Labdarúgás, 1967. január-december (13. évfolyam, 1-12. szám)
1967. január / 1. szám
„Vizes” befutott... Avagy, hogyan lett az év játékvezetője Vízhányó László? — Ha felébresztenének álmomból és azt mondaná valaki, azonnal bírót kell küldeni egy nagyon rázós mérkőzésre, gondolkodás nélkül Zsoltot vagy Vízhányót küldeném. Aztán: aludnék tovább, nyugodtan . . . Kovács József, a JT elnöke így válaszolt pár héttel ezelőtt arra a kérdésre, hogy mi a véleménye Vízhányó Lászlóról? Arról a játékvezetőről, aki Gere Gyulával együtt a legtöbb mérkőzést vezette 1966-ban az I osztályban, s aki e sokat mondó mennyiségi „mutató” mellett minőségi vonatkozásban is kiérdemelte a jelzőt: befutott, kitűnő bíró lett a múlt évben. Sőt! Mondhatnánk úgy is: a játékvezetők „portáján” ő volt az év „meglepetése". Pedig nem egészen mai „gyerek” már ez a végtelenül csöndes, szófukar Fenyvesire emlékeztető sportember. Az újságok is írtak már róla sokszor, ám hogy milyen keveset abból a tengernyi érdekességből, ami rátapadt egész egyéniségére — csak most látszik ... Például: Vízhányó László szegről-végről kollégának is számít. Bár — mosolyog amikor ezt említjük: — Igen, annyiban kolléga vagyok, hogy valamikor, 1950 táján kiskunfélegyházi tudósítója voltam az MTI-nek, a helybeli lapnak pedig sportrovat vezetője. Később azonban abbahagytam e nagyon szép hivatást — megjegyzem a nyomdász képesítésem is megvan — és bevonultam katonának. Aztán aktív tiszt lettem, s most már ez a hivatásom. Mellette pedig a sport , a mindenem. Miként már gyerekkoromban is az volt, elsősorban futball és a kosárlabda. Méghozzá nem is akármilyen színvonalon, s akármilyen körülmények között. Vízhányóék ugyanis heten voltak testvérek, négy fiú, három lány. Sportoltak mindannyian, sőt nem kis ámulatára az akkori Félegyházának, önálló kosárlabda csapatot is alakítottak. Úgy hívták őket, hogy a „Vizes SC”. S bár ilyen minőségben csak barátságos mérkőzéseket játszottak szegedi, kecskeméti, szolnoki és helybéli együttesekkel, amikor pályára léptek — zsúfolt volt mindig a nézőtér. A lányok voltak az előkészítők, a fiúk a bedobók. Közben mint futballista a félegyházi Vasutasban játszott, ám 1950 borongós őszén egy kulcscsonttörés végetvetett a karriernek... Azaz, hogy Vízhányó László sokkalta jobban szerette a sportot, mintsem hogy végleg belenyugodott volna a fájdalmas búcsúba ... Tanulni kezdett, letette a bírói vizsgát, s nem sokkal később már ilyen minőségben figyelt fel rá az Alföld két akkor nagyon híres játékvezetője: Kern Imre és Rozsnyai József. Később pedig Harangozó, akit Vízhányó ma is elsőszámú ideáljának, tanítómesterének vall. S aztán? — Mint fiatal játékvezető első NB I-es mérkőzésemet 1961-ben vezettem. A Komló—Ózd találkozót. Végtelenül boldog voltam, hogy gratuláltak az „öregek”, akikre úgy néztem fel, mint Kern Imre bácsira, amikor még „serdülő” bíró voltam. Ez persze érthető, hiszen az élboly, az „öregek” mezőnye így festett akkoriban: Harangozó, Dorogi, Pósa, Virágh, Zsolt... S hogy az „öregek” szeme nem csak 61-ben sem, Vízhányó most már „egyenes” pályán bizonyította. Egyre többször küldték külföldre is, megjárta Londont, az NSZK-t, Bécset, Szófiát és Vietnámot. Sőt! Lám csak most derül ki, hogy labdarúgásunk szakemberei közül ő látta leghamarabb talán, de mindenképpen a legközelebbről a Koreai NDK-nak azt a csapatát, amely a londoni VB-n oly szenzációsan szerepelt. — 1963 decemberében én vezettem Hanoiban a Vietnam—Korea mérkőzést, 20 fokos melegben és 50 ezer néző előtt. 4 :0-ra nyertek a koreaiak, mondhatom olyan játékkal, amely Európában is feltűnést kelthetett volna. Éppen ezért engem nem ért váratlanul a 66-os VB-n elért sikerük, hiszen hogy gyorsak, technikásak, szívósak, magam is láttam odakint. Mondhatom, a Népstadion idei programjában remek műsor lesz azon a napon, amikor pályára lépnek... Fog csodálkozni a pesti közönség. Hanem a kellemes emlékek mellett a síppal járó pálya Vízhányó részére is „nyújtott” — kellemetlenséget. Ráadásul olyat, amilyennel szintén kevesen „dicsekedhetnek”. Megdobálták. De nem ám kővel, vagy kaviccsal, még csak nem is záptojással. Hanem naranccsal. Tréfából talán? Dehogy. Nagyon is komolyan. Mint is történt? — 1964 nyarán Görögországba küldtek, ahol a bajnokság mérkőzéseit köztudottan sokszor vezetik külföldi bírók. Azon a héten is így volt, sőt ekkor nem kevesebb, mint öt találkozóra kértek külföldit. Igen ám, de hogy melyik mérkőzést ki vezeti, azt csak a mérkőzés napján, korareggel sorsolták ki, s nekem egy Athéntől 500 km-re levő jutott, az Arris-Nicki találkozó. S milyen pechen volt ezen kívül is! Repülővel nem utazhattunk, mert köd volt, ezért a görög partjelzők társaságában taxival vittek. Hajtott a sofőr mint az őrült, időnként 150-nel is mentünk ... Ám az igazi baj nem ez volt, hanem az, hogy a partjelzők egy szót sem tudtak másként, mint görögül, szakmai kérdésekről tehát nem beszélhetünk... Így esett meg aztán, hogy a helybeli csapat gólt rúgott a 3. percben, s én nem adtam meg, mert a partjelző magasba tartotta zászlaját. Ordított, üvöltött a tömeg, s a fejemen csak úgy mentek szét az érett narancsok. S hogy milyen az én „szerencsém”. A mérkőzés szünetében megtudtam, hogy a partjelző azért emelte fel a zászlót, mert náluk így jelzik a gólt... Hanem szerencse ide, szerencse oda. Vízhányóra 1966-ban 11 NB-s mérkőzést bíztak. Többek között az FTC—MTK örökrangadót, a Csepel—MTK mérkőzést, a Dorog—Dózsa találkozót, tehát „rázós” összecsapásokat is. Bizonyított, s derekasan megállta a helyét mindenütt. De mondhatnánk úgy is: „Vizes” befutott... N. L.