Labdarúgás, 1990. január-december (36. évfolyam, 1-12. szám)
1990. március / 3. szám
ЖМИтНЯ1Ш1!!М11ИМ és írásban olyan véleményt formáltak, hogy a vezetésből nem annyira a menedzserek, mint inkább a szakemberek hiányoznak. Azóta már sok minden megváltozott. Somogyi Jenő ment, az MLSZ elnöki székében új vezérigazgató ül. Csak egy dolog nem változott: a színvonal süllyedése. Mem lehetne végre megpróbálni, hogy az önállóság jegyében végre labdarúgó szakember kerüljön a labdarúgó-szövetség élére? Ugyanúgy, mint a sportág legfőbb szerve, a FIFA esetében? Csak emlékeztetőül említem meg Rous és Havelange urakat, azért ezt a kettő, mert reájuk még minden jelenleg élő és aktív szurkoló jól emlékszik. Tudom, a jó szakembereik ideje még nem érkezett el hazánk sportéletében, s ez egyelőre nem is várható. A fejekben ugyanis némi zavar uralkodik, amit az is jelez, hogy az önállóságot nyert, vagy erre igényt tartó más sportági választásoknál sem a szakszerűség kerül előtérbe. Széchy Tamás, aki joggal érdemelte ki világra szóló edzői sikereivel az „úszópápa" címet — e minőségében a pápák sorában X. Tomiként kerül a nomenklatúrába (szerencsés ember, mert ha történetesen Széchy Piusz név került volna a születési anyakönyvi kivonatába, úgy csak XIII. lehetne) — januárban ezt a három kiválóságot ajánlotta elnöknek Vitray nyúlfarknyi „tündöklése” és leköszönte után: Habsburg Ottót, Morvai Ferencet és Pintér Istvánt. Úgy látszik a megbízott elnök dr. Hargitay András, nemrégi úszócsillagunk, nem elég jó az első számú vezetői posztra, mert azt kibéreltették a menedzserek részére. Elnöknek jó lehet egy Habsburg — egyesek az államelnöki posztra is jelölni akarták —, akinek patinás családjából az annaleszek egyetlen úszókapcsolatot sem jegyeztek fel. A Habsburg-család uralkodása idején nem sokra becsülte a magyar úszósport elindítóját, Széchenyi István grófot, és Wesselényi Miklós bárót. Arra sem tudtam rájönni, hogy Morvai hogyan került az uszoda szélére. Lehet, hogy rossz nyomozó vagyok, de csak azt tudom róla, hogy szibériai csontimportőri vállalkozása csődöt mondott. A keceli Pintér István is olyan távol lehet a szöuli úszó aranyakhoz, mint ajól ismert keceli „pálinka” a kecskeméti hamisítatlan barackhoz, amibe a két világháború között még a walesi herceg is beleszeretett. Tessék tehát választani. Mivel azok közé tartozom, akik például a Kábel Művek vezérigazgatói székébe manapság nem ültetném a világ legjobb suszterét, Hargitay András dr.-t sem cserélném fel akárkivel. De hát én csak egy halk szavú szakbarbár vagyok. S ha valaki majd megjegyzi, hogy mint a futball szerelmese, mit dugom bele az orrom mások tányérjába, nem sértődöm meg. Csak úgy megjegyzem, Molnár Ferenccel és Mály Gerővel ■ szólva: — Bocsánat, hogy a csapos közbeszól ... TABÁK ENDRE Gádorostól Kispestig... Egy fekete hajú kissrác látta meg a napvilágot 1970. május 14-én, Orosházán. A szülei bizonyára gondolták, hogy majd afféle ügyes mesterembert faragnak belőle. Akkor még nem sejthették, hogy kamaszodó gyerekük nem kalapáccsal, vagy kőműves kanállal fogja később a pénzét keresni. Még akkor sem fogtak gyanút, amikor a kis Pistike 7 évesen igazolt futballista lett Gádoroson. Gondolták hadd játssza ki magát a kicsi, az évek múlásával, úgy is komolyabb dolgok fogják érdekelni, mint a bőrlabda. Aztán csodák csodájára a 13 éves Pisont Pisti már a megyei első osztályon szereplő felnőtt csapatban lépett pályára! A községben igencsak meglepődtek az emberek, amikor először futott ki az ütött-kopott ,stadionba”. Többen esküdtek rá, hogy ez a kölyök csak kezdő rúgást végzi majd el. Tévedtek a „kölykök” a pályán maradt és játszott. Méghozzá nem is akárhogyan: Bicskei Bertalan, aki akkoriban még ifjúsági kapitány volt, meghívta a nevesincs srácot a fiatalok válogatottjába. Neve pillanatok alatt ismertté vált az utánpótlással foglalkozó szakemberek között. Amikor megünnepelte 18. születésnapját, már NB II-es focistának vallhatta magát. Bár akkor még álmában sem gondolhatta volna, hogy másodosztályú minősítése csupán három mérkőzés erejéig illeti meg. A szarvasi csapatból ugyanis szinte pillanatok alatt elcsábította, egészen pontosan bevonultatta őt a Bp. Honvéd. Még nem is volt ideje arra, hogy felmérje, vajon meg tudja-e állni a helyét az NB II-ben, máris az első osztály közelébe került. Ráadásul a bajnokcsapatban Kispesten fél évig „kóstolgatták” a zöldfülű tinédzsert, s ez idő alatt a tartalék csapatban játszatták. Igaz, azért, hogy szabja a csapat légkörét, néha a kispadra ültették MNK találkozókon. Aztán a tavaly téli alapozást már az eggyel kezdte el. A folytatásban szinte már természetesnek tűnt, hogy a tehetséges fiú bemutatkozik a nagy csapatban. Bár valószínűleg nem így képzelte el a debütálást, mivel a Rába ETO-tól kaptak egy négyest. Pisont akkor a 29. percben lépett az ígéret földjére a győriek háromgólos vezetésénél. Eddigi pályafutása nem volt zökkenőmentes, de ugyanakkor sikerek nélküli sem. A bajnokikon többnyire csereként jutott szóhoz, de a válogatottak szakvezetői máris felfedezték. Játszott az utánpótláscsapatban a svédek és az NSZK ellen, és szerepelt az olimpiai együttesben egy szöuli tornán, ő ennek ellenére még nem érzi magát biztos csapattagnak Kispesten. Jóllehet a találkozók nagy részén kezdő játékosként szerepelt. Azt mondta: neki minden mérkőzésen újra és újra meg kell küzdenie a Honvéd mezért, s el kell fogadtatnia magát a többiekkel. Akikkel egyébként remek viszonyban van, nem is panaszkodhat, jó közösségbe került. Főleg Cseh Andrást tartja barátjának, akit már korábban ismert. Mint minden vidéki srácnak, neki is furcsa volt megszokni a főváros lüktető életét. De számára most a legfontosabb a futball. Mert amit eddig szinte gyerekfejjel elért, azt mindennek a csodálatos játéknak köszönheti: népszerűséget, pénzt, egzisztenciát. Mesélte, sokszor megállítják az utcán, persze elsősorban Gádoroson, s gratulálnak neki, vagy csak egyszerűen bíztatják. Apja, annak idején, szintén focizott. Csakúgy mint 23 éves bátyja (akit mellesleg nagyobb tehetségnek tart önmagánál) és 12 éves öccse. Gádorosra két és fél óra az út, is ezt a távolságot rendszeresen megteszi. Szülői szeretet nélkül nem lehet élni, s ezt Pisont István is tudja. Hogyne ülne fel hát a vonatra hétről hétre, ő ugyanis még mindig az a csendes, kedves gádorosi kissrác, aki 13 évesen bekerült a község csapatába. Hogy azóta kinőtt a bajusza, és az egész ország megismerte? Hát istenem... A hírnevet is meg kell szokni. S. G. 13