Labdarúgás, 1966. január-december (12. évfolyam, 1-12. szám)
1966. november / 11. szám
Az egész sportvilágot bejárta az a hír, hogy hat francia sportember olyan magas kitüntetésben részesült, amire még nem volt példa hazájukban. E bajnokok személyén keresztül a francia kormány egy-egy sportágnak az utóbbi években elért nagyszerű eredményeit honorálta, kifejezésre juttatva, hogy akár a síző Marielle Goitschel, a kerékpáros Anquetil, az atléta Jazy és a többiek teljesítményeikkel nagy szolgálatot tettek a nemzetnek is és eredményeik példaként állítható az ifjúság elé. Egy nagy sportág, a labdarúgás képviselője azonban hiányzott a „becsületrendesek” névsorából. Jó néhány évvel ezelőtt, ha kiváló labdarúgókról esett szó, Raymond Kopa neve feltétlenül helyet követel magának, ugyanígy a francia labdarúgás erényeit is mindenki elismerte, gondoljunk csak az 1958. évi világbajnokságra, a francia nemzeti tizenegy lenyűgöző szép, eredményes játékára. Azóta azonban sok víz folyt le a Szajnán, s amíg a francia testnevelés és sport — az állam támogatásával is — egyes sportágakban határozott fejlődést ért el a múlttal szemben, — az egykor oly népszerű futball szinte állandó jellegű válságban szenved és süllyedő hajóhoz hasonlít. A legutóbbi labdarúgó világbajnokság előtt a francia futball barátai már-már arra számítottak, hogy sportágukat kimozdíthatják a holtpontról, Angliában azonban újabb kudarc következett. A legnagyobb baj az, hogy ellentétben más sportágak szövetségeivel, a labdarúgásban hiányzanak azok az emberek, akik erősen kezükben tudják tartani a kormányaidat — panaszkodott Jean Eskenazi, az Európa-szerte ismert szakíró, a labdarúgás nagy szerelmese. — Ma már oda jutottunk, hogy Franciaország fővárosában, Párizsban egyetlen nagy klub sincs, s a néhány válogatott találkozón kívül alig rendeznek valamirevaló mérkőzést. Az egykori nagymúltú Racingot már a feloszlás fenyegette, s végül, olyan lehetetlen megoldáshoz folyamodtak, hogy az egyesület„összeházasodott” a Párizstól 400 kilométerre eső Sedan klubjával. A fővárosban most már csak egyetlen igazán párizsi klub, a Stade Francais tengeti életét. Ennél az egyesületnél sincs igazi vezetés, nincsenek jó játékosok, s érthető, hogy a közönség is hétről hétre távolmaradásával tüntet. A több mint négymilliós Párizsnak példát kellene mutatnia, s ehelyett az a hihetetlen helyzet alakult ki, hogy Európának ebben a nagy városában szinte elsorvad a futball. Mindez rendkívüli károkat okoz, hiszen ahelyett, hogy ez a népszerű játék a fiatalok ezreit és ezreit vonzaná, a lehetőségek hiányában a bisztrókba, a füstös bárokba, sőt a lóversenyre szoktatja őket. A francia futball rajongói nagy aggódással szemlélik az áldatlan állapotot, s annak ellenére, hogy a sportsajtó rendszeresen napirenden tartja a kérdést, a sportág irányításában semmiféle változás, javulás nem tapasztalható, sőt még a jóakaratú szakemberek is egyre inkább tartózkodást tanúsítanak, vagy visszavonulnak. Egy gazdátlan válogatott — a legtalálóbban talán ez fejezi ki a francia tizenegy számára csúfosan végződött világbajnokság utáni helyzetet. Angliában a francia válogatott a 16-os döntő egyik leggyengébb csapata volt. Az együttes teljesen helytelen felfogással, szigorúan védekező jellegű játékkal lépett minden alkalommal a pályára és ennek természetesen az volt a következménye, hogy az egyébként gyenge csoportban sem játszhatott semmiféle szerepet. Érthető, hogy a világbajnokság után az addigi szövetségi kapitánynak, Henri Guerinnak meg kellett válnia, s újra megkezdődött a hajtóvadászat egy olyan szakvezető után, aki bátorságot vesz magának, hogy a minimális lehetőségek mellett rendbe szedje a válogatott szénáját. Teltek-múltak a napok, minden eredmény nélkül. Közben viharos gyorsasággal közeledett szeptember 28-a, amikor Franciaország válogatottjának Budapestre kellett utaznia, hogy barátságos mérkőzést játszon a magyar csapattal. A francia szövetségben tárgyalást tárgyalás követett, s végül alig tíz nappal az utazás előtt az mentette meg a kétségbeejtő szituációt, hogy végülis két klub edzője vállalta a felelősséget — ha ideiglenesen is —, hiszen már-már a nagymúltú francia futball renoméjáról volt szó ... Ez volt az első eset a francia labdarúgó sport történetében, hogy egyszerre két edző állt a válogatott élére. Az egyik, Jean Snella Lengyelországban született, a másik José Arribas, a spanyol polgárháború után telepedett le Franciaországban. Az St. Etienne és a Nantes szakvezetői a kritikus pillanatokban nem tehettek mást, mint hogy úgy állították össze a válogatottat, hogy azt elsősorban saját klubcsapataikra építették. Indokolásuk nagyon is érthető volt, hiszen előzetesen semmiféle lehetőség nem volt arra, hogy különböző klubok játékosaival közös edzéseket tartsanak, összeszoktassák őket. Snella és Arribas „mentőakciója” a vereség ellenére is sikerrel járt: a budapesti kirándulás azt bizonyította, hogy a kizárólagos védekező taktika felszámolása az egyetlen járható út. A francia csapat ugyan 4 : 2 arányú vereséget szenvedett és hat éve egyetlen alkalommal sem kapott ilyen sok gólt, de általános volt a vélemény, a francia labdarúgók tudnak játszani, megvan a technikai-taktikai készségük és nem sok hiányzott ahhoz, hogy 2 :2 után akár a maguk javára fordítsák a mérkőzést. Ez a 2 : 4-es vereség többet ért, mint akár egy talán véletlen ellentámadással kiharcolt 1 :0 arányú győzelem, mert a hibás játékfelfogás nem szorította béklyóba a labdarúgókat. A játékosok szabadon, képességeik tudatában vállalkozhattak az akciókra, s ha ezt a Népstdionban még nem is koronázta siker, előbb-utóbb meghozza a győzelmet is, s főként visszaadhatja a francia futballnak is e sportág legfőbb vonzerejét, a látványosságot. — Ha a francia futball legfelsőbb irányításába, a klubok vezetésébe, a szervezésbe nem is szólhatunk bele, nagyon sokat tehetünk azzal, ha a labdarúgást játékosaink ismét játsszák — mondta a két edző a budapesti mérkőzés legfőbb tanulságaként. — Ez adhat kedvet a fiataloknak, hogy szívesen rúgják a labdát és ezzel érhetjük el azt is, hogy a közönség újra felkeresse a sporttelepeket. A válság azonban tovább tart. Alig hogy hazatértek a francia labdarúgók Magyarországról, Arribas és Snella máris bejelentették, hogy küldetésüket befejezettnek tekintik, nem vállalhatják tovább a nemzeti tizenegy vezetését. — Két urat nem lehet egyszerre szolgálni — mondta Arribas, aki éppen eléggé elfoglalt azzal, hogy a Nantes együttese sikerrel haladjon előre a bajnokságban és túljusson soron következő Bajnokcsapatok Európa Kupa mérkőzésén is. Ugyancsak ez a véleménye Snellának, jóllehet, a maga részéről hozzátette: — Ha már semmiféle más megoldás nincs, csapatom mellett válla GAZDA NÉLKÜL