Látóhatár, 1967. január-június (17. évfolyam, 1-6. szám)
1967-03-01 / 3-4. szám
említem meg ismét, mert teljesen fölösleges megtenni őket a szabadgondolkodás előfutárainak. * CORRADO ALVARO KALÁBRIAI VOLT, szomorú és gyászos földnek szülötte. Ő is mindig szomorú volt, mint aki a szörnyűséges, sötét és kopár hegyeknek, a semmiből élő szegény parasztoknak és pásztoroknak a bánatát viseli egymaga. Két mondására emlékezem, jól elmémbe vészem: „Az irodalomban, mint az életben is, csak akkor lehet igazán sikere valakinek, ha független, vagyis ha gazdag." A másik: „A legrettenetesebb, hogy ez a társadalom elveszítette azt a hitét, hogy érdemes becsületes emberként élni.” (Da uomo probo.) Valahányszor visszagondolok e nagy és nemes lélekre, megújulnak előttem a délvidéki tájak (a Mezzogiorno), Kalábria, Abruzzo, Puglia, Lucania, Szicília. A fekete hegyek, a kunyhók, a gyanakvás, a félelem, a sötétség, a brigantaggio, a banditizmus. Más volt ám ez, mint nálunk a zsiványság vagy a betyárság. A brigantizmus a Bourbonok korából származik, a sanfedisták teremtették meg, a nápolyi jakobinusok ellen. A papok elhitették a néppel, hogy az elégedetlen arisztokraták és a fölvilágosult polgárság jakobinus. Mindenkit ki kell fosztani, akinek vagyona van, vagyis aki jakobinus. A sanfedisták baljóslatú dala így szólt Nápolyban: Chi tene grane e vine Ha da esse giaccubine. Tehát akinek van bora és gabonája, aki birtokos, az jakobinus. A hírhedett Fabrizio Ruffo bíboros szervezte meg a brigantikat a parthenopei köztársaság megdöntésére. A nápolyi köztársaság Napóleon segítségével 1799-ben alakult. A Bourbonok Szicíliába menekültek és nem lehetetlen, hogy a köztársaság megerősödik és megmarad egy darabig, ha Ruffo kardinálisnak nem támad az az ötlete, hogy az uralkodóház érdekében föllazítsa és becsapja a szegény népet. Ez a történelem egyik legnagyobb „remek gaztette” volt. A kardinális nem is tagadta. Leveleiben nyíltan írta, hogy a szegények és a gazdag polgárok és a főnemesség közötti ellentétet kell kiélezni és akkor visszakerülhet trónjára a Bourbon család. (Mantenere a freno i nobili e i paglietti.) Fabrizio Ruffónak, mint az Egyház hercegének nagy birtokai voltak, de volt sok adóssága is, mert szerette a nagyúri életet. Vakmerő ember volt, a lelkiismeret nem zaklatta őt. Terve egyszerű: Kalábria legdélibb vidékéről indul meg (Isten nevében), Basilicatán keresztül Nápoly felé, mindenütt útba ejtve a brigantiktól megszállott részeket. Valamennyit zászlaja alá gyűjtötte, a szegényekkel és elégedetlenekkel együtt. Tisztában volt azzal, hogy szörnyű és kegyetlen csapattal fog megérkezni Nápoly alá. Az ország minden tájáról összegyűlt gonosztevők, híres útonállók, gyilkosok, banditák követték a kardinálist: Panedigrano, Pavisanera, Sciarpa, Mazza, De Castro. Rajtuk kívül segítőtársa volt a kardinálisnak a restaurációban Mammone és Fra Diavolo. Ők mind a ketten világhírre tettek szert.