Láthatár, 1944 (12. évfolyam, 1-9. szám)
1944-01-01 / 1. szám
Tisza István gróf nemzetiségi politikája Flachbarth Ernő dr. egyetemi ny. r. tanár a debreceni Nyári Egyetem nemzetiségi előadássorozatában 1943 augusztus 7-én tartott előadása . Amikor Tisza Kálmán, akinek tizenöt esztendeig tartó kormányzása alatt Deák Ferencnek a klasszikus liberalizmus eszméitől áthatolt nemzetiségi politikáját egy nem elméleti, hanem merően gyakorlati szempontoktól vezetett, erőskezű, de e mellett nem egy vezető nemzetiségi tényezőit megnyerni tudó nemzetiségpolitikai irányzat váltotta fel. 1890-ben a kormány éléről eltávozott, a magyarországi nemzetiségi kérdés erősen kiéleződött. Utóda, Szapáry Gyula gróf alatt az erdélyi szász képviselők, akik a Királyföld külön közigazgatását megszüntető 1876:XII. t. c. ellenitiltakozásul kiléptek a szabadelvű pártból, visszatértek ugyan a pártba, az 1869 óta passzivitásban levő román nemzetiségi párt azonban 1892-ben megkísérelte almnak a már régebben felvetődött tervének megvalósítását, hogy egy, nem a magyar királyhoz, de az osztrák császárhoz intézett emlékiratot nyújtson át Bécsben I. Ferenc Józsefnek. E memorandum a magyar államot oly alakulatnak nevezte, amelynek nincs egyéb hivatása, mint az, a hogy a magyarokat más nemzetiségű polgártársaik kizsákmányolásában segítse. Az alkotmányosan gondolkodó uralkodó nem fogadta a küldöttséget. Ugyanebben az évben jelent meg a hazai román egyetemi hallgatóknak a magyar nemzetiségi politikát négy világnyelven támadó memoranduma. Az esküdtszék a „Replica“ szerzőjét, Popovics Aurélt, aki különben a büntetés elől Romániába szökött, négyévi államfogházra ítélte, majd a memorandum 14 közzétevőjét 8 hónaptól 5 évig terjedő állami fogházbüntetéssel sújtotta. Ezek közül azok, akik a büntetést még nem töltötték ki, 1895-benkegyelmet kaptak. A memorandum-perben három szlovák ügyvéd is védőszerepet vállalt és ennek a román-tói együttműködésnek eredménye lett a hazai nemzetségek 1893. évi bécsi konferenciája, majd 1895. évi budapesti kongresszusa, amely a többi között tiltakozott az állam magyar jellege ellen és Erdély anonómiáját, valamint minden nemzetiség részére egy-egy nemzetiségi miniszter kinevezését követelte. A kongresszuson megválasztott végrehajtó bizottság adta ki 1896-ban azt a kiáltványt, amely a nemzetiségek nevében a milleniumi ünnepségek ellen tiltakozott. A nemzetiségi mozgalmiaknak e radikalizálódása csak fokozta azt az érthető bizalmatlanságot és nyugtalanságot, amelyet a nemzetiségi pártoknak az 1868. évi nemzetiségi törvénnyel szemben tanúsított elutasító magatartása, a román, majd a tót párt passzivitása, a tótok pánszláv, a románok és szerbeik nagyromán, illetőleg nagyszerb politikája, a berlini Deutscher Schutverein alldeutsch színezetű akciója a magyar társadalomban) kiváltottak. Ennek a nyugtalanságnak egyik tünete volt a Pavel-Pituc-eset is. Pavel Mihály nagyváradi görög katolikus püspököt, egy fegyelmi után elbocsátott papja, Pituc alaptailanul államellenes cselekményekkel vádolta meg. A nagyváradi szabadelvű „Szabadság“ szerkesztője a püspök ellen foglalt állást. Belényesen és Valkán magyar-, Nagyváradon románellenes tüntetések kísérték az affért. A borosjenői hadgyakorlatok alkalmával a király Pavel görög-katolikus és Metianu görög-keleti román püspökök üdvözlőbeszédére válaszolva kijelentette, hogy a túlzó sovinizmus és az utcaikihágások távol állanak az igazi hazafiságtól, de egyben telkükre kötötte a nemzetiségeik közti békés egyetértés, valamint az alkotmány és a törvények tiszteletben tartásának ápolását.1 2 Ebben a feszült hangulatban Tisza István gróf, a még csak harminckét éves, de már nagy tekintélynek örvendő képviselő, népszerűségével nem törődve, a nagyváradi szabadelvű pártban a szerkesztő elbocsátását vitte keresztül, majd Bihar vármegye törvényhatósági bizottságának 1893 szeptember 20-án tartott közgyűlésén nemzetiségi politikájának alapelveit már magában foglaló beszéd kíséretében határozati javaslatot terjesztett elő, amelyet a törvényhatósági bizottság magyar és román, kormánypártii és ellenzéki tagjai egyhangúlag elfogadtak. A határozatoti javaslat sajnálkozását és rosszulását fejezte ki a magyar és románajkú lakosság között eddig fennállott testvéri egyetértést megzavaró jelenségekkel szemben; kijelentette, hogy a vármegye a románajkú polgárok jogait tiszteletben tartani s velük a testvéri jóviszonyt fenntartani, ápolni és fejleszteni kívánja, de elvárta, hogy ugyanettől az érzülettől áthatva, a hazaellenes törekvéseiket tápláló bűnös izgatókkal minden közösséget megtagadva, jövőre ők is a hazafiság és testvériesség szent érzelmeit ápolják és tanúsítják.3 Október 10-én Tisza István a képviselőházban Bartha Miklósnak válaszolt, aki azt kívánta, hogy az országgyűlés a borosjenői királyi válaszok miatt rosszulását fejezze ki a kormánynak, és úgy vélte, hogy azoknak, akiket Nagyváradon tettleges kihágások és sértő nyilatkozatok által bántalmaztak, bár eddig semmi okot nem szolgáltattak arra, hogy hazafiasságukban kételkedjenek, elégtételt kell szolgáltatni.5 . Mint képviselő, most először vetette latba Tisza István egyéniségét a nemzetiségi béke érdekében, de hogy a nemzetiségi kérdés már régebben foglalkoztatta, kitűnik a „Budapesti Szemle“ hasábjain 1883-ban „Fiume közjogi helyzete“ és „Még egyszer Fiume közjogi helyzetéről“ címmel megjelent cikkeiből, amelyekben Radich Ákossal vitázva a nemzetiségi törvény respektálása mellett foglalt állást é® a „nagy hazafiság dolgában egymást túllicitáló olcsó frázisok“ hatásától féltette nemzetünket. Beékelve a szláv tenger közepébe, a magyarság szerinte csak akkor bízhat a jövőben, ha a nemzetiségekben fönnn tudja tartani a tiszteletet, bizalmát és ragaszkodását az állam iránt. Már ez az első nemzetségpolitikai megnyilatkozása is megdönti egyik kiváló történetírónknak azt az állítását, hogy „a nemzetiségi kérdést eleinte az elszórt, egyedülálló úri kastélyok ablakából nézte“. A magát kifejezetten sovinisztának nevező Bánffy Dezső kormányának idejéből Tisza István két nemzetiségpolitikai megnyilatkozását ismerjük. A zágrábi királylátogatásikor a horvát egyetemi hallgatók egy magyar zászlót égettek el. (1895 X. 16.) Az e miatt országszerte támadt jogos felzúdulásban Tisza, megőrizve hidegvérét, e tárgyban mondott képviselőházi beszédében azt a véleményét fejezte ki, hogy a magyar nemzet sem bölcseséget, méltányosságot és igazságot, sem erőt nem mutatna akkor, ha ily silány incidensek után nem belátására, hanem idegeire hallgatna. Amikor azonban Metianu, akkor aradi román görög keleti püspök azt az üzenetet küldte neki, hogy Goldis József görög keleti lelkészt felfüggeszteni kénytelen, ha a szabadelvű párt programjával szerzett képviselői mandátumától vissza nem lép és megválasztásakor tartott (hazafias beszédét vissza nem vonja, Tisza István azt a választ adta a püspöknek (1896. X. 12.), hogy „ha ,a románság és a román nemzeti egyház vezetése a hazafiatlan és megbízhatatlan elemek kezébe megy 1 V. O. Jancsó Benedek: „A román irredentista mozgalmak története.“ (Budapest, 1920.) 135. sk. k. és 193. sk. 1. 2 V. ö. Albrecht Ferenc: „Forrástanulmámyok gróf Tisza István román nemzetiségi politikájához.“ (Lugos, 1933.) 12. 1. és „Gróf Tisza István képviselőházi beszédei.“ (A továbbiakban K. B.) Első sorozat. Bevezetésekkel és magyarázó jegyzetekkel ellátta barabási Kun József. (Budapest, 1930) .262. I. 3 A határozati javaslat szövegét közli K. B. I. k. 266. sk. 1. 4 K. B. I. k. 270. il. 5 U. o. 8 „Gróf Tisza István összes munkái.“ (A továbbikban ö. M) Első kötet. I. Tanulmányok és értekezések. II. Naplószerű feljegyzések. (A továbbiakban T.) Budapest, 1923. 327. sk. 1. 7 Hómon Bálint és Székfű Gyula: „Magyar történet.“ Budapest, 1936. V. k. 600. 1. 8 V. ö. Báró Bánffy Dezső: „Magyar nemzetiségi politika.“ Budapest, 1903. 211. sk. 1 9 K. B. I. k. 346. 1.