Labdarúgás, 1981. január-december (27. évfolyam, 1-12. szám)
1981. november / 11. szám
32 A bőre kreol, a haja ősz. Jellegzetesen hajlott alakja bárhol tűnik fel, még alkonyaiban is megismerik. A labdarúgópályák környékén rendre barátságos tekintetek fogadják. Igen, ez az ő világa. Kosaras Antal, vagy ahogyan megye szerte ismerik — Toncsi bácsi — a sportág somogyi nagy öregje, a labdarúgás olthatatlan szerelmese. Kettejük között a „házasság” immár hatvanéves. Csaknem két emberöltő. Hogy mennyi esemény pörgött le ez idő alatt az élet rokkáján, ma már történelem. Az ő számára pedig elsősorban sporttörténelem. Az óra nem üt pontosabban, mint amilyen pontosan ő a randevúra érkezett. Szeme kérdő, és ami „szembetűnőbb”, fiatalosan csillogott. Toncsi bácsi talán életében először „fölkészületlenül” érkezett, hisz nem tudta találkozásunk igazi indítékát. Amikor megmondtam, hogy róla szeretnék írni, mintha elbizonytalanodott volna, ő, aki hat évtizeden át a nagy nyilvánosság előtt buzgólkodott, ezúttal tartott az újabb szerepléstől. A „hőskorszakról” faggattam, a kezdő lépésekről. Emlékezetének ezernyi kaptárából eleinte bizony csak óvatosan és nem mindig időrendi sorrendben röppentek elő az emlékek. S bár háromnegyed század nyomja a vállát, odáig még nem jutott, hogy emlékeit „sajtó alá rendezze”. Derűs zavarát viccesen ütötte el: — Én még fiatal vagyok, van még tennivalóm, nem jött el az ideje, hogy a régi időkön merengjek — mondotta. Beszélgetésünk — anélkül, hogy érzékeltem volna — hoszszúra nyúlott. Ahogy múlt az idő, egy nem éppen kiemelkedő, de mindenképpen érdekes, és főleg tartalmas életút bontakozott ki előttem. Toncsi bácsi beszélt, és mondatról mondatra mindinkább megifjodott. Szavai nyomán magam előtt láttam a húszas évek első felének szabóinasát, aki naphosszat a varrógép fölé görnyedve tanulta a szakmát. És milyen jó volt utána fölegyenesedni és egy kis mozgással ellensúlyozni a fárasztó tevékenységet! Hogy elsősorban ez hajtotta-e a sportpályák felé, ma már ő sem tudja bizonyosan. De amint megfogalmazta: amióta csak az eszét tudja, mindig imádta a labdarúgást. Kaposváron született, ott a Kisfaludy utcai amatőr csapatban ismerkedett meg a sportág ábécéjével, majd öt évig a Kaposvári Turul Még nem nem élt el a síp ban kergette a labdát. Mivel sokszor „elérte”, rábeszélték, hogy álljon be olykor-olykor a kapuba is. Így kötött örök barátságot a fehér négyszöggel. Kosaras Antal életében a legszebb évek közé tartozott, amelyeket akkor elsőligás profi Somogy csapatában töltött. Erdős kapus mellett csak a „másodhegedűs” szerep jutott neki, de azért egyszer-kétszer így is szóhoz jutott. Csak úgy „mellékesen” jegyezte meg, hogy ő állt őrt a kapuban az Újpest és a Ferencváros ellen. (Kérte, hogy erről ne írjak, mert nem akar dicsekedni, hisz ő sohasem volt nagy kapus.) Aztán a vándorévek következtek. Annyi egyesületben megfordult, hogy bizony erőltetni kellett emlékezetét, hogy valamennyit fölsorolja. — Hogy mi hajtott szinte évről évre máshova, ma már számomra is érthetetlen. Pedig sohasem voltam nyughatatlan természetű. Mindenesetre a megélhetésem ezt kívánta — mondotta. Megfordult Pécsen, szerepelt Keszthelyen, tagja volt a Budai tizenegynek, játszott Zalaegerszegen, sőt még az osztrák sógorokhoz is átrándult, Grácban is védett egy évet. Negyvenkét éves volt, amikor utoljára állt őrt a kapuban. Ezután következtek a „sípos” évek. 1948. augusztus 20-án tett játékvezetői vizsgát. Hogy az eltelt harminchárom év alatt hány mérkőzésen működött közre, nem tudta megmondani. A számot több ezerre becsülte. Volt partjelző az NB II-ben, vezetett az NB III-ban, aztán a szomszédos megyében szinte mindenütt. Toncsi bácsit ha megbízná a kartográfiai intézet, hogy térképezze föl emlékezetből a Dél- Dunántúlt, ő könnyedén megtehetné. Mint Körösi Csoma Sándor Tibetet, vagy Magyar László Bihernét, ő úgy zarándokolta be ezt az országrészt. A közlekedési eszközökben sohasem válogatott. Ha kellett vonatra szállt, járt autóval, kerékpárral, lovaskocsival, sőt... Hetven éves volt, amikor egy ifjúsági mérkőzésre igyekezve lekéste a csatlakozást. A Kadarkút—Kálmáncsa közötti húsz kilométeres utat gyalog tette meg, majd végigloholta a mérkőzést is. Toncsi bácsira csak rá kell nézni, őt nem nyomják az évek. Ma is nagyon aktív. Vezet ifjúsági és serdülő mérkőzéseket, üzemi és kispályás találkozókat. Sohasem kellett lopva a kertek alatt távoznia sehonnan sem. Sporttevékenységét számos oklevéllel, plakettel, no és az aranysíppal jutalmazták. Ha volna gyémántsíp, már arra is rászolgált volna. Ma sem érti, hogy a fiatalok miért húzódoznak a játékvezetéstől. „Üzenem nekik — fűzte tovább a gondolatait —, hogy aki mégis erre adja a fejét, az vegye nagyon komolyan! Állandóan tanulni kell. Szinten tartani a kondíciót, alapkövetelmény. A szabálykönyvet pedig úgy kell forgatni, mint egykor az imakönyvet. Megéri. Az élmények mindenért kárpótolnak. Mondatait hitvallásnak is tekinthetjük. — Mire a legbüszkébb? — Arra, hogy életemben még sohasem mondtam le mérkőzést. — Meddig még Toncsi bácsi? — Ameddig hasznomat vehetik, és természetesen ameddig az egészségem engedi. Szeretném, ha a sípom még sokáig nem némulna el. JUTÁSZ RÓBERT