Labdarúgás, 1973. január-december (19. évfolyam, 1-12. szám)
1973. május / 5. szám
Harsányi Gábor: A fociban is főszerep A fiatalon ismertté vált színész, akit a közelmúltban Jászai-díjjal tüntettek ki — már több főszerepet tudhat magáénak, mindegyiket becsülettel játszotta el. Olyan főszerepe is akadt, amelyet nem a színpadon alakított —, mégis igen felelősségteljes volt. Ez egy elég nehéz időszakban történt, még a múlt év májusában. Éppen dúlt a tizenegyes-komplexus klubcsapatainknál és a válogatottnál is, amikor a Színészek—Újságírók mérkőzésen tizenegyes rúgásokra került sor, a döntetlenre végződött mérkőzés állásakor. A kispadról került a csapatba, s az öt tizenegyesből egyet ő értékesített. De erről beszéljen ő maga. — Sok elfoglaltságom miatt keveset jártam edzésre, ezért csak a kispadon jutott hely nekem. Társaim tudják, imádom a focit. Így esett rám a választás, hogy a Népstadion közel 100 ezres közönsége előtt tizenegyest rúghattam. Hogy milyen volt? Igazi főszerep. Remegett a lábam. Mi lesz ha nem rúgom be? 100 ezer ember kiabálja majd ... Hát aztán nem kiabálta ... — Miért szereted a sportot, s ezen belül a labdarúgást? — Sok sportágat űztem, pl. a cselgáncsot ma is, de a labdarúgás mindennél kedvesebb. Az igazi labdarúgásban létezik fantázia. Nem azért, mert a legnépszerűbb sport, hanem magában foglalja a gimnasztikát, a futást, minden izmot megmozgat. Elengedhetetlen a helyzetfelismerés. Állandóan figyelni kell, hogy a következő pillanatban mi történik. Budán, a Bajvívó utcában nőttem fel, ahol nagy foci csatákat vívtunk, s ma is legszebb gyermekkori emlékeim közé tartoznak az akkor játszott lábtenisz körbajnokságok. A Medve utcai iskolában végeztem az általánost. Az iskolai csapatban mindig jobbszélsőt játszottam. Ez azért volt így, mert elszaladni eltudtam a szélen, de beadni soha. Szidtak is érte eleget. Persze én mindig és szívesen azon a poszton játszottam amit adtak, vagy engedtek. Engem soha nem a poszt érdekelt, hanem a játék öröme. — Ideáljaid? — Csak a régiek közt. Hidegkúti, Csikar, Bozsik. — Most? — Nincs. — Mi a véleményed a nézők viselkedéséről a pályán, hiszen az utóbbi időben igen sok kirívó eset fordult elő? — A nézők annyira együtt élnek a játékkal, hogy elfogultak. Még nem alakult ki az igazi sportszellem, hogy ez megváltozzon. Valóban elszaporodott a sportszerűtlenség. Nekem az a véleményem, hogy egy szebb, korszerűbb játék esetén a nézők is változnak. — Mit szánnál hasonló esethez a színházban? — Előfordult már ott is ilyesmi. Délelőtti előadáson 15—20 évesek bekiabáltak, zavarták az előadást, őszintén szólva elkedvetlenít. Hiszen dolgozom. A dolog másik oldala, hogy ez áll a labdarúgásra is. A futballista mellé rúg egy labdát, jön a szöveg. Aki dolgozik az hibát is követ el. Ebből persze lehet lefaragni. Ebben az esetben a szurkolók is változnak. — Fiatalon jutottál főszerepekhez, lettél népszerű, országosan ismert színész. Milyen követelményeket támasztasz önmagaddal szemben, hogy a korán jött sikerek tartósak legyenek? — Tulajdonképpen furcsán hangzik, de azóta egy úgynevezett felelősségérzet fejlődött ki bennem. Úgy kell ezért élnem és játszanom, hogy mindig méltó legyek az előlegezett bizalomra. Nem lehetek mindig „formában", de, hogy megtartsam a színvonalat, rengeteget kell olvasnom, tanulnom és gyakorolnom, hogy csiszoljam a „trükköket”. Nincs megállás, hogy én most már sztár vagyok. S ez az ami vonatkozik a labdarúgásra is. Állandóan képezniük kellene magukat és gyakorolni, pl. a szabadrúgást. Mert ha nincs formában, és sokat gyakorolja, akkor is megy. — Magánéleted? — Nincs. Persze csak akkor, ha komolyan veszem, amit csinálok. S egy futballistának sem lehet. Mint ahogy nekem minden délelőtt próba, nekik edzés. Ott minden kiderül. Én estéről estére közönség elé állok, míg ők csak maximum egy héten kétszer. • — Véleményed szerint milyen tényezők befolyásolják a nézőszám csökkenését a focipályákon és a színházakban? — A néző egyik helyen sem kapja meg azt amit szeretne... Ezt pedig csak színvonal emeléssel lehet elérni. — Mit teszel ennek érdekében ? — Én a fizikumommal és szellememmel dolgozom, de nem annyit mint egy labdarúgó. Előfordult, hogy egy előadáson 1—2 kilót is fogytam. Egy futballistának is ennyit kellene, ha nem lazsál. A közönséget nem lehet becsapni, igen kritikus. A színpadon nem lehet a „labdát” elkerülni. Bár a forma itt is változó. Éppen ezért a technikai felkészültség döntő, erre én mindig tudok alapozni. — Miért a foci a legnépszerűbb sportág? — Mert a legközérthetőbb, mindenkihez szól. Nem úgy mint a boksz vagy a cselgáncs. — Szerinted van-e kötelező sporterkölcs ? — Tudom, hogy mire gondolsz! Kötelező nincsen, csak annak aki önként vállalja. De aki önként mond is le róla — mondjuk eljátssza — az nem igazi sportember. Nem önmagával, hanem velünk szemben vállalt kötelezettsége van. S ha ezt nem tartja meg, visszaél mások bizalmával, akkor ne legyen sztár, dolgozzon nyolc órát hivatalban, s ne élvezze a kedvezményeket. Majd órájára pillant, későre jár, este 1211. Igaz ma nem játszott, de reggel próba lesz. Bocsánat, szól, de neki mennie kell. Mintha eszébe jutottak volna a fentebb elmondottak. Nehéz feljutni a csúcsra, de talán még nehezebb ott maradni. Ahhoz nem elég jól játszani, de sportszerűen is kell élnie. Sós Péter