műszerekből álló gépmadárba azzal a szándékkal, hogy nekivágjon a Nagy Víznek, jelen esetben az Atlanti Óceánnak. De menjünk szépen sorjában. Az indulás előtt a repülőtér éttermében dúsan terített asztalok mellé ülhettünk. Javában fogyasztottuk a vacsorát, amikor az egyik pincér a legkülönbözőbb nyelven keresni kezdte Ukranczykot, portyánk menedzserét. Ukranczyknak a London—Párizs útvonalon elveszett a bőröndje, s így vissza kellett fordulnia. Ott ültünk hát félig megvacsorázva — Ukranczyk nélkül. S neki kellett volna fizetni a számlát. Végül Hegyi Gyula bácsihoz küldtük az izgatott felszolgálót. — Herr Ukranczyk — kérdezte Gyula bácsi, s hangsúlyában több volt az állítás, mint a kérdés. A pincér már megnyugodva akart távozni, hogy végre van aki állja a számlát, amikor Gyula bácsi komótosan magyarul hozzátette: ... az nincs itt. A pincér a felcsattanó nevetésből következtetett arra, hogy nem lett okosabb az ügyben. S amikor Ukranczyk távollétében kifizettük a vacsorát elégedetten állapította meg: — Remek csapat! Örömmel nyugtáztuk a régen hallott véleményt. A légitársaság még arról is gondoskodott, hogy otthon érezzük magunkat. Mikor kiosztották a helyjegyeket kiderült, hogy több az utas mint a hely. A sors úgy hozta, hogy Rákosinak, Juhásznak és nekem nem jutott volna hely a gépen. Matyi nem keseredett el, emígy vígasztalt bennünket: — A brazilok keze van az ügyben. Ezek tudják, hogy kik a klaszszisok. Két kép a londoni, a Tottenham elleni (0:4) mérkőzésről. Baloldalt Gelei véd, lent Albertet Mackay (6) igyekszik szerelni. (MTI Külföldi Képszolgálat, UPI felv.) A nagy tolongásban Rudi bácsi addig ügyeskedett amíg Botár Zoltán dr. zsebéből kicsente a helyjegyet s utána kezében a saját jegyével megkérdezte a „Dokit": — Zolikám, te nem kaptál ilyesmit? Gyorsan jött a válasz: — Én csak integetni jöttem ki, nem utazni. — Orvos nélkül menjünk Brazíliába. — Ne aggódjatok. Már táviratoztam Rióba. A brazil orvosok szakszervezetének küldöttségét kértem a csapat mellé. Ilyen beteg együttes mellé úgyis kevés lenne egy orvos... Az utazás hátralevő részét már ugratás nélkül élte át Zoli bácsi. S mivel is szórakozhat az ember 18 órás repülőút alatt, ha mást mint vizet, vagy sötétet nem láthat. Ugratja a „repülő-újoncot”. Például emigyen: — Úszni tudsz? — Tudok! — Jó neked! ötszáz méterrel odébb fulladsz bele. Megnyugtatásunkra a végtelenül figyelmes személyzet használati utasítás közlése közben kiosztotta az úszómellényeket. Az otthoniak megnyugtatására viszont közlöm, hogy a mellényeket az utazás végén visszaszolgáltattuk. A következő eredményekhez tehát semmi közük sem lehet a mellényeknek. Az egyenlítő átrepüléséről megkaptuk az írásos bizonyítványt. Gondosan összehajtogattuk s eltettük. Mert sohasem lehet tudni, mire jó az ilyesmi. Kolumbusz is nyugodtan ülhetne babérjain — a vikingekkel való vitában — ha annak idején írást kér a hatóságoktól. Jóleső érzéssel landoltunk Sao Pauloban. Végtelenül szívélyes fogadtatás ... s aztán a többiek már ismertek otthon. Az első dél-amerikai mérkőzésünkről annyit, hogy még nem voltunk túl az akklimatizálódási nehézségeken. Még 15 perc sem telt el, már 3:0-ra vezettek a brazilok. A zuhogó esőben nem találtuk meg a brazilok gyors játékának ellenszerét. Pedig a mérkőzés előtt nem sokkal a televízióban a szovjet csapattól láthattuk, hogy hogyan is kell ellenük eredményesen játszani. Életemben most láttam először Pelét, ha sokszáz kilométer távolságból is. A „fekete gyöngy" természetesen külön testőrséget kapott de így is csodálatos dolgokat művelt. Mi nem, de reméljük, hogy még javítani tudunk. Erről legközelebb. 5