Látóhatár, 1967. július-december (17. évfolyam, 7-12. szám)
1967-09-01 / 9-10. szám
Bakó, a hentes, borongóan, komoran vonja össze szemöldökét rám. - Hát már ezért is külön istenverése kell hogy érje a mi gazember hadvezetésünket, ami ezekkel az állatokkal történik. Rózsi, a vasderes, gebévé aszott, fiatal kanca közben lesúnyta fejét és nyújtogatta felém a földnek. Persze, mert kétoldalt ott áll a havon mellettem a két vödör víz. Bennem valóságos viaskodás: föláldozzam-e az egyik vödör vizet a szenvedő állat utolsó gyötrelmes óráinak enyhítésére és fosszam meg feleségemet és magamat a drága víztől? - Odaadom neki az egyik vödöröt! - döntök. De Bakó tiltóan tarja mellemnek tenyerét. - Hát hogy tetszik gondolni? Főzni kell otthon ebből máma. - És nem biztos, holnap ki lehet-e mozdulni vízért. A kút is elapadhat. - De nem bírom nézni, hogyan rimánkodik, nézze csak! - utalok Rózsira, aki majdnem feldől, ahogy nyakát nyújtogatja a sóvárgott folyadék felé. - Na várjon - szól erre Bakó .- Majd tartom a tenyerem. Löttyintsen bele a vödörből. Azzal megitatjuk Rózsit, amit így is kilötyögtetne hazáig a vödörből. Megitattuk Rózsit a víz kevés fölöslegéből. És aztán úgy könyvelem el magamban szegényt, mint aki odaveszett sok más társával együtt a pályaudvar gyehennájában . . . Nem kérdeztem meg Bakót sem később, hogy talán leszúrta-e, és mi lakmározunk a Rózsi húsából pörköltet? Lovaik pusztulása után Bakóék parancsot kaptak a távozásra. Bevetették őket a tűzvonalba. Az orosz fölszabadítókat megelőző napon egy csöndesebb félórát arra használok föl, hogy levegőzzem és körülnézzek a ház közvetlen környékén. Vannak efféle felejthetetlen, filmszerűleg részletesen visszapergethető emlékképeink. Ilyen ez is. Amint az alkonyatban egy falrésből mászom elő, hogy körülnézzek, a levegő a sugártöréstől valahogy giccsesen rémes. Lángol és lobog a piszkos hó, a bombalyukakkal tele fal, a szürke téli ég, a házromok . .. Gyönyörű ez és közönséges is ... Borzalmas délután befejezése ez a giccsesen gyönyörű alkony. Egyszerre csak az udvar végében Rózsit, a vasderes, hóka, fiatal kancát veszem észre. Valami szalmaköteget szimatol a havon és a kiöntött krumplihéjat szemerkéli. Lám, élelmesen ide furakodott a bérház oltalmába, nyomorultul elpusztult társai közül. Azám, de most látom, hogy nyakából vastag sugárban ömlik a vér a hóra. Ugyancsak a farának egyik részén lyuk tátong. Alvadt vér szárad benne, így áll ott és eszi a krumplihéjat a csípősödő fagyban. Mégiscsak elérte végzete szegényt: elvérzik itt! Nem tudom, vajon ez érzékenyít-e el? Vagy már az elbírhatatlan lelki vigasztalanság, keserűség, testi-lelki leromlottság, életutálat késztet rá, hogy sírás fogjon el, sokat próbált kemény legény létemre?... Ott állok és sírok. Agyamban pedig csak ez ismétlődik: oh be nyomorult, kegyetlen, átkozott az élet és benne az ember .. . Nyáron a kánikulában verejtékezve kutyagolok át a Szabadság-hídon. A púpjánál elakad előttem egy kocsi... Többen jóakaratú emberek, nekivetemedünk hátulról és toljuk a kocsit. Amint már ott tart, hogy a bakon a kocsis a szekér fékjét kallantyúzza, hogy le ne rontson a híd púpjának túlsó felén a szekere, mert már felérkeztünk és közben hálálkodik nekünk a segítségünként... rápillantok a lovára. Semmi kétség! A ló az én Rezsim. Ott van a sérülés nyoma a nyakán, ott van a farán is. Nem lehet még egy vasderes, kóka, karmantyús kanca két ilyen ismertető sebhellyel más. Ejnye az irgalmát! Rózsi te, hát átvészelted, átvészeltük mégis a sok borzalmat. Mégiscsak szép az Élet, hagyjuk a csüggedést, az átkot!...” Ahogy itt győzködöm az anyaggal és próbálom Tersánszky író-egyéniségének értékét, sőt ízét is belopni az olvasóközönség tudatába, eszembe jut, hogy kétféle közönség olvashat