Látó, 2004 (15. évfolyam)

2004 / 5. szám - FÓRUM - KOVÁCS ANDRÁS FERENC: Valaki, aki szárny is, fény is

művésznek nevelt, a debreceni Nagyerdő azonban, valamint Csokonai Vitéz Mihály és tudós irodalomtanárom, Kardos Albert, a versek felé hajlítottak. Költői pályára léptem tehát, vagyis filozopter lettem (szabályszerűen félbe­maradva), majd úricsaládok házitanítója és vidéki hírlapíró. Ez idő szerint Az Estnél dolgozom. Verseimmel szereztem magamnak vagy háromszáz ol­vasót, s kis csapatom élén elszántan rontok a halhatatlanság kiküzdésére, zsebemben a zrínyimiklósi kirohanás aranyai nélkül, amit persze, tekintettel a fent jelzett pályaválasztásra, talán fölösleges is külön megjegyeznem. Ere­deti verseken kívül sok műfordítást is követtem el s egyáltalán a XX. század elején mindazokban az új magyar szépségekért és mélyebb magyar művelt­ségért küzdő törekvésekben tőlem telhető részt vettem, amiket ma olyan keresztényi jámborsággal szokás destrukciónak bélyegezni." Lám-lám, a zá­rómondat szellemes döfése ma is, a 21. század elején is aktuálisnak hat, mint­egy meghosszabbítja Tóth Árpád híresen fanyar humorát, költői közérzetét. Különben nem panaszkodott, pedig soha nem élhetett gondtalan, szerencsé­sebb, vagy csupán harsányabb alkotóknak kijáró életet, csak áhítozhatott rá értelmetlennek tűnő, zaklatott ifjúságától beletörődötten legyintő férfikoráig, a többszörös létbizonytalanságok alig-alig enyhülő szorításában, kiszolgál­tatva két jellegzetesen költői betegségnek: a szemérmes szegénységnek és az állandó haláltudatnak, a szelíden elviselt gyermekkori tüdőbajnak. Mégsem élt a betegségükben tetszelgő romantikus poéták bevett allűrjeivel, hanem valamely kimondhatatlan érzékkel, óriási emberi és művészi alázattal szelí­dítette magához szenvedését - így játszotta ki, így játszotta át szomorúságát is múlhatatlanul magasan lakozó, éterien lebegő derűvé. (Lírája például eb­ben az értelemben is rokon az általa oly deákosan, elégikusan meginvokált debreceni előd, Csokonai poézisével, aminthogy mindkettejük kései famulu­­sának, Dsida Jenőnek angyalian játékos költészetével is.) A halálközeliség elleplezett fájdalma ugyanis fölfokozottan fogékonnyá formál a foghatatlan felé, s valamiféle örök fiatalságot és tisztaságot emanál magából: együttérzést, túlcsorduló szeretetet, tékozló szépséget áraszt, játszi könnyedséget és ked­vességet sugároz maga körül. Valahogy úgy, amiképpen Babits láthatta Tóth Árpádot: „fényében volt valami múlhatatlan. S csodálatos gazdagság és ked­vesség áradt legnagyobb szomorúságából is, mint egy szent jóságú égitest, mindig a fényes oldalát fordította felénk." Másrészt, a már nagybeteg Babits 1940-ben, Basch Lóránttal és Szerb Antallal „társalogva", jegyzi fel egyik be­szélgetőfüzetébe: „De a legkedvesebb ember akit ismertem, Tóth Árpád volt / Őt mindenki szerette. És mégsem tudott érvényesülni a világban. Talán mert nem is nagyon akart / Bámulatos hogy mennyire nem ismerték mint költőt életében / Most mégis esik olykor szó róla. De életében úgyszólván soha nem írták le a nevét, (pár obligát kritikát kivéve)". 88

Next