Látó, 2019 (30. évfolyam)
2019 / 5. szám - SÉTATÉR - Sebestyén Mihály: Esszé arról, hogy mit köszönhetek nekik
A tavaly került elő az a kimutatás, amely az 1945 és 1949 között a háború és a Soah után született gyerekekről készült, s amelyet a hitközség és a JDC (az amerikai zsidó segélyszervezet) álított össze a segélyre szoruló családokról. Ebből derül ki, hogy a koncentrációs táborokból hazatért aszszonyok 90 százaléka még sehol sem dolgozott, de anyám azon kevesek közé tartozott, aki tanítóképzőt végzett, és tanított a helyi Baross Gábor utcai izraelita elemiben. Sőt, még azt is megtudtam ugyanazokból a hitközségi forrásokból, hogy 1947 áprilisában szülési szabadságért folyamodott, mert velem a kilencedik hónap vége felé járt. Köszönhetem neki , hogy megszülettem, hogy saját tejével táplált, hogy szigorúan és szeretettel nevelt. Kérem, én hálás vagyok nekik, mert humorra neveltek, megtanítottak a nevetés gyönyörűségére, a viccre, tréfára, a derűre. Ámbár szorongók voltunk mindannyian, ugyanis a történelem, etnikai gyökereink, vándorőseink megbélyegzettsége, alig nyolcvanéves emancipációnk (Kossuth Ferenc Jóska — Deák Ferenc) és a minapi (1938-1945) teljes jogfosztottságunk erre képesített, képzett, ítélt. (Lehet válogatni.) Hálás vagyok a szorongásért, tehát azért az érzésért, amely mindig munkára serkentett, amely miatt az iskola nem ízlett, és elővigyázatra utasított. Tudtam, tudom, hol a helyem. Ámbár mindig tartozni akartam volna egy nagyobb közösséghez. Miként ők is. Ez olykor, legtöbbször sikerült, holott tudatában voltunk, voltak, soha nem lehet felhőtlen, gáncs nélküli, óvatlan az odatartozás, a többségbe olvadás bizonyítható hitelessége a mások/magunk szemében. Fejed felett - miként nekik korábban még születésem előtt, kabátjukon ott a kis sárga csillag. Nevezheted szerencsecsillagnak is, ha azzá tudod változtatni. Nekem, nekik olykor sikerült. Tisztelt ismeretlen kérdezők, hálával tartozom az anyanyelvért, amelyen ki tudom magamat fejezni. Amely kenyeret adott a kezembe, és önbizalmat, mikor egyedül vagyok a fehér papírral, képernyővel, billentyűzettel. Az első és vélhetően az utolsó szavakért egyaránt. Nyolcadik után szüleim tanácsára, kérésére, hosszas rábeszélésre átmentem a városunk rossz hírű, magyarral-zsidóval szemben változó intenzitással, de mindig elfogult apám és öcsém is odajárt történelmi kényszerből, opportunizmusból, jól felfogott önérdekből; tessék választani a módozatok közül középiskolájába, amely a Királyi Tábla Papp Sándor nevű mezei kancellistájából negyvennyolcas vezérré, majd Havaselvére emigrálva, végzetesen gyűlölködő külügyérré és a román-magyar együttélés lehetetlenségének elméleti tudósává vedlett történészről nyerte a nevét (Alexandru Papiu Ilarian), és ott is érettségiztem. Az egyetemen mégis a magyar pro