Látó, 2004 (15. évfolyam)
2004 / 5. szám - FÓRUM - KOVÁCS ANDRÁS FERENC: Valaki, aki szárny is, fény is
művésznek nevelt, a debreceni Nagyerdő azonban, valamint Csokonai Vitéz Mihály és tudós irodalomtanárom, Kardos Albert, a versek felé hajlítottak. Költői pályára léptem tehát, vagyis filozopter lettem (szabályszerűen félbemaradva), majd úricsaládok házitanítója és vidéki hírlapíró. Ez idő szerint Az Estnél dolgozom. Verseimmel szereztem magamnak vagy háromszáz olvasót, s kis csapatom élén elszántan rontok a halhatatlanság kiküzdésére, zsebemben a zrínyimiklósi kirohanás aranyai nélkül, amit persze, tekintettel a fent jelzett pályaválasztásra, talán fölösleges is külön megjegyeznem. Eredeti verseken kívül sok műfordítást is követtem el s egyáltalán a XX. század elején mindazokban az új magyar szépségekért és mélyebb magyar műveltségért küzdő törekvésekben tőlem telhető részt vettem, amiket ma olyan keresztényi jámborsággal szokás destrukciónak bélyegezni." Lám-lám, a zárómondat szellemes döfése ma is, a 21. század elején is aktuálisnak hat, mintegy meghosszabbítja Tóth Árpád híresen fanyar humorát, költői közérzetét. Különben nem panaszkodott, pedig soha nem élhetett gondtalan, szerencsésebb, vagy csupán harsányabb alkotóknak kijáró életet, csak áhítozhatott rá értelmetlennek tűnő, zaklatott ifjúságától beletörődötten legyintő férfikoráig, a többszörös létbizonytalanságok alig-alig enyhülő szorításában, kiszolgáltatva két jellegzetesen költői betegségnek: a szemérmes szegénységnek és az állandó haláltudatnak, a szelíden elviselt gyermekkori tüdőbajnak. Mégsem élt a betegségükben tetszelgő romantikus poéták bevett allűrjeivel, hanem valamely kimondhatatlan érzékkel, óriási emberi és művészi alázattal szelídítette magához szenvedését - így játszotta ki, így játszotta át szomorúságát is múlhatatlanul magasan lakozó, éterien lebegő derűvé. (Lírája például ebben az értelemben is rokon az általa oly deákosan, elégikusan meginvokált debreceni előd, Csokonai poézisével, aminthogy mindkettejük kései famulusának, Dsida Jenőnek angyalian játékos költészetével is.) A halálközeliség elleplezett fájdalma ugyanis fölfokozottan fogékonnyá formál a foghatatlan felé, s valamiféle örök fiatalságot és tisztaságot emanál magából: együttérzést, túlcsorduló szeretetet, tékozló szépséget áraszt, játszi könnyedséget és kedvességet sugároz maga körül. Valahogy úgy, amiképpen Babits láthatta Tóth Árpádot: „fényében volt valami múlhatatlan. S csodálatos gazdagság és kedvesség áradt legnagyobb szomorúságából is, mint egy szent jóságú égitest, mindig a fényes oldalát fordította felénk." Másrészt, a már nagybeteg Babits 1940-ben, Basch Lóránttal és Szerb Antallal „társalogva", jegyzi fel egyik beszélgetőfüzetébe: „De a legkedvesebb ember akit ismertem, Tóth Árpád volt / Őt mindenki szerette. És mégsem tudott érvényesülni a világban. Talán mert nem is nagyon akart / Bámulatos hogy mennyire nem ismerték mint költőt életében / Most mégis esik olykor szó róla. De életében úgyszólván soha nem írták le a nevét, (pár obligát kritikát kivéve)". 88