Láthatár, 1944 (12. évfolyam, 1-9. szám)

1944-01-01 / 1. szám

Tisza István gróf nemzetiségi politikája Flachbarth Ernő dr. egyetemi ny. r. tanár a debreceni Nyári Egyetem nemzetiségi előadássorozatában 1943 augusztus 7-én tartott előadása­ ­. Amikor Tisza Kálmán, akinek tizenöt esztendeig tartó kormányzása alatt Deák Ferencnek a klasszikus liberaliz­mus eszméitől áthatolt nemzetiségi politikáját egy nem el­méleti, hanem merően gyakorlati szempontoktól vezetett, erőskezű, de e mellett nem egy vezető nemzetiségi tényezőit megnyerni tudó nemzetiségpolitikai irányzat váltotta fel. 1890-ben a kormány éléről eltávozott, a magyarországi nem­zetiségi kérdés erősen kiéleződött. Utóda, Szapáry Gyula gróf alatt az erdélyi szász képviselők, akik a Királyföld kü­lön közigazgatását megszüntető 1876:XII. t. c. elleni­­tilta­kozásul kiléptek a szabadelvű pártból, visszatértek ugyan a pártba, az 1869 óta passzivitásban levő román nemzetiségi párt azonban 1892-ben megkísérelte almnak a már régebben felvetődött tervének megvalósítását, hogy egy, nem a ma­gyar királyhoz, de az osztrák császárhoz intézett emlékira­tot nyújtson át Bécsben I. Ferenc Józsefnek. E memoran­dum a magyar államot oly alakulatnak nevezte, amelynek nincs egyéb hivatása, mint az, a h­ogy a magyarokat más nem­zetiségű polgártársaik kizsákmányolásában segítse. Az alkot­mányosan gondolkodó uralkodó nem fogadta a küldöttsé­get. Ugyanebben az évben jelent meg a hazai román egye­temi hallgatóknak a magyar nemzetiségi politikát négy vi­lágnyelven támadó memoranduma. Az esküdtszék a „Rep­lica“ szerzőjét, Popovics Aurélt, aki különben a büntetés elől Romániába szökött, négyévi államfogházra ítélte, majd a memorandum 14 közzétevőjét 8 hónaptól 5 évig terjedő állami fogházbüntetéssel sújtotta. Ezek közül azok, akik a bün­tetést még nem töltötték ki, 1895-ben­­kegyelmet kaptak. A memorandum-perben három szlovák ügyvéd is védőszerepet vállalt és ennek a román-tói együttműködésnek eredménye lett a hazai nemzetségek 1893. évi bécsi konferenciája, majd 1895. évi budapesti kongresszusa, amely a többi között tilta­kozott az állam magyar jellege ellen és Erdély anonómiáját, valamint minden nemzetiség részére egy-egy nemzetiségi mi­niszter kinevezését követelte. A kongresszuson megválasz­tott végrehajtó bizottság adta ki 1896-ban azt a kiáltványt, amely a nemzetiségek nevében a mil­leniumi ünnepségek el­len tiltakozott.­ A nemzetiségi mozgalmiaknak e radikalizálódása csak fokozta azt az érthető bizalmatlanságot és nyugtalanságot, amelyet a nemzetiségi pártoknak az 1868. évi nemzetiségi törvénnyel szemben tanúsított elutasító magatartása, a ro­mán, majd a tót párt passzivitása, a tótok pánszláv, a ro­mánok és szerbeik nagyromán, illetőleg nagyszerb politikája, a berlini Deutscher Schutverein alldeutsch színezetű akciója a magyar társadalomban) kiváltottak. Ennek a nyugtalan­ságnak egyik tünete volt a Pavel-Pi­tuc-eset is. Pavel Mihály nagyváradi görög katolikus püspököt, egy fegyelmi után elbocsátott papja, Pituc alapt­ail­anul álla­mell­enes cselek­ményekkel vádolta meg. A nagyváradi szabadelvű „Szabad­ság“ szerkesztője a püspök ellen foglalt állást. Belényesen és Valkán magyar-, Nagyváradon románellenes tüntetések kísérték az affért. A borosjenői hadgyakorlatok alkalmával a király Pavel görög-katolikus és Metianu görög-keleti ro­mán püspökök üdvözlőbeszédére válaszolva kijelentette, hogy a túlzó sovinizmus és az utcai­­kihágások távol állanak az igazi hazafiságtól, de egyben telkükre kötötte a nemzeti­ségeik közti békés egyetértés, valamint az alkot­mány és a törvények tiszteletben tartásának ápolását.1 2 Ebben a feszült hangulatban Tisza István gróf, a még csak harminckét éves, de már nagy tekintélynek örvendő képviselő, népszerűségével nem törődve, a nagyváradi sza­badelvű pártban a szerkesztő elbocsátását vitte keresztül, majd Bihar vármegye törvényhatósági bizottságának 1893 szeptember 20-án tartott közgyűlésén nemzetiségi politikájá­nak alapelveit már magában foglaló beszéd kíséretében ha­tározati javaslatot terjesztett elő, amelyet a törvényha­tósági bizottság magyar és román, kormánypártii és ellenzéki tagjai egyhangúlag elfogadtak. A határozatoti javaslat sajnál­kozását és rosszulását fejezte ki a magyar és románajkú lakosság között eddig fennállott testvéri egyetértést megza­varó jelenségekkel szemben; kijelentette, hogy a vármegye a románaj­kú polgárok jogait tiszteletben tartani s velük a testvéri jóviszonyt fenntartani, ápolni és fejleszteni kívánja, de elvárta, hogy ugyanettől az érzülettől áthatva, a hazael­lenes törekvéseiket tápláló bűnös izgat­ókkal minden közös­séget megtagadva, jövőre ők is a hazafiság és testvériesség szent érzelmeit ápolják és tanúsítják.3 Október 10-én Tisza István a képviselőházban Bartha Miklósnak válaszolt, aki azt kívánta, hogy az országgyűlés a borosjenői királyi vála­szok miatt rosszulását fejezze ki a kormánynak,­ és úgy vélte, hogy azoknak, akiket Nagyváradon tettleges kihágások és sértő nyilatkozatok által bántalmaztak, bár eddig semmi okot nem szolgáltattak arra, hogy hazafiasságukban kétel­kedjenek, elégtételt kell szolgáltatni.5 . Mint képviselő, most először vetette latba Tisza István egyéniségét a nemzetiségi béke érdekében, de hogy a nemzeti­ségi kérdés már régebben foglalkoztatta, kitűnik a „Buda­pesti Szemle“ hasábjain 1883-ban „Fiume közjogi helyzete“ és „Még egyszer Fiume közjogi helyzetéről“ címmel megje­lent cikkeiből,­ amelyekben Radich Ákossal vitázva a nem­zetiségi törvény respektálása mellett foglalt állást é® a „nagy hazafiság dolgában egymást túllicitáló olcsó frázisok“ hatá­sától féltette nemzetünket. Beékelve a szláv tenger közepébe, a magyarság szerinte csak akkor bízhat a jövőben, ha a nemzetiségekben fönnn tudja tartani a tiszteletet, bizalmát és ragaszkodását az állam iránt. Már ez az első nemzetség­­politikai megnyilatkozása is megdönti egyik kiváló történet­írónknak azt az állítását, hogy „a nemzetiségi kérdést elein­te az elszórt, egyedülálló úri kastélyok ablakából nézte“.­ A magát kifejezetten sovinisztának nevező­ Bánffy De­zső kormányának idejéből Tisza István két nemzetiségpoli­tikai megnyilatkozását ismerjük. A zágrábi királylátogatás­ikor a horvát egyetemi hallgatók egy magyar zászlót égettek el. (1895 X. 16.) Az e miatt országszerte támadt jogos fel­zúdulásban Tisza, megőrizve hidegvérét, e tárgyban mondott képviselőházi beszédében azt a véleményét fejezte ki, hogy a magyar nemzet sem bölcseséget, méltányosságot és igazsá­got, sem erőt nem mutatna akkor, ha ily silány incidensek után nem belátására, hanem idegeire hallgatna.­ Amikor azon­ban Metianu, akkor aradi román görög keleti püspök azt az üzenetet küldte neki, hogy Goldis József görög keleti lel­készt felfüggeszteni kénytelen, ha a szabadelvű párt prog­ramjával szerzett képviselői mandátumától vissza nem lép és megválasztásakor tartott (hazafias beszédét vissza nem vonja, Tisza István azt a választ adta a püspöknek (1896. X. 12.), hogy „ha ,a románság és a román nemzeti egyház ve­zetése a hazafiatlan és megbízhatatlan elemek kezébe megy 1 V. O. Jancsó Benedek: „A román irredentista mozgalmak története.“ (Budapest, 1920.) 135. sk. k­. és 193. sk. 1. 2 V. ö. Albrecht Ferenc: „Forrástanulmámyok gróf Tisza István román nemzetiségi politikájához.“ (Lugos, 1933.) 12. 1. és „Gróf Tisza István képviselőházi beszédei.“ (A továbbiakban K. B.) Első sorozat. Bevezetésekkel és magyarázó jegyzetekkel el­látta barabási Kun József. (Budapest, 1930) .262. I. 3 A határozati javaslat szövegét közli K. B. I. k. 266. sk. 1. 4 K. B. I. k. 270. il. 5 U. o. 8 „Gróf Tisza István összes munkái.“ (A továbbikban ö. M) Első kötet. I. Tanulmányok és értekezések. II. Naplószerű fel­jegyzések. (A továbbiakban T.) Budapest, 1923. 327. sk. 1. 7 Hómon Bálint és Szék­fű Gyula: „Magyar történet.“ Buda­pest, 1936. V. k. 600. 1. 8 V. ö. Báró Bánffy Dezső: „Magyar nemzetiségi politika.“ Budapest, 1903. 211. sk. 1 9 K. B. I. k. 346. 1.

Next