Látó, 2004 (15. évfolyam)

2004 / 5. szám - FÓRUM - KOVÁCS ANDRÁS FERENC: Valaki, aki szárny is, fény is

mus. Ezért is ínyenc gyönyörűség verset olvasni, verset látni, hallani... (De van-e fülünk igazán meghallani a képek hangulatának olvadékony muzsikáit? Van-e eléggé türelmes szemünk a formák fűzőjéből lassúban kibomló ver­sekhez, a varázslatossá vetkező csodákhoz?) LEHETETLENÜL SZÉP RÖGESZME régvolt költők verseit válogatni, be­­végzett életművekben portyázgatni, szétdúlni egy-egy klasszikussá lett lírai hagyaték egyedivé vált, meghitt és mozdíthatatlannak tűnő egyensúlyát. A feladat lehetetlen is, szép is, meg rögeszme is: talán nemigen illendő, időről időre azonban érdekes, értékes vagy hasznos is lehet, hiszen minden újraol­­vasás új ragyogást adhat a majdnem elfeledett remekeknek, más-más fény­ben forgathatja meg a választékos műgonddal metszett, makulátlan állhata­tossággal csiszolt verssorokat. Örömteli, bár sokszorozottan problematikus a válogató dolga az olyan nem túlírt terjedelmű, de sűrítetten nagynak, egy­neműnek, harmonikusan zártnak és (sokak által, több ízben is kinyilatkozta­­tottan) tökéletesnek tekintett költői életművek esetében, mint amilyen a Tóth Árpádé is, amiképpen Babits mondotta róla: „Az ő költészete nem adott fo­gódzót a vitáknak. Tiszta volt, egységes, töretlen, az első pillanattól kész, az utolsó percig változatlan." Márpedig egy töretlen, tiszta egységet nehéz meg­bontani, szégyentelenül nehéz belenyúlni a versek változatlan rendjébe, s ne­héz valamit is kiemelni egy ennyire tömény lírai korpuszból: mutatványos darabokat megragadni, s mintegy kitépni magából a tökéletességből. Tóth Árpád időtlenné ötvözött költészetében is minduntalan marad valami fogha­tatlan, megérinthetetlen. Valami, ami a versírás titokzatos lényegéhez tartozik: a lélek láza, az elérhetetlen. Verseket válogatni rendszerint nem a tudomá­nyos tárgyilagosság netovábbja. Inkább a közelség és a közelítés, mintsem a távolságtartás létfontosságú momentuma: személyes ügy, esetlegességében is a szabad választás eleve szubjektív gesztusa. Verseket válogatni tulajdon­képpen a művészet, az alkotás és az élet szeretetének, tiszteletének meghatá­rozó kérdése: kötődés, hódolat, alázat és áldozathozatal, ám ugyanakkor fenn­héjázó szemtelenség, merthogy a szemérmetlen kitárulkozás egyfajta (igen szemérmes) módja is lehet a költészeti vonzások és a választások szövevé­nyében. Verseket válogatni voltaképpen leplezett szerelmi vallomás a lírához, a Éráról - nevezetesen arról, hogy minek nevezzük őt, ha egyáltalán bármi­nek is nevezhető volna? Mert valahány új versválogatás lényegében állandó és változékony válaszok keresése arra a vissza-visszatérő (különben költői) kérdésre, hogy: „miért a versek, ez a fájó, éber / Ösztön: árulni halk bána­tomat, / Mint cukros fügét a kucséber?" (Invokáció Csokonai Vitéz Mihály­hoz) ízlése válogatja - jómagam például a gazdag semmiségek körmönfont cukrosságát, a végső dolgok díszesen túlzó édességét, a teremtett szépségek már-már megkeseredett, sötét, fanyar szirupját is szeretem Tóth Árpád verseiben.

Next