Labdarúgás, 1990. január-december (36. évfolyam, 1-12. szám)

1990. március / 3. szám

ЖМИтНЯ1Ш1!!М11ИМ és írásban olyan véleményt formáltak, hogy a vezetésből nem annyira a me­nedzserek, mint inkább a szakembe­rek hiányoznak. Azóta már so­k minden megváltozott. Somogyi Jenő ment, az MLSZ elnöki székében új vezérigazgató ül. Csak egy dolog nem változott: a színvonal süllyedése. M­em lehetne végre megpró­bálni, hogy az önállóság jegyében végre labdarúgó szakember kerüljön a labdarúgó-szövetség élére? Ugyanúgy, mint a sportág legfőbb szerve, a FIFA esetében? Csak emlé­keztetőül említem meg Rous és Ha­­velange urakat, azért ezt a kettő, mert reájuk még minden jelenleg élő és aktív szurkoló jól emlékszik. Tudo­m, a jó szakembereik ideje még nem érkezett el hazánk sportéletében, s ez egyelőre nem is várható. A fe­jekben ugyanis némi zavar uralkodik, amit az is jelez, hogy az önállóságot nyert, vagy erre igényt tartó más sportági választásoknál sem a szaksze­rűség kerül előtérbe. Széchy Tamás, aki joggal érdemelte ki világra szóló edzői sikereivel az „úszópápa" címet — e minőségében a pápák sorában X. Tomiként kerül a nomenklatúrába (szerencsés ember, mert ha története­sen Széchy Piusz név került volna a születési anyakönyvi kivonatába, úgy csak XIII. lehetne) — januárban ezt a három kiválóságot ajánlotta elnök­nek Vitray nyúlfarknyi „tündöklése” és leköszönte után: Habsburg Ottót, Morvai Ferencet és Pintér Istvánt. Úgy látszik a megbízott elnök dr. Hargitay András, nemrégi úszócsilla­­gunk, nem elég jó az első számú ve­zetői posztra, mert azt kibéreltették a menedzserek részére. Elnöknek jó le­het egy Habsburg — egyesek az ál­lamelnöki posztra is jelölni akarták —, akinek patinás családjából az an­­naleszek egyetlen úszókapcsolatot sem jegyeztek fel. A Habsburg-család uralkodása idején nem sokra becsülte a magyar úszósport elindítóját, Szé­chenyi István grófot, és Wesselényi Miklós bárót. Arra sem tudtam rájönni, hogy Morvai hogyan került az uszoda szé­lére. Lehet, hogy rossz nyomozó va­gyok, de csak azt tudom róla, hogy szibériai csontimportőri vállalkozása csődöt mondott. A keceli Pintér István is olyan tá­vol lehet a szöuli úszó aranyakhoz, mint a­­jól ismert keceli „pálinka” a kecskeméti hamisítatlan barackhoz, amibe a két világháború között még a walesi herceg is beleszeretett. Tessék tehát választani. Mivel azok közé tartozom, akik pél­dául a Kábel Művek vezérigazgatói székébe manapság nem ültetném a vi­lág legjobb suszterét, Hargitay And­rás dr.-t sem cserélném fel akárkivel. De hát én csak egy halk szavú szakbarbár vagyok. S ha valaki majd megjegyzi, hogy mint a futball szerelmese, mit dugom bele az orrom mások tányérjába, nem sértődöm meg. Csak úgy megjegyzem, Molnár Ferenc­cel és Mály Gerővel ■ szólva: — Bocsánat, hogy a csapos közbe­szól ... TABÁK ENDRE Gádorostól Kispestig... Egy fekete hajú kissrác látta meg a napvilágot 1970. május 14-én, Orosházán. A szülei bi­zonyára gondolták, hogy majd afféle ügyes mes­terembert faragnak be­lőle. Akkor még nem sejthették, hogy kama­szodó gyerekük nem kalapáccsal, vagy kő­műves kanállal fogja később a pénzét keres­ni. Még akkor sem fog­tak gyanút, amikor a kis Pistike 7 évesen igazolt futballista lett Gádoroson. Gondolták hadd játssza ki magát a kicsi, az évek mú­lásával, úgy is komo­lyabb dolgok fogják ér­dekelni, mint a bőrlab­da. Aztán csodák csodájá­ra a 13 éves Pisont Pisti már a megyei el­ső osztályon szereplő felnőtt csapatban lépett pályára! A községben igencsak meglepődtek az emberek, amikor először futott ki az ütött-kopott ,stadionba”. Többen esküdtek rá, hogy ez a kölyök csak kezdő rúgást végzi majd el. Tévedtek a „kölykök” a pályán maradt és játszott. Méghozzá nem is akár­hogyan: Bicskei Berta­lan, aki akkoriban még ifjúsági kapitány volt, meghívta a neve­­sincs srácot a fiatalok válogatottjába. Neve pillanatok alatt ismertté vált az utánpótlással foglalkozó szakemberek között. Amikor megünnepelte 18. születésnapját, már NB II-es focistának vall­hatta magát. Bár ak­kor még álmában sem gondolhatta volna, hogy másodosztályú minősí­tése csupán­­ három mérkőzés erejéig illeti meg. A szarvasi csapat­ból ugyanis szinte pilla­natok alatt elcsábította, egészen pontosan bevo­nultatta őt a Bp. Hon­véd. Még nem is volt ideje arra, hogy felmér­je, vajon meg tudja-e állni a helyét az NB II-ben, máris az első osztály közelébe került. Ráadásul a bajnokcsa­patban Kispesten fél évig „kóstolgatták” a zöld­fülű tinédzsert, s ez idő alatt a tartalék csa­patban játszatták. Igaz, azért, hogy szabja a csapat légkörét, néha a kispadra ültették MNK találkozókon. Aztán a tavaly téli alapozást már az eggyel kezdte el. A folytatásban szin­te már természetesnek tűnt, hogy a tehetséges fiú bemutatkozik a nagy csapatban. Bár va­lószínűleg nem így kép­zelte el a debütálást, mivel a Rába ETO-tól kaptak egy négyest. Pisont akkor a 29. percben lépett az ígé­ret földjére a győriek háromgólos vezetésénél. Eddigi pályafutása nem volt zökkenőmen­tes, de ugyanakkor si­kerek nélküli sem. A bajnokikon többnyire csereként jutott szóhoz, de a válogatottak szak­vezetői máris felfedez­ték. Játszott az utánpót­láscsapatban a svédek és az NSZK ellen, és szerepelt az olimpiai együttesben egy szöuli tornán, ő ennek ellené­re még nem érzi ma­gát biztos csapattagnak Kispesten. Jóllehet a találkozók nagy részén kezdő játékosként szerepelt. Azt mondta: neki minden mérkőzé­sen újra és újra meg kell küzdenie a Hon­véd mezért, s el kell fogadtatnia magát a többiekkel. Akikkel egyébként remek vi­szonyban van, nem is panaszkodhat, jó kö­zösségbe került. Főleg Cseh Andrást tartja barátjának, akit már korábban ismert. Mint minden vidéki srácnak, neki is furcsa volt megszokni a fővá­ros lüktető életét. De számára most a legfon­tosabb a futball. Mert amit eddig szinte gye­rekfejjel elért, azt mind­ennek a csodála­tos játéknak köszönheti: népszerűséget, pénzt, egzisztenciát. Mesélte, sokszor megállítják az utcán, persze elsősor­ban Gádoroson, s gra­tulálnak neki, vagy csak egyszerűen bíztat­ják. Apja, annak idején, szintén focizott. Csak­úgy mint 23 éves báty­ja (akit mellesleg na­gyobb tehetségnek tart önmagánál) és 12 éves öccse. Gádorosra két és fél óra az út, is ezt a tá­volságot rendszeresen megteszi. Szülői szere­tet nélkül nem lehet él­ni, s ezt Pisont István is tudja. Hogyne ülne fel hát a vonatra hét­ről hétre, ő ugyanis még mindig az a csen­des, kedves gádorosi kissrác, aki 13 évesen bekerült a község csa­patába. Hogy azóta ki­nőtt a bajusza, és az egész ország megismer­te? Hát istenem... A hírnevet is meg kell szokni. S. G. 13

Next