Lányok, Asszonyok, 1977 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1977-11-01 / 11. szám
Forradalom, hogyan szüntette meg a kizsákmányolást az első szocialista állam, a Szovjetunió. 1941-ben, amikor a fasiszta Németország megtámadta a Szovjetuniót, fokozták a háború, a hitleri fasizmus elleni harcot. Az illegalitásban levő Kommunista Párt törekedett minden demokratikus erő összefogására az ifjúság körében is. — Úgy tudom, ebben a legkritikusabb időben választották be az Országos Ifjúsági Bizottságba. — Igen. Ságvári Endre közvetlen irányítása alatt vettem részt az ifjúsági mozgalom szervezésében. Kijártam az ifjúsági és a szakszervezeti csoportokhoz. Még nem voltam a kommunista párt tagja, de már úgy dolgoztam, ugyanazt a munkát végeztem, mint a kommunisták. — Csak Budapesten tevékenykedett? — A háború fokozódása arra késztette központunkat, hogy erősítsük a felvilágosító mind két dolog felejthetetlen maradt számomra: saját szememmel láthattam, mekkora áldozatot hozott értünk, a világ dolgozóiért a Szovjetunió, a szovhozokban és kolhozokban pedig tapasztalhattam, milyen óriási erőfeszítésekre képes egy közösség, hogy a semmiből újra megindítsa az életet, a termelést. Deák Lívia meghatottan beszélt arról, menynyire jólesett mindannyiuknak az az internacionalista, elvtársi, baráti magatartás, amelylyel a 80 magyar község küldötteit fogadták. — Módom volt követni a Szovjetunió háború utáni fejlődését — folytatta —, ott lehettem az Októberi Forradalom 50. évfordulóján, láthattam az újjávarázsolt városokat, az ipar fejlődését, azt a szinte elmondhatatlan lelkesedést, amely a nemzetközi támadások kereszttüzében is világosan megmutatta a Szovjetunió és a vele összefogó nemzetközi munkásmozgalom erejét. 1970-ben már mint a VII. kerületi pártbizott- EMBEREK, ÉVEK, EMLÉKEK Beszélgetés dr. Deák Líviával, a budapesti VII. kerületi pártbizottság első titkárával Láttam az üzletben sorban állni a vacsorának valóért, a fodrásznál türelemmel várni, hogy sorra kerüljön, és kerületében — amelynek gazdája — nézni a kirakatokat. Deák Lívia a VII. kerületi pártbizottság első titkára, az MSZMP Központi Bizottságának tagja. Felkerestem, hogy megkérdezzem, milyen út vezetett a párt legmagasabb fórumának megtisztelő tagságához. — Tizennyolc éves koromban kerültem kapcsolatba a munkásmozgalommal. Először úgy tűnt, véletlenül. A házban lakó két fiú meghívott bennünket a húgommal kirándulni. Apám munkanélküli volt, anyám mosásból tartotta el a családot. Én egy kis varrodában dolgoztam. Szórakozásra nem nagyon futotta, örültünk a vasárnapi programnak. Fél nap alatt észrevettem, valahogy másról beszélgetünk, mint amiről általában a lányok és a fiúk szoktak. Szóba került a munkások sorsa, a közeledő háború, az egyre éledő fasizmus veszélye. Még nem voltunk politikailag érettek, de ezután már felfigyeltünk arra, hogy a munkahelyünkön a vezetők nem beszéltek ilyesmiről, s a munkások sem. Amikor legközelebb hívtak, örömmel mentünk az új társaságba. Nemsokára rájöttem, hogy szociáldemokrata fiatalok közé kerültem, s később, hogy az Országos Ifjúsági Bizottság kommunista tagjai is ott vannak közöttünk. Egymás közt már nyíltan beszéltünk arról, hogyan zsákmányolják ki a munkásokat. Terjesztettük a kizsákmányolás, a háború, a fenyegető hitlerizmus ellen kiadott jelszavakat. Tudtam, hogy apánk mindig az egyetlen legális munkáspártra, a szociáldemokratákra szavazott, de azt nem vettük észre, hogy aktívan politizált volna. Minket, lányokat amúgy se avattak volna be, hiszen akkor a nőknek nálunk még nem is volt szavazati joguk. A sorozatossá váló kirándulásokon kiderült, hogy a budapesti VI. kerületi Szociáldemokrata Párt kommunista befolyás alatt álló ifjúsági csoportjával járok. A fiúk, lányok felfigyeltek rá, hogy aktívan részt veszek mindenben az illegális megbeszéléseken. Valójában még nem is tudtam igazán felmérni, mi az, amiben részt veszek, de érzelmileg, érzelmileg már elköteleztem magam a politika mellett, amelyről nyíltan még nem beszélhettek nekem. Ez 1937-ben volt. 1939-ben, addigi munkám alapján megbíztak a VI. kerületi ifjúsági csoport vezetésével, így rendszeresen részt vehettem a Ságvári Sndre vezette Országos Ifjúsági Bizottság ülésein. Ezeken az értekezleteken a gyakorlati tájékoztatás mellett marxista politikai képzést kaptunk. Ekkor értettük meg, mit jelentett a világ dolgozói számára a Nagy Októberi Szocialista ház vidéken is. Ezért küldtek a mezőgazdasági dolgozók közé. 1942 elején a híres március 15-i tüntetés, a Petőfi-szobor megkoszorúzása előtt újra Budapesten voltam. Igen fontos feladatot kaptam. Rám bízták több ifjúsági csoport mozgósítását. — Nem sokkal később történt a lebukás. — Sajnos, árulók is voltak közöttünk. Júniusban lebuktunk, megkínoztak, egy időre bebörtönöztek. Később szabadlábon védekezhettem, s így az ítélethozatal előtt megszöktem. Ezután két évig illegálisan dolgoztam. Körözést adtak ki ellenem. Megváltoztattam a külsőm, a hajam színét, 1944-ben mégis felismert a villamoson egy csendőrnyomozó, aki 1942-ből emlékezett rám. Le kellett volna töltenem a régi büntetést és az újabb tevékenységért rám róttat, bár ebből nem tudtak mindent. Átszállítottak a Conti utcai börtönbe. Akkor már közel volt a felszabadulás. — Elképzelhető, mennyire vártuk a szovjet katonákat, hiszen akkor már Budapest határában folytak a harcok. Naponta reméltük, hogy ideérnek, s megmenekülünk. A hitleristáknak mégis sikerült kivinniük előlük bennünket Németországba. Már a háborúellenes harcunk idején is a szovjet katonákkal való találkozás volt a leghőbb vágyam, hiszen tudtam, hogy ez a háború végét jelentené számunkra. Csak sokkal később teljesült ez a kívánságom, már Berlin alatt egy koncentrációs táborban, ahol mint kényszermunkások dolgoztunk. A szovjet csapatok közeledésekor onnan is továbbindítottak bennünket. Körülöttünk zajlottak az ütközetek. Útközben éjjelre egy gyúlékony szalmával teli pajtába zártak. Sejtettük, mi vár ránk. Hajnalban dübörgést hallottunk. Szovjet tankok voltak. Mint kiderült, az őrség elmenekült, még arra sem volt idejük, hogy ránk gyújtsák a pajtát. Nehéz elmondani, mit éreztem, amikor kinyílt az ajtó, és végre megláttam az első, régen várt szovjet katonákat. Éhesek voltunk, rongyosak. Kórházba vittek, mindennel elláttak, amire szükségünk volt. Nekik köszönhetem az életem. — Mikor sikerült kijutnia a Szovjetunióba? — A felszabadulás után pártmunkásként dolgoztam. A Baranya megyei titkárhelyettese voltam. Akkoriban a földosztás mellett néhány helyen a szegényparasztok között már megindult a téesz-mozgalom is. Mi, propagandisták a valóságban még nem is láttunk termelőszövetkezeteket. Elképzelheti, micsoda élmény volt 1949 nyarán az első magyar csoporttal, 80 magyar parasztküldöttel járni a szovjet kolhozokat és szovhozokat. Minden új volt számunkra, Sztálingrádba is eljutottunk. Láttuk a hitleristák által elhagyott óriási mennyiségű tankot, gépágyút, fegyvert s a lerombolt falvakat, otthonokat. Mág titkára pártmunkásokkal két hónapot töltött Moszkvában egy elméleti tanfolyamon. Közben sokfelé utaztak. — Talán a legfelejthetetlenebb számomra az, amit a valamikor egyik legelmaradottabb vidéken, Kirgiziában láttam. Ezen a kopár hegyek övezte területen, ahol a Nagy Októberi Szocialista Forradalomig jurtákban éltek, ma fejlődő ipar és mezőgazdaság van. A hosszabb kinttartózkodás alatt baráti kapcsolatok is kötődtek, így Deák Lívia mostanában gyakrabban jár a Szovjetunióba barátnőihez, és ők is eljönnek hozzá. A pártbizottság szervezésében évente 100—150 fős csoport indul a Szovjetunióba, a kerületi üzemek, vállalatok által javasolt dolgozókból. Cél: saját szemükkel tapasztalva ismerjék meg a pártmunkások a szovjet valóságot. — Hadd mondjam még el — teszi hozzá —, hogy kerületünkben van a Magyar—Szovjet Baráti Társaság központja. Amikor Brezsnyev elvtárs 1972-ben a szovjet párt- és kormányküldöttség magyarországi látogatása alkalmával Budapesten járt, felkereste a baráti társaságot is. Mint a kerület egyik gazdája, Kádár elvtárs mellett állva a vendéglátók közé tartoztam, s kezet foghattam Brezsnyev elvtárssal, néhány pártveteránnal együtt. — Mit tart munkastílusában a legfontosabbnak? — A megfelelő emberek kiválasztását és a bizalmat, ami központi kérdés, s amit állandóan érezniük kell: ha gondjuk van, ha valamit elrontottak, akkor is bátran jöjjenek segítségért. Érezniük kell, hogy nem a felsőbb szervnek tartoznak elsősorban felelősséggel, hanem — mivel népünkért dolgoznak saját maguknak, s hogy nálunk nem a szavak, hanem a tettek a lényegesek. — Legközelebbi tervei? — Öreg kerületben dolgozunk, idős emberek, idős házak, elavult iskolák vannak itt. Sok a gyerek, és a sűrű beépítés miatt kevés a játszótér, kert. Fő programunk az idősekkel és a fiatalokkal való törődés. Létrehoztunk már három napközi otthont számukra, KISZ-fiatalok és szocialista brigádok segítségével. Ott a foglalkoztatás mellett étkezést is biztosítunk. Most az öregek háza létesítésével foglalkozunk, ahol még körültekintőbben tudunk majd gondoskodni róluk. Az ifjúság részére a szocialista brigádok segítségével játszótereket, sportpályákat létesítünk. — Azt beszélik, rengeteg munkája mellett törődni tud az emberek, a pártmunkások emberi gondjaival, egészségével is. — Hogyan is tehetnék másként, hiszen a legfőbb: az ember! S. Zs.