Látó, 2018 (29. évfolyam)

2018 / 5. szám - SÉTATÉR - Térey János: Fékek és ellensúlyok avagy showman a cívisek között (Csokonai Vitéz Mihályról)

aki fölfedezte a kultúra számára Közép-Európát mint régiót, és aki először írta le magyarul az ananász szót. Még szép, hogy a kanászra rímel (Jöven­dölés az első oskoláról a Somogyban). És tényleg, ez is fő-fő költői truváj, sza­vakat ajándékozni a nemzetnek, mint például azt, hogy világpolgár. Az övé, tényleg. Ne feledjük, az ő idejében még legitim a halál-talál rímpár, ő maga is papírra veti párszor, és még lehet verset kezdeni azzal a szóval, hogy midőn. (Hát hogyne volna ő az első magyar világpolgár, amikor őelőt­­te még a szó sem létezett?) A gördülékeny léptű, párrímes, felező tizenkettest konyhakészen adja át Arany Jánosnak — akinek varázskezén szempillantás alatt válik komó­tossá és régimódivá... Műgond, átírási mánia, lásd még Szabó Lőrincet, Kálnokyt és Kukorellyt. Messzemenő jártasság a szaktudományokban. Új­donság az is, hogy különféle szaknyelvekből, hivalkodóan költőietlen ele­mekkel táplálja költészetét. Nevéhez fűződik a magyaros és az időmérté­kes verselés házasítása. Ő írt először szonettet magyarul (Az esztendő négy szakasza), és ő írta az első igazi, rímes-jambikus költeményt is (A rövid nap s hosszú éj). Kazinczy hazájában mindkét érdemét szokás vitatni, centivel szó­tagszámot méricskélve. Hát ő aztán csöppet sem volt provinciális, sem megkésett, (rizs)poros, rokokó verselő, s legalább akkora, ha nem sokkal nagyobb européernek lát­szik innen nézve, mint Kazinczy. (Akit börtönből való szabadulásakor ba­rátjaként ünnepel Csokonai, akin fiúi szeretettel csüng! Valójában egyik féltékeny fékezője volt Kazinczy, aki áldotta az eget, hogy költőtársa nem tudta befejezni tervezett Árpád-eposzát, amely szerinte borítékolható ku­darc lett volna. „Én a Csokonai Verseit a minden lapon elhullatott disznó­­ságai miatt... kezembe is átallom venni.” Borzasztó, hogy ilyesmit képes le­írni. Szinte látom, ahogy sziszeg a dühtől, ahogy belesápad az irigységbe egy-egy szikrázó vitézi leleményt latolva. Most képzeljük el, milyen lenne, ha én egy „rivális” írókollégám meg nem írt művét minősíteném. És ez a ma­­lackodós bélyeg sajnálatosan hagyományozódott, egészen Szerb Antalig, akinek fülét Csokonai helyenkénti „neveletlensége” és „faragatlansága” bántja, vazze. Nádas Péter ezzel szemben őrjítően mulatságosnak találja Csokonait. Bevallja, valósággal falta ifjúkori olvasmányként. Hogy ő maga, mármint CsVM, olyan jól szórakozott-e rövid életének hosszú estéin, karcos homo­ki vinkó mellett, persze, kérdés. Sejtem. Néha határozottan igen. A pálya végének mélabúját leszámítva az élet érzéki szemlélete jellemzi őt magát, és kicsattanó öröm a költeményeit. Szépelgés, szenvelgés Vitéztől alkati-

Next