Látó, 2019 (30. évfolyam)
2019 / 11. szám - SÉTATÉR - György Péter: Gyász és ünnep között. A láthatóvá tett múlt, az emlékezet kiürült nyelve
ba, sokkal bonyolultabb átváltozás, mint azt első pillanatban hinnénk. Mindez a híres történelmi események, így csaták újrajátszásának kortárs divatjára utal, tehát az elmúlt évtizedekben egyre összetettebb kooperációkra, amelyek a régészeti feltárások mikéntje és a teatralitás gyakorlata között létrejönnek. Az ásatás és a kronopolitika, tehát a történelmi terek és a történeti idők közt megteremtett, érzéki benyomásokra építő hatásmechanizmusok dinamikája kihat a nemzeti temetők látványának újraértelmezésére is. A nemzeti sírkertek nem a múlandó e világból, tehát a társadalmi létből kikerült földi maradványok állandó nyughelyei többé, hanem ehelyett a történelmi önismeret, illetve a történelmi identitás megalkotásának állandóan változó színterei — azaz a remake maguknak a temetőknek is része lett. A temetők muzealizálódása ugyanannak a látványosság-identitáspolitikának a része. S valóban, van valami kísérteties abban, hogy a Nemzeti Örökség Intézetének szakmai felügyelete alatt álló temetőben, amely eddig a nemzeti emlékezet megteremtésére, fenntartására, megújítására szolgáló közterek egyike volt, az ál-Petőfi, az ismert irodalmi, kultúrtörténeti hagyomány abszurdul tárgyiasult formában, az anyagi kultúra kontextusában lehet jelen. A radikális nemzeti ellenkultúra megjelenése a nemzeti temetőben - az emlékezet már régen megbomlott monopóliumának következményeként is érthető. Akármilyen távol van ez a síremlék a temető centrumától, gyakrabban látogatott részeitől, mégiscsak ott van. Egy - ha minden igaz - fél világon körbevonszolt szibériai női csontvázat őrző, a szülőhelyet tévesen, az elképzelt halál időpontját hirdető síremlék, akaratlanul is, gúnyos spontán építészeti dokumentumként érzékeltetheti a temető jelen állapotát, társadalmi valóságát. A nemzeti sírkert nem a kortárs ellen-emlékezetek színtereinek egyike, nem lehet hasonlatos a Pilis-beli szívcsakrához, nem függhet össze Attila máig keresett sírjának programjával és így tovább. A remake/ újrajátszás performanszainak engedve, a temetők a múlt érzéki tapasztalatának visszaszerzéséért folytatott teátrális előadások díszletei lettek: a mauzóleumoktól, tehát a történeti időn belüli, azaz historikus antik építészeti hagyományokat követő épületektől hosszú út vezetett a temető mint egész aktuálpolitikai programként való folyamatos átalakításának értelmezéséig. Az ál-Petőfi-kultusz síremléke, megfelelő távlatból szemlélve, akár a nemzeti emlékezet paradigmájának avantgárd dekonstrukciójaként is érthető, ugyanakkor egyszerűen az egész temető ironikus tagadása is egyben — ami több, mint figyelemreméltó. Mindez ugyanis riasztóan közel van mindahhoz, ami az elmúlt évtizedekben ott történt.