Látó, 1992 (3. évfolyam)
1992 / 8. szám - DOKUMENTUM - KOVÁCS ISTVÁN: Száz éve született Sipos Domokos
Anyám szájából édes volt az étel, Apám szájából szép volt az igaz. Ezt ismertük, tudtuk. De mit ír a Sipos Domokos keresztlevele? A dicsőszentmártoni református nemes és szent eklézsia születtek és kereszteltek Anyakönyvéből, II. kötet 3. lap. — Születési év, hó, nap, 1892. aug. 4. — Keresztelési év, hó, nap: 1893. aug. 20. — Szülött neve és neme: Domokos, fiú. — Törvényes vagy törvénytelen, törvényes. — Szülők neve, születési helye, vallása és polgári állása: Sipos György, Káposztás szt. Miklós, ev. ref. kelmefestő és neje Császár (Oprisor) Kata, Dicső szt. Márton, gr. kath. — Szülők lakhelye, utca, házszám: Dicső szt. Márton. — Keresztatyák ésanyák neve, polgári állása és lakhelye: Nagy János községi jegyző és neje Szöllősi Berta, Dicső szt. Márton. — Szülésznő neve: özv. Molézi (?) Mihályné. — Keresztelő pap neve: Macaveiu Jakab, gr. kath. esperes lelkész. — Megjegyzés: Átíratott 1893. szeptember 17-én. Dátum, aláírás: 1932. január 12. Adorjáni Gábor református lelkész. Tehát Sipos Domokos egyéves elmúlt, amikor görög-katolikusból reformátussá írták át, valószínűleg az éppen hazajött apja kívánságára. És az édesanya, a "bába"? Kik voltak az ő szülei? Atyja családi neve: Császár Ferenc, anyja neve: Oprisor Mária. Tehát József Attilát parafrazálva, Sipos Domokos ezt is írhatta volna: "apám székely volt, anyám félig román"... De mit számított ez Erdélyben, a gondolat- és vallásszabadság megszentelt földjén, még a felszított magyar (és következésképpen román és más) nacionalizmusok idején is? És általában: kit bántott akkor a Petőfi— Petrovics, vagy akár az Eminescu—Eminovici-jelenség? Erdélyben (az egykoriban), ahol magyar, román, szász, zsidó, cigány élt együtt, nem csupán egymás mellett, de sokszor közösen küzdve, a türelmesség és a megértés volt a jellemző. Sipos Domokos magyarságát senki sem vonhatja kétségbe, még ma sem, még divatból sem. Persze, voltak — nem kevesen a tollforgatók közül is —, akik elhagyták Erdélyt, nem tudták elviselni a kisebbségi sorsot, de voltak, akik vállalták azt, éppen mert nehéz, éppen mert meg kell vívni a harcot a túlélésért, fennmaradásért: Benedek Elek, Bánffy (Kisbán) Miklós, Sipos Domokos, Kuncz Aladár, Kós Károly — és ők voltak többen. Kós Károly írta a Kiáltó Szóban: "Aki közülünk elmegy, az ne is kívánkozzék közénk vissza valaha, annak itt nem lesz helye soha, és jussa sem lesz annak"... És a nagy intés: "Az lesz a miénk, amit ki tudunk küzdeni magunknak." Sipos Domokos novellahőse (Hazafelé) román falubelije hívására "de-