Látó, 2019 (30. évfolyam)
2019 / 1. szám - Láng Gusztáv: Az eltévedt lovas
leg és első személyben) egy népmesét, avagy biblikus léthelyzetet villant fel. A fiú nekivág a világnak, szerencsét próbálni (mese), illetve a tékozló fiú elhagyja otthonát a nagyvilág csábítására (Biblia). „Rohantam dalosan s vakultan, / Befogtak új, csodás illatok / S száz út végén nem vettem észre, / Hogy már minden utam elfogyott.” Az úttalanság és a „vakultan” határozó emlékeztet Az eltévedt lovasra, akárcsak a tévelygés helyszínének tömör rajza: „Vad bozótok el-elbuktatnak. / Emlékek és borzalmak között / Taposom a vaksötét pusztát, / Sorsomat és a sűrű ködöt.” Az úttalanság e versben a hazavezető út hiánya; a mesével és a Bibliával ellentétben e vers hőse sohasem találhat az elhagyott otthonra. A költemény szerintem a nonkonformizmus tragikumát mutatja fel; aki mindenkitől különbözni akar (vagy különbözni kénytelen), az nem talál otthonra és szeretetre, bármennyire vágyik is rájuk. Kezdettől tudta ezt Ady. Egyik (viszonylag) korai versében, az Elűzött a földem címűben - az Antheusz-monda parafrázisában - megírta, hogy a benne élő verstervek, verscsírák csak akkor érhetnek műalkotássá, ha a szülőföld ad erőt létrehozásukhoz, ha a hazája várja és kéri e verseket. Befogadás nélkül nincs műalkotás, illetve csak a befogadás ad létjogot „új idők új dalainak”. Érmindszentről szóló verseiben — Ady, a közhiedelemmel ellentétben, több verset írt szülőföldjéről, mint Petőfi —, gyermekkor-nosztalgiába rejtjelezve, újra és újra vallott a visszafogadottság, a szeretet vágyáról. „Vagyok tékozló és eretnek, / De ott engem szánnak, szeretnek, / Engem az én falum vár. // Mintha pendelyben látna újra / S nem elnyűve és megsárgulva, / Látom, hogy mosolyog rám.” (Hazamegyek a falumba) Az egyetlen hely ez, ahol a „muszáj Herkules” szerep nem kötelező. E tekintetben a választott és vállalt - és immár elhagyhatatlan - szerep „süllyeszti el” a hazavezető utakat. És ez a tévútra térés teljesedik ki Az eltévedt lovasban. A háború kitörése ugyanis nemcsak katasztrófa-élmény Ady (és valamivel később egész nemzedéke) számára, hanem súlyos világnézeti válság előidézője is. A korszak értelmiségi elitje - bármilyen politikai eszmék híve lett légyen - minden változtató (művészetet, társadalmat, emberi kapcsolatot változtató) szándékát abban a szilárd meggyőződésben vallotta és vállalta, hogy a történelem az emberi haladás története, és a haladást mint egyenes vonalú, egyenletesen gyorsuló mozgást képzelte el. A háború ennek a meggyőződésnek a cáfolata lett, és ez kérdésessé tette minden korábbi „haladás-szolgálatukat”. A meggyőződés persze fenntartható lett volna a szükséges (és bőséges) gondolati korrekciókkal, csakhogy erre még nem jutott idő, és e korrekció előtt el kellett számolniuk maguknak is, közönsé