Látóhatár, 1956 (7. évfolyam, 1-6. szám)
1956-01-01 / 1. szám
BIKICH GÁBOR ÜJ VERSEK ELŐSZÓ önző volnék? Legföljebb ha én tudnám megmondani. De hová lett a cinke és a csíz? Milyen lépre csaltak szegény vörösbegyet? A sövény kipusztult. Se vendég, se otthon, se szarka nincs. A tengelicék kicsiny csapatját kitépték a parti bodzafák szívéből. Keresheted az aranyat későn reggel is. A hajdani bokrok közül nem rikkant több rigó. A nádas fölégett. A vízi madarak zsivajgása nem üdít már baráti szóra engem. A búbos vöcsök nem bukik fel többé s a kócsag karcsú nyakát kicsavarták. A szárcsák elültek végső fészkükön. Még a darvak hátra vannak? Lebegő ábrájuk, mint fodrozódó víz emléke a sövényből, mindörökre eltűnt. Milyen égen úsznak az álmukban beszélő vadkacsák? Ne kutasd. Csak az nincs, amit keresünk. A toldott-foldott hullák jövőjét építsed inkább. Markod helyett nyakadba vedd a gyeplőt. A gond leghívebben véd a gondolattól. A kísértetektől is, ne félj! A jó modor s a túrós reménység bibéjét a kuvik már nem jelenti. S a kuvikkal együtt elfogyott az éj. A dallá csorduló sötétség elvásott a fülemüle torkán. A gyönyör szutykosodva rothad, loncsos fürtökben függ a denevér. A tücsköket a próféták mind befalták. Az ingó békákat botokkal sújtottuk agyon. A fák odvát bársonyozni mióta nincs bagoly? Régebben a büzhödt bozótból is fakadt virág. Lakatlan egünkön némán darvad a hajnal. A kakuk önnön szava után szállt a zöld homályból s az alvó akácos rőt selymét letépték. A kidöntött fákkal messze ment a harkály. A pacsirtát, mely már csak rög vola, egy koporsóra dobták. Az üszkös vetésben nem futkos a tűrs. A réti sas a kőszén füstjében fuldokolva verdes. A fecskék fénnyé váltak a gyors röpülésben? És hova hullt a fény? A nap és a hold elhallgatott. A tél sármány nélkül köszöntött be hozzánk. A csókák még ke-