Labdarúgás, 1979. január-december (25. évfolyam, 1-12. szám)

1979. október / 10. szám

Ha ma játszanék... Doktor kapu védő Szinte nincs olyan ember ismeret­ségi körünkben, aki valamilyen ok miatt ne írt volna még önéletrajzot. Felvételi az egyetemre, egy új állás megpályázása, vagy egyszerűen csak útlevélkérelem. Egy oldalnál többet nemigen szokott kitenni a felsoro­lás, hiszen az életrajzba illő esemé­nyek ritkán követelnek több helyet. Persze a mondás itt is igaz: kivé­tel erősíti a szabályt. Mert nézzük dt. Balogh István életrajzát, amely ezúttal nem hivatalos helyre készült, hanem a Labdarúgás kedves olva­sóinak mondatott el. A János Kórház röntgenfőorvosa 1934-ben született. Gyerekkorától kezdve élt-halt a fociért, s ahol csak látott egy labdát, vagy némi jóin­dulattal annak nevezhető gömbölyű alkalmatosságot, már ott is termett. Futott, cselezett vele, de a legjobban megfogni szerette — kivédeni a csa­tárok bombáit, tizenegyeseit. A Marczibányi téren, a Ganz Villany csapatában is ezt tette, s 1952-ben innen lett ifjúsági válogatott. Ugyan­ebben a évben kezdte meg tanulmá­nyait a Semmelweis Orvostudomá­nyi Egyetemen, de számára a két, önmagában is nehéz mesterség ösz­­szeegyeztetése nem jelentett problé­mát. 1953-ban vett részt először szocia­lista ország az akkor még FIFA- rendezte nemzetközi ifjúsági tor­nán. (Később UEFA torna lett a neve.) A magyarok veretlenül, gólt sem kapva végeztek az első helyen, amiben óriási szerep jutott a 19 éves, jól megtermett, igazi kapusalkatú Balogh Istvánnak. Aztán az aranycsapatban Grosics mögött volt tartalék, mígnem 1954- ben egy kellemetlen sérülés nem parancsolt pihenőt. Ahogy felépült, az MTK-ba, aztán a Pénzügyőrbe, 1957-ben a Csepelbe, majd a Ganz- MÁVAG-ba került, s a vasgyáriak­nál hagyta abba a labdarúgást. 1958-ban diplomázott — maiak fi­gyelem, évhalasztás, utóvizsga nél­kül — belgyógyász szeretett volna lenni. Nem sikerült, de egy hirtelen jött — ma már tudjuk, kiváló — vá­lasztással röntgenorvos lett. 1959 óta dolgozik a János Kórházban, ahol kezdettől fogva a gasztroenterológiá­­ra specializálódott. 1962-ben szak­vizsgázott, s két évvel később sport­orvosi oklevelet is szerzett. 1968- ban edzői szakot végzett a Testne­velési Főiskolán, s hogy az oklevél ne csak porosodjon a fiókban. 1969- től egy évig edzősködött is a III. kerületi TTVE ifjúsági csapatánál. A következő dátum 1972, amikor is az akkor Sárosi László irányítása alatt álló, fénykorában levő után­pótláscsapatnak volt az orvosa — egészen 1975-ig. Közben elvégezte a marxista-leninista egyetem filozófia szakosítóját, elnökségi tagja lett a Magyar Gasztroenterológiai Társa­ságnak. Jelenleg az utánpótlásválo­gatott orvosa, a János Kórház sport­körének elnökhelyettese, a tenisz­szakosztály vezetője, a Budapest I. osztályban szereplő labdarúgócsapat középcsatára (j), az Észak-budai eti­kai tanács, a János Kórház ifjúsági bizottságának tagja... s ha jól utá­na nézünk, azt is megtudjuk, hogy a gasztroenterológia témakörében mintegy 60 közleményt írt, 70 elő­adást tartott. — Felsorolni is nehéz mindezt, hát még csinálni... — így boldog az életem — moso­­lyodik el dr. Balogh István. — Még azt sem mondhatom, hogy mindezért másra nem jutott időm. Szinte az egész országot beutaztam, 34 ország­ban jártam, s itthon sem mondtam le soha a jó színházról, moziról, vagy érdekes könyvről, sőt, több hobbym is van. Bizonyítékként több mint 1800 kö­tetes könyvtárára, 160 darabos mi­niüveg kollekciójára, s a vaskos fo­tóalbumokra mutat. — Hogy tudott a nap 24 órájából, ahogy mondják, 48-at csinálni? — Egyszerűen. Két dolog kell hoz­zá: nyugodt családi légkör és egy olyan munkahely, mint a János Kór­ház. Úgy látszik, én szerencsés va­gyok, nekem összejött a kettő. A kórházban nemcsak a szakmai fej­lődés lehetősége biztosított, hanem a kulturált, egészséges sportoláshoz is megadnak minden segítséget. — Mint sportorvos, mit tart a munkájában a legfontosabbnak? — Véleményem szerint az edző és a játékosok közti egyik rendkívül fontos kapocs az orvos. A másik ol­dalról pedig az edző, a gyúró és or­vos jó együttműködése növelheti a csapat teljesítményét. — Vannak kedvencei? — Tóth András kulturált játékát, rendkívül szimpatikus magatartását nagyon szeretem, de nem volt ba­jom a többiekkel sem. — Miért nincs ma olyan foci, mint amilyen az ön idejében volt? — Amikor én kezdtem, ha valaki érvényesülni akart, elment sportolni. Utazhatott, s ha több ezer ember tapsát meghallotta, szinte elolvadt az örömtől. Manapság a szülők be­mennek az IBUSZ-ba, s befizetik széltől, naptól, mindentől óvott cse­metéjüknek a többezer forintos kül­földi utat. A gyerekek is tudják, hogy a sport ma már olyan terület, ahol csak verejtékes munkával le­het valamit elérni. Más területen, kevesebb energiával nagyobb sike­rek kecsegtetik a tizen- vagy hu­szonéveseket. — Mit tanácsol fiatal sportolók­nak, mint egykori labdarúgó és mint sportorvos? — Ezt párszor már elmondtam a 22 éves fiamnak, aki elsőosztályú kosarazó. Csak azt tudom mindenki­nek ajánlani, hogy sportoljon, mo­zogjon, egészségesen éljen, mert a saját példámon tudom, hogy meny­nyit jelent a jó erőnlét. A szellemi munkában is minden könnyebb egy focimeccs vagy egy teniszcsata után. Még sokáig beszélgettünk. Kivé­telesen nem sietett sehova. A régi újságcikkeket, fotókat rendezgette, és közben emlékezett. Arra az idő­re, amikor még csak egy dolog léte­zett életében: a sport. Az a terület, ahol erőt, szorgalmat, kitartást, küz­deni tudást szerzett. S aminek ta­lán azt is köszönheti hogy idáig ju­tott. Hollai Andrea Magyarország-Ausztria 1-1 — ifj. válogatott mérkőzés Újpesten, 1953. április 26-án, a magyar kapuban Balogh István

Next