Látóhatár, 1967. július-december (17. évfolyam, 7-12. szám)

1967-09-01 / 9-10. szám

ŐSZESTI BALATONPART Akár egy csillag eljegesedése: harang-kondító esti csend. Aranyló dombok kék­ ezüstbe hulltak, szőlőkaróra szállt egy kis bagoly. Azt mondanád: az árva! S magadat értenéd. Szemed láttára telt habosra az ősz mustos kupája - s nem tudtad felhörpinteni. Torkodban fojtott zokogás, a vénség rosszízű könnyei. EZ SEM ELÉG Meghittségben közös ájulásig jutottunk. Nyöszörgés, sóhajtás, halálsikoly vegyült, de hol az egyik, hol a másik ért hamarabb mindig az üdvözüléshez. S rádöbbentünk,­ egy test nem lehetünk. Lihegésed azért örökké legyezni fogja az arcom s fel-fellebbenti majd a szemfedőmet is! VIRRASZTÁS HOMO FABER Az életem: csigamászás ezüstje, a föld színén giliszta-túrt halom .. . De sohasem bámultam pipafüstbe, és sohasem őrölt az unalom. Éjjel a csend, lélekzetek neszével: nagy, lomha állat hosszú léptei a bizonyos hajnal felé - Sem óra-percegés, se fényderengés, barlang- sötét. 52 Látóhatár Az idő múlásának érzékelése testünk oly édességgel járja át, mint az érés a duzzadó gyümölcsöt. A virrasztás vasszege végre enged súlyos hullás álomba vagy halálba.

Next