Látó, 2019 (30. évfolyam)
2019 / 10. szám - Tóth Ágnes: A titokzatos esőjelző; Az Ullmann-palota és királynője; Beatrice (Karcolatok)
lopni, és ezért nagyon haragudtunk rá, ugyanis nem a fahasábok miatt jártunk ide, hanem Pityuka miatt, aki Elza mamának, egy kopaszodó sváb öregasszonynak volt a papagája. Elza mamának a hátsó udvarra nyílt az ablaka, és néha kitette az ablakpárkányra a zöldre festett kalitkáját papagájostul. A madár azt rikácsolta, hogy Kossuth rrádija Buddappest, hárrom orra! Hurrá! Hurrá! Ezért meg akartuk tanítani arra a szövegre is, hogy: „Mert a Berta nagy liba, seprűn repül moziba.” De a madár bizalmatlan volt velünk szemben. Nagyon nehezen jutott el addig, hogy „mertaberta, mertaberta”, majd nem sokkal később teljesen begolyózott, és levetkőzött pucérra. Kitépdeste az összes tollát, nagyon hülyén nézett ki, amint ott gubbasztott csürdén a kis fémrúdon, és szomorúan pislogott ki a fejéből az alól a pár szál toll alól, ami a búbján megmaradt, mert nem érte el a csőrével. Elza mama azt mondta, valószínűleg szerelmi bánatában dilizett be, mert nem volt társa, mi pedig nagyon sajnáltuk, hogy ezt nem tudtuk hamarabb, mert akkor szereztünk volna neki feleséget, és akkor Pityuka a nejével együtt kiabálhatta volna Berta után a „Mertabertá”-t. A kislányok állandóan fésülgették hosszú szőke hajamat, azt mondták, olyan szép vagyok, mint az aranyhajú hercegnő a meséből, végül egyöntetűen felkértek, legyek a ház királynője, ők pedig hűséges alattvalóim lesznek. Nagyot nevettem és beleegyeztem. Papírkoronát tettek a fejemre, aztán rózsaszínű, selyemrojtos abroszt terítettek a vállamra, majd a vállamra ütöttek egy tűzpiszkálóvassal, és kineveztek az Ullmann-palota királynőjévé. Hát így lettem én hivatalosan felavatott királynője ennek a palotának, és még hosszú évek múlva is így emlegettek az időközben felserdült alattvalóim. Persze, azért hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem vágytam vissza néha a ligetbe, a macskaköves, szűk, girbe-gurba utcácskákba, és a vadregényesen burjánzó park felfedezetlen zugaiba. Hiányoztak nekem egykori barátaim is, de főleg azok a különös sorsú emberek, akiken mindig megpróbáltam segíteni, és akiknek az élete tele volt sötét titkokkal, melyeket én mindig nagy izgalommal igyekeztem feltárni. Később rájöttem, hogy titokzatos emberekből a bérházban sincs hiány, és ettől máris lázba jöttem.