Látó, 2018 (29. évfolyam)
2018 / 5. szám - SÉTATÉR - Térey János: Fékek és ellensúlyok avagy showman a cívisek között (Csokonai Vitéz Mihályról)
aki fölfedezte a kultúra számára Közép-Európát mint régiót, és aki először írta le magyarul az ananász szót. Még szép, hogy a kanászra rímel (Jövendölés az első oskoláról a Somogyban). És tényleg, ez is fő-fő költői truváj, szavakat ajándékozni a nemzetnek, mint például azt, hogy világpolgár. Az övé, tényleg. Ne feledjük, az ő idejében még legitim a halál-talál rímpár, ő maga is papírra veti párszor, és még lehet verset kezdeni azzal a szóval, hogy midőn. (Hát hogyne volna ő az első magyar világpolgár, amikor őelőtte még a szó sem létezett?) A gördülékeny léptű, párrímes, felező tizenkettest konyhakészen adja át Arany Jánosnak — akinek varázskezén szempillantás alatt válik komótossá és régimódivá... Műgond, átírási mánia, lásd még Szabó Lőrincet, Kálnokyt és Kukorellyt. Messzemenő jártasság a szaktudományokban. Újdonság az is, hogy különféle szaknyelvekből, hivalkodóan költőietlen elemekkel táplálja költészetét. Nevéhez fűződik a magyaros és az időmértékes verselés házasítása. Ő írt először szonettet magyarul (Az esztendő négy szakasza), és ő írta az első igazi, rímes-jambikus költeményt is (A rövid nap s hosszú éj). Kazinczy hazájában mindkét érdemét szokás vitatni, centivel szótagszámot méricskélve. Hát ő aztán csöppet sem volt provinciális, sem megkésett, (rizs)poros, rokokó verselő, s legalább akkora, ha nem sokkal nagyobb européernek látszik innen nézve, mint Kazinczy. (Akit börtönből való szabadulásakor barátjaként ünnepel Csokonai, akin fiúi szeretettel csüng! Valójában egyik féltékeny fékezője volt Kazinczy, aki áldotta az eget, hogy költőtársa nem tudta befejezni tervezett Árpád-eposzát, amely szerinte borítékolható kudarc lett volna. „Én a Csokonai Verseit a minden lapon elhullatott disznóságai miatt... kezembe is átallom venni.” Borzasztó, hogy ilyesmit képes leírni. Szinte látom, ahogy sziszeg a dühtől, ahogy belesápad az irigységbe egy-egy szikrázó vitézi leleményt latolva. Most képzeljük el, milyen lenne, ha én egy „rivális” írókollégám meg nem írt művét minősíteném. És ez a malackodós bélyeg sajnálatosan hagyományozódott, egészen Szerb Antalig, akinek fülét Csokonai helyenkénti „neveletlensége” és „faragatlansága” bántja, vazze. Nádas Péter ezzel szemben őrjítően mulatságosnak találja Csokonait. Bevallja, valósággal falta ifjúkori olvasmányként. Hogy ő maga, mármint CsVM, olyan jól szórakozott-e rövid életének hosszú estéin, karcos homoki vinkó mellett, persze, kérdés. Sejtem. Néha határozottan igen. A pálya végének mélabúját leszámítva az élet érzéki szemlélete jellemzi őt magát, és kicsattanó öröm a költeményeit. Szépelgés, szenvelgés Vitéztől alkati-