Labdarúgás, 1969. január-december (15. évfolyam, 1-12. szám)
1969. szeptember / 9. szám
VÁLOGATOTTAK ARCKÉPCSARNOKA Mátrai Sándor EGYETÉRTÉS Született: 1932. november 20-án, Nagyszénáson. 182 cm magas, 77 kiló. Szülőfalujában, 1947-ben játszott először igazi csapatban. Két év múlva a szomszédos Orosháza igazolta át, majd 1953-ban lépett a Ferencvárosba. A zöld-fehéreknél 15 esztendőt töltött el, 1968 elején lett az Egyetértés labdarúgója. Nagyszerű pályafutása alatt 385 NB 1-es mérkőzésen szerepelt. A magyar labdarúgás történetében csak Szusza (463), Biró S. (450), Bozsik (447), Kovács I (391), Grosics, Szilágyi (390— 390) és Polgár (388) büszkélkedhet több NB 1-es játékkal. A 385-ből 356 alkalommal a Ferencváros színeiért küzdött, 29 találkozón az Egyetértést segítette. Első NB I-es mérkőzésére 1953. március 15-én került sor az üllői úton: Bp. Kinizsi—Szombathely 5:2. Bemutatkozása fényesen sikerült, mint középcsatár 4 gólt szerzett. Utolsó NB I-es mérkőzését is kilences mezben játszotta 1969. május 11-én. Egyetértés—Vasas 0:4. A válogatottban nyolcvan esetben kapott helyet. Válogatottság dolgában is előkelő helyen áll az „örök ranglistán”: csak Bozsik (100), Grosics (86) és Puskás (84) előzi meg. Első válogatott mérkőzését 1956. április 29-én a Népstadionban Jugoszlávia ellen játszotta. A 2:2-re végződött találkozón középhátvéd volt 45 percig, mert a második félidőre Kárpáti váltotta fel. A Népstadionban búcsúzott a válogatottságtól, 1967. szeptember 27-én, győztes csapatban (Magyarország—NDK 3:1). Részt vett az 1958., 1962. és 1966. évi világbajnokságon, Belgrádban tagja volt a Jugoszlávia elleni UEFA válogatott keretnek. Emlékezetes karrierjére ez év augusztus 6-án a Népstadionban, illetve egy héttel később Bécsben került pont, a Ferencváros—Vienna mérkőzéseken. Már nem aktív játékos, ezért is fényképezte fotóriporterünk civilben. — Búcsújátékom óta a labdarúgás nagy táborától rendkívül sok, nagyon jól eső kedvességet kaptam — mondotta Mátrai. — Ezen kedvességek közé tartozik a labdarúgás jelentkezése is. Őszintén szólva, nem is gondoltam arra, hogy a „Válogatottak arcképcsarnoka” rovatban még én is helyet kapok. Ez az aktív játékosok részére fenntartott hely, én pedig a már befejezett pályafutást tekintve „múzeumi tárgy” vagyok. Szeretném mindjárt itt, elöljáróban leszögezni, hogy nem hagyom még abba. Játszom továbbra is az öregfiúk szintjén, amikor csak lehet. Először kaján mosollyal fogadtak, mondván: no, mi újság, utolértél minket... Pályafutása kezdetén atléta is volt. Gyorsasága, ruganyossága szó nélkül is árulkodott arról, volt tehetsége más sportághoz is. — Voltam ifjúsági válogatott atléta 1951-ben Ploestiben a románok ellen, ahol például 200 méteren megvertem későbbi Európabajnokunkat, Szentgáli Lajost. Tartalék voltam a helsinki olimpián bronzérmet szerzett 4X00-as váltóban, a későbbi Európa-bajnok Földessy Ödön mögött 1952- ben második lettem távolugrásban a román nemzetközi bajnokságon. Bizony, kezdetben nehezen tudtam választani a két sportág között. Külön érdekesség, hogy 1951-ben, mint atléta lettem a Bp. Kinizsi igazolt sportolója. Labdarúgóként két évvel később kerültem a zöldfehérekhez. Örökké emlékezetes marad Mátrai számára, amikor először belépett a Ferencváros öltözőjébe. („Kezitcsókolomot köszöntem a játékosoknak" — vallja Mátrai.) Csak szédelgett az országszerte ismert labdarúgók között. Hát még akkor mennyire forgott vele a világ, amikor Sós Károly, a klub edzője közölte: beállítja középcsatárnak az új idény első bajnoki mérkőzésére. — Ma sem tudom, hogy szereztem négy gólt a Szombathely ellen. Az volt az a mérkőzés, amikor, ha a hátamra esett a labda, akkor is jó helyre ment... Kitűnő sajtót kaptam a bemutatkozás után. Jól emlékezem például Pataky Károly soraira. „Ilyen középcsatár kell májusban az olaszok ellen!” — írta a Béke és Szabadságban. Örök szerencsém, hogy akkor és azután sem fogadtam el a hangzatos dicséreteket. A tehetségemnél mindig nagyobb volt az igyekezetem. Ha elhiszem, hogy nagy futballista vagyok, sohasem jutok el a 385 NB I-es mérkőzésig és a 80 válogatottságig. Én, mint „ideális középcsatár” másfél év után a nekem legjobban megfelelő helyre, a védelembe kerültem. Szerinte hamarosan megtalálták a gyorsaságra, robbanékonyságra épített csatárjátékának ellenszerét. Börzsei János tette először „hidegre” azzal, hogy 4—5 méterrel mögéje helyezkedett. Ha megkapta a labdát, nem tudott mit kezdeni vele. Börzsei „receptjét” gyorsan átvették más középhátvédek is, így a csatárjátékának befellegzett. — Az az igazság, hogy annakidején Nagyszénáson, a kezdet kezdetén is hátvédet játszottam, Orosházán fedezetbe tettek, csatárnak ritkán jelöltek. Sebes Gusztáv, az utánpótlás válogatottban már akkor hátvédnek állított, amikor a Fradiban még csatárként lőttem a gólokat. Szeretném megjegyezni, hogy szélsőhátvédben próbáltam hasznosítani csatár adottságaimat. Baráti Lajos szövetségi kapitánysága alatt és még jóval Facchetti feltűnése előtt, mint szélsőhátvédnek konkrét feladatom volt a rendszeres előretörés. Sándor tudatosan helyet csinált, Tichy és Machos a megmondhatója, hány gólt értünk el a beadásaimból. Mindezt nem dicsekvésként említem meg, csupán azért, hogy ne essünk hasra a külföldi „újítások” előtt. A magyar szakemberek — elég csak a braziloknak adott 4—2—4-et említeni — mindig kitalálnak valami újat, csak a külföldhöz hasonlóan mi nem verjük nagy dobra az ügyet. Pedig joggal büszkélkedhetnének a mi világszerte jogosan nagyra értékelt mestereink is. Pályafutás végén mindig szóba kerülnek a „leg”-ek. Mátrai is próbált válogatni. Legemlékezetesebb gólomt Hódmezővásárhelyen fejeltem, a Szegedi Postásnak, még az Orosháza színeiben, az NB II-be jutást eldöntő osztályzón, 3:3-as álláskor, az utolsó percben. Mérkőzés? Az 1965. évi torinói győztes VVK- döntő, vagy az 1961. évi rotterdami VB-selejtező, amikor a hollandok több gólos győzelmet vártak — aztán mi nyertünk 3:0-ra. Legkellemetlenebb ellenfél? Skoglund, a svéd balszélső az 1958. évi világbajnokságon. Nem tudtam leszerelni, becsúsztam, megvárt, amíg felállók, aztán újra kicselezett... Szörnyű volt! A legjobb játékostárs és egyben példakép Kispéter Mihály. Hozzá hasonló tekintély és vezéregyéniség kellene minden csapatba. A labdarúgók visszavonulása után automatikusan kínálkozik az új beosztás, az edzőség. — Oktatói minősítéssel rendelkezem, de egyelőre nem gondolok arra, hogy valamelyik csapathoz szerződjek. Majd, ha úgy alakul, elkezdem az edzői munkát. B. J. Legközelebb Fenyvesi dr.-ral folytatjuk. 14