Labdarúgás, 1969. január-december (15. évfolyam, 1-12. szám)

1969. szeptember / 9. szám

VÁLOGATOTTAK ARCKÉPCSARNOKA Mátrai Sándor EGYETÉRTÉS Született: 1932. november 20-án, Nagyszénáson. 182 cm magas, 77 kiló. Szülőfalujában, 1947-ben játszott először igazi csapatban. Két év múl­va a szomszédos Orosháza igazolta át, majd 1953-ban lépett a Ferenc­városba. A zöld-fehéreknél 15 esz­tendőt töltött el, 1968 elején lett az Egyetértés labdarúgója. Nagyszerű pályafutása alatt 385 NB 1-es mérkőzésen szerepelt. A magyar labdarúgás történetében csak Szusza (463), Biró S. (450), Bozsik (447), Ko­vács I (391), Grosics, Szilágyi (390— 390) és Polgár (388) büszkélkedhet több NB 1-es játékkal. A 385-ből 356 alkalommal a Ferencváros színeiért küzdött, 29 találkozón az Egyetértést segítette. Első NB I-es mérkőzésére 1953. március 15-én került sor az üllői úton: Bp. Kinizsi—Szombat­hely 5:2. Bemutatkozása fényesen sikerült, mint középcsatár 4 gólt szerzett. Utolsó NB I-es mérkőzését is kilences mezben játszotta 1969. május 11-én. Egyetértés—Vasas 0:4. A válogatottban nyolcvan esetben kapott helyet. Válogatottság dolgá­ban is előkelő helyen áll az „örök ranglistán”: csak Bozsik (100), Gro­sics (86) és Puskás (84) előzi meg. Első válogatott mérkőzését 1956. áp­rilis 29-én a Népstadionban Jugosz­lávia ellen játszotta. A 2:2-re vég­ződött találkozón középhátvéd volt 45 percig, mert a második félidőre Kárpáti váltotta fel. A Népstadion­ban búcsúzott a válogatottságtól, 1967. szeptember 27-én, győztes csa­patban (Magyarország—NDK 3:1). Részt vett az 1958., 1962. és 1966. évi világbajnokságon, Belgrádban tagja volt a Jugoszlávia elleni UEFA válo­gatott keretnek. Emlékezetes karrierjére ez év augusztus 6-án a Népstadionban, il­letve egy héttel később Bécsben ke­rült pont, a Ferencváros—Vienna mérkőzéseken. Már nem aktív já­tékos, ezért is fényképezte fotóripor­terünk civilben. — Búcsújátékom óta a labdarú­gás nagy táborától rendkívül sok, nagyon jól eső kedvességet kaptam — mondotta Mátrai. — Ezen ked­vességek közé tartozik a labdarú­gás jelentkezése is. Őszintén szól­va, nem is gondoltam arra, hogy a „Válogatottak arcképcsarnoka” rovatban még én is helyet kapok. Ez az aktív játékosok részére fenn­tartott hely, én pedig a már befe­jezett pályafutást tekintve „mú­zeumi tárgy” vagyok. Szeretném mindjárt itt, elöljáróban leszö­gezni, hogy nem hagyom még ab­ba. Játszom továbbra is az öreg­fiúk szintjén, amikor csak lehet. Először kaján mosollyal fogadtak, mondván: no, mi újság, utolértél minket... Pályafutása kezdetén atléta is volt. Gyorsasága, ruganyossága szó nélkül is árulkodott arról, volt tehetsége más sportághoz is. — Voltam ifjúsági válogatott at­léta 1951-ben Ploestiben a romá­nok ellen, ahol például 200 méte­ren megvertem későbbi Európa­­bajnokunkat, Szentgáli Lajost. Tartalék voltam a helsinki olim­pián bronzérmet szerzett 4X0­0-as váltóban, a későbbi Európa-baj­­nok Földessy Ödön mögött 1952- ben második lettem távolugrásban a román nemzetközi bajnokságon. Bizony, kezdetben nehezen tudtam választani a két sportág között. Külön érdekesség, hogy 1951-ben, mint atléta lettem a Bp. Kinizsi igazolt sportolója. Labdarúgóként két évvel később kerültem a zöld­fehérekhez. Örökké emlékezetes marad Mátrai számára, amikor először belépett a Ferencváros öltözőjébe. („Kezitcsó­­kolomot köszöntem a játékosoknak" — vallja Mátrai.) Csak szédelgett az országszerte ismert labdarúgók kö­zött. Hát még akkor mennyire for­gott vele a világ, amikor Sós Ká­roly, a klub edzője közölte: beállítja középcsatárnak az új idény első baj­noki mérkőzésére. — Ma sem tudom, hogy szerez­tem négy gólt­ a Szombathely el­len. Az volt az a mérkőzés, ami­kor, ha a hátamra esett a labda, akkor is jó helyre ment... Ki­tűnő sajtót kaptam a bemutatko­zás után. Jól emlékezem például Pataky Károly soraira. „Ilyen kö­zépcsatár kell májusban az olaszok ellen!” — írta a Béke és Szabad­ságban. Örök szerencsém, hogy ak­kor és azután sem fogadtam el a hangzatos dicséreteket. A tehetsé­gemnél mindig nagyobb volt az igyekezetem. Ha elhiszem, hogy nagy futballista vagyok, sohasem jutok el a 385 NB I-es mérkőzé­sig és a 80 válogatottságig. Én, mint „ideális középcsatár” másfél év után a nekem legjobban meg­felelő helyre, a védelembe kerül­tem. Szerinte hamarosan megtalálták a gyorsaságra, robbanékonyságra épí­tett csatárjátékának ellenszerét. Börzsei János tette először „hi­degre” azzal, hogy 4—5 méterrel mögéje he­lyezkedett. Ha megkapta a labdát, nem tudott mit kezdeni vele. Börzsei „receptjét” gyorsan átvették más középhátvédek is, így a csatárjáté­kának befellegzett. — Az az igazság, hogy annak­idején Nagyszénáson, a kezdet kezdetén is hátvédet játszottam, Orosházán fedezetbe tettek, csa­tárnak ritkán jelöltek. Sebes Gusz­táv, az utánpótlás válogatottban már akkor hátvédnek állított, ami­kor a Fradiban még csatárként lőttem a gólokat. Szeretném meg­jegyezni, hogy szélsőhátvédben próbáltam hasznosítani csatár adottságaimat. Baráti Lajos szö­vetségi kapitánysága alatt és még jóval Facchetti feltűnése előtt, mint szélsőhátvédnek konkrét fel­­adatom volt a rendszeres előretö­rés. Sándor tudatosan helyet csi­nált, Tichy és Machos a megmond­hatója, hány gólt értünk el a be­adásaimból. Mindezt nem dicsek­vésként említem meg, csupán azért, hogy ne essünk hasra a kül­földi „újítások” előtt. A magyar szakemberek — elég csak a brazi­loknak adott 4—2—4-et említeni — mindig kitalálnak valami újat, csak a külföldhöz hasonlóan mi nem verjük nagy dobra az ügyet. Pedig joggal büszkélkedhetnének a mi világszerte jogosan nagyra értékelt mestereink is. Pályafutás végén mindig szóba ke­­rülnek­ a „leg”-ek.­­ Mátrai is próbált válogatni.­­ Legemlékezetesebb gólomt Hódmezővásárhelyen fejeltem, a Szegedi Postásnak, még az Oros­háza színeiben, az NB II-be jutást eldöntő osztályzón, 3:3-as álláskor, az utolsó percben. Mérkőzés? Az 1965. évi torinói győztes VVK- döntő, vagy az 1961. évi rotterdami VB-selejtező, amikor a hollandok több gólos győzelmet vártak — aztán mi nyertünk 3:0-ra. Legkel­lemetlenebb ellenfél? Skoglund, a svéd balszélső az 1958. évi világ­­bajnokságon. Nem tudtam lesze­relni, becsúsztam, megvárt, amíg felállók, aztán újra kicselezett... Szörnyű volt! A legjobb játékos­társ és egyben példakép Kispéter Mihály. Hozzá hasonló tekintély és vezéregyéniség kellene minden csapatba. A labdarúgók visszavonulása után automatikusan kínálkozik az új be­osztás, az edzőség. — Oktatói minősítéssel rendel­kezem, de egyelőre nem gondolok arra, hogy valamelyik csapathoz szerződjek. Majd, ha úgy alakul, elkezdem az edzői munkát. B. J. Legközelebb Fenyvesi dr.-ral folytatjuk. 14

Next