Labdarúgás, 1979. január-december (25. évfolyam, 1-12. szám)
1979. október / 10. szám
Ha ma játszanék... Doktor kapu védő Szinte nincs olyan ember ismeretségi körünkben, aki valamilyen ok miatt ne írt volna még önéletrajzot. Felvételi az egyetemre, egy új állás megpályázása, vagy egyszerűen csak útlevélkérelem. Egy oldalnál többet nemigen szokott kitenni a felsorolás, hiszen az életrajzba illő események ritkán követelnek több helyet. Persze a mondás itt is igaz: kivétel erősíti a szabályt. Mert nézzük dt. Balogh István életrajzát, amely ezúttal nem hivatalos helyre készült, hanem a Labdarúgás kedves olvasóinak mondatott el. A János Kórház röntgenfőorvosa 1934-ben született. Gyerekkorától kezdve élt-halt a fociért, s ahol csak látott egy labdát, vagy némi jóindulattal annak nevezhető gömbölyű alkalmatosságot, már ott is termett. Futott, cselezett vele, de a legjobban megfogni szerette — kivédeni a csatárok bombáit, tizenegyeseit. A Marczibányi téren, a Ganz Villany csapatában is ezt tette, s 1952-ben innen lett ifjúsági válogatott. Ugyanebben a évben kezdte meg tanulmányait a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen, de számára a két, önmagában is nehéz mesterség öszszeegyeztetése nem jelentett problémát. 1953-ban vett részt először szocialista ország az akkor még FIFA- rendezte nemzetközi ifjúsági tornán. (Később UEFA torna lett a neve.) A magyarok veretlenül, gólt sem kapva végeztek az első helyen, amiben óriási szerep jutott a 19 éves, jól megtermett, igazi kapusalkatú Balogh Istvánnak. Aztán az aranycsapatban Grosics mögött volt tartalék, mígnem 1954- ben egy kellemetlen sérülés nem parancsolt pihenőt. Ahogy felépült, az MTK-ba, aztán a Pénzügyőrbe, 1957-ben a Csepelbe, majd a Ganz- MÁVAG-ba került, s a vasgyáriaknál hagyta abba a labdarúgást. 1958-ban diplomázott — maiak figyelem, évhalasztás, utóvizsga nélkül — belgyógyász szeretett volna lenni. Nem sikerült, de egy hirtelen jött — ma már tudjuk, kiváló — választással röntgenorvos lett. 1959 óta dolgozik a János Kórházban, ahol kezdettől fogva a gasztroenterológiára specializálódott. 1962-ben szakvizsgázott, s két évvel később sportorvosi oklevelet is szerzett. 1968- ban edzői szakot végzett a Testnevelési Főiskolán, s hogy az oklevél ne csak porosodjon a fiókban. 1969- től egy évig edzősködött is a III. kerületi TTVE ifjúsági csapatánál. A következő dátum 1972, amikor is az akkor Sárosi László irányítása alatt álló, fénykorában levő utánpótláscsapatnak volt az orvosa — egészen 1975-ig. Közben elvégezte a marxista-leninista egyetem filozófia szakosítóját, elnökségi tagja lett a Magyar Gasztroenterológiai Társaságnak. Jelenleg az utánpótlásválogatott orvosa, a János Kórház sportkörének elnökhelyettese, a teniszszakosztály vezetője, a Budapest I. osztályban szereplő labdarúgócsapat középcsatára (j), az Észak-budai etikai tanács, a János Kórház ifjúsági bizottságának tagja... s ha jól utána nézünk, azt is megtudjuk, hogy a gasztroenterológia témakörében mintegy 60 közleményt írt, 70 előadást tartott. — Felsorolni is nehéz mindezt, hát még csinálni... — így boldog az életem — mosolyodik el dr. Balogh István. — Még azt sem mondhatom, hogy mindezért másra nem jutott időm. Szinte az egész országot beutaztam, 34 országban jártam, s itthon sem mondtam le soha a jó színházról, moziról, vagy érdekes könyvről, sőt, több hobbym is van. Bizonyítékként több mint 1800 kötetes könyvtárára, 160 darabos miniüveg kollekciójára, s a vaskos fotóalbumokra mutat. — Hogy tudott a nap 24 órájából, ahogy mondják, 48-at csinálni? — Egyszerűen. Két dolog kell hozzá: nyugodt családi légkör és egy olyan munkahely, mint a János Kórház. Úgy látszik, én szerencsés vagyok, nekem összejött a kettő. A kórházban nemcsak a szakmai fejlődés lehetősége biztosított, hanem a kulturált, egészséges sportoláshoz is megadnak minden segítséget. — Mint sportorvos, mit tart a munkájában a legfontosabbnak? — Véleményem szerint az edző és a játékosok közti egyik rendkívül fontos kapocs az orvos. A másik oldalról pedig az edző, a gyúró és orvos jó együttműködése növelheti a csapat teljesítményét. — Vannak kedvencei? — Tóth András kulturált játékát, rendkívül szimpatikus magatartását nagyon szeretem, de nem volt bajom a többiekkel sem. — Miért nincs ma olyan foci, mint amilyen az ön idejében volt? — Amikor én kezdtem, ha valaki érvényesülni akart, elment sportolni. Utazhatott, s ha több ezer ember tapsát meghallotta, szinte elolvadt az örömtől. Manapság a szülők bemennek az IBUSZ-ba, s befizetik széltől, naptól, mindentől óvott csemetéjüknek a többezer forintos külföldi utat. A gyerekek is tudják, hogy a sport ma már olyan terület, ahol csak verejtékes munkával lehet valamit elérni. Más területen, kevesebb energiával nagyobb sikerek kecsegtetik a tizen- vagy huszonéveseket. — Mit tanácsol fiatal sportolóknak, mint egykori labdarúgó és mint sportorvos? — Ezt párszor már elmondtam a 22 éves fiamnak, aki elsőosztályú kosarazó. Csak azt tudom mindenkinek ajánlani, hogy sportoljon, mozogjon, egészségesen éljen, mert a saját példámon tudom, hogy menynyit jelent a jó erőnlét. A szellemi munkában is minden könnyebb egy focimeccs vagy egy teniszcsata után. Még sokáig beszélgettünk. Kivételesen nem sietett sehova. A régi újságcikkeket, fotókat rendezgette, és közben emlékezett. Arra az időre, amikor még csak egy dolog létezett életében: a sport. Az a terület, ahol erőt, szorgalmat, kitartást, küzdeni tudást szerzett. S aminek talán azt is köszönheti hogy idáig jutott. Hollai Andrea Magyarország-Ausztria 1-1 — ifj. válogatott mérkőzés Újpesten, 1953. április 26-án, a magyar kapuban Balogh István