Labdarúgás, 1979. január-december (25. évfolyam, 1-12. szám)
1979. augusztus / 8. szám
Mátrai Sándor az FTC, majd az Egyetértés kiváló játékosa 1932-ben született. 387 bajnoki és 80 válogatott mérkőzésen szerepelt. Részt vett az 1958-as svédországi, az 1962-es chilei és az 1966-os angliai világbajnokságon. 1966-ban búcsúzott az aktív játéktól. Abbahagyta. Ugyanolyan gyorsan, mint amilyen villanásszerűen szinte egyik napról a másikra betört az élvonalba. Azóta csak az öregfiúk válogatottját erősíti. Megbízhatóan, jól játszik ma is, élvezi, amit csinál, akárcsak pályafutása közel másfél évtizede alatt tette azt. Más kapcsolata nincs a labdarúgással, nyugodtan, indulatok nélkül tud is beszélni róla. Arca ránctalan, tekintete nyílt, s ősz haja is inkább jól áll neki, mintsem öregíti. A vendéglátóiparban dolgozik, a kollégák véleménye szerint ugyanolyan biztosan áll a lábán, mint ahogy tette azt éveken keresztül utolsó emberként a kapu előtt. Merthogy középhátvéd volt Mátrai Sándor. Persze nem kezdettől fogva, hiszen csatárként, sőt a leghálásabb helyen, középcsatárként indult. — Gyors voltam, jól fejeltem, hamar odaértem a kapuhoz — mondja némi nosztalgiával a hangjában —, de aztán hamar beleuntam ebbe. Első bajnoki mérkőzésemen még elöl játszottam, rúgtam is négy gólt és mindenki azt várta, hogy ezt a teljesítményt állandósítani tudom. — Miért ment hátra? Miért választotta a lényegesen népszerűtlenebb, kevesebb sikert ígérő posztot? — Az 1954-es főiskolai világbajnokság előtt Sebes Guszti bácsi gondolt egy merészet és én lettem a középhátvéd. Azt mondta, olyan atlétatermetű és -alkatú centerhalfra van szüksége, mint én vagyok. Hallotta, hogy korábban, még Orosházán atletizáltam, s olyan jól ment, hogy válogatott is lettem. Hát ilyen egyszerűen történt az egész. — Nem bánja, hogy így történt? — Nem. A góllövés öröme óriási, leírhatatlan, de nincs arányban azzal a sok rúgással, ütéssel, ütközéssel, amit középcsatárként kaptam az ellenfeleimtől. Akkor még a középhátvéd kísérte a csatárt, az volt az egyetlen feladata, hogy megakadályozza a kapura lövésben vagy egyáltalán abban, hogy közel jusson a hálóhoz. Most már közel sem így van ez, a posztok egyre inkább elmosódnak. Lehet, hogy ma másképp döntenék. — Vállalná a mai követelményeket, s vele párhuzamosan természetesen az ezzel járó előnyöket és hátrányokat? — Nem. Régen kevesebbet edzettünk, de sokkal intenzívebben végeztük azt, mint a maiak a többet. Én például tudtam, hogy gyenge a bal lábam, ezért százszor, ezerszer erősítettem. Szerintem a teljesítmény nagymértékben függ a hangulattól is. Mi nem voltunk sem jobbak, sem okosabbak, mint a mostani játékosok, de a hangulatunk — akár egy edzésé is — összehasonlíthatatlanul felszabadultabb, a légkör sokkal egészségesebb volt. Pedig akkor még nem ilyen nagy pénzekért játszottunk! Soha nem azon gondolkoztunk, hogy a „tartozik—követel egyenleg” mit mutat, mi mindig győzni akartunk. Ezért a személyes problémákat, súrlódásokat, az esetleges ellenségeskedést is félretettük. A pályán csak a játék volt a fontos. — Alberttel való rossz viszonyáról mégis legendák keringtek. Volt alapja a szóbeszédnek? — A nézők csak azt látták, hogy a mérkőzés közben gyakran rászóltam Flórira. Szerettem volna, ha még jobban játszik, kevésbé reagál a neki nem tetsző játékvezetői ítéletekre. Egy jellemző eset: Milánó felett a repülőgép egyik motorja leállt. Az egyik szurkolónk erre megjegyezte: „Ne féljetek, gyerekek, nem zuhan le a gép, mert az nem fordulhat elő, hogy Albert és Mátrai közös sírban nyugodjon.” Hát ilyeneket mondtak. Az egésznek nagyobb volt a füstje, mint a lángja. — Eltértünk eredeti témánktól. Mi a véleménye a mai játékosokról? Megfelelőnek tartja a képzésüket, hozzállásukat? — A labdarúgás ma már foglalkozás. Nem elég szeretni, rengeteget kell tenni érte. Ez az, amit nem mindegyik játékos ért meg, s ha egy elnéző edzővel kerül össze a tehetséges, de az átlagosnál lustább futballista, már nem ér semmit az adottság. Külföldön, ha azt mondják a játékosnak, fusson 10X30 métert, az biztosan annyi lesz, vagy még több. Nálunk sajnos oda kell figyelni, mit csinálnak, számolni kell helyettük a köröket, a távokat. Kevés az edző lelkesedése, ha a játékosokban nem talál partnert. A képzésben úgy estünk át a ló túlsó oldalára, hogy elsősorban fizikailag akartuk a legjobbakat utolérni, s közben elfeledkeztünk a technikai képzésről. — Ha ma lenne mondjuk 25 éves és egyik nagycsapatunk edzője, vagy a válogatott szövetségi kapitánya meghívná, hogyan játszana? — Manapság már kezd elmosódni a határ az egyes posztok között. Annak a játékosnak van jövője, aki tud védekezni is, gólt lőni is. Én még a szigorú értelemben vett középhátvédként kezdtem, nagyon a véremben van az a fajta játék. Azzal nem sokra mennék. A mi időnkben még nem az erőfutball dominált, hanem a szép megoldások vezettek sikerre. A 70-es évek második felének játékából hiányzik a romantika. Persze, lehet, hogy csak nekem. A BEK, a KEK és a többi nagy torna valahogy elveszi a szépséget, a játékosságot, és nekem ez nagyon hiányzik. — Látja, felismeri a hibákat, tudja a kivezető utat belőle. Akkor miért nem dolgozik is érte? — Túlságosan engedékeny vagyok, nem lenne belőlem jó edző. Saját magammal kerülnék összeütközésbe, mert az egyik énem engedné, a másik tiltaná a játékost. Meg aztán a családom is eleget szenvedett mellettem, amíg játszottam. Annyiszor megígértem, hogy abbahagyom a játékot, aztán mégis folytattam. Valahogy így lennék az edzőséggel is. Volt egyszer egy fiatalember, Orosházáról indult. A helyi sportegyesületben atletizált, focizni csak néhanapján járt le a környékbeli srácokkal. Középtávú futóként az ifiválogatottságig vitte. Jött egy jószemű edző és azt mondta, ebből a fiúból válogatott focistát nevel. A fiú nem bízott magában, félt a nagy feladattól, tehetségtelennek tartotta magát. Aztán mégis nyolcvanszoros válogatott, világszerte ismert labdarúgó lett. Mátrai Sándornak hívták ... Hollai Andrea A magyar—osztrák mérkőzésen (1963. október 23. 21) munkában a magyar védelem (sötét ingben balról: Nagy István, Szentmihályi és Karcsún. (Utalón Mátrai Sándor (POBUDA TIBOR (elv.)