Látóhatár, 1968. január-június (18. évfolyam, 1-6. szám)
1968-03-01 / 3-4. szám
Az öreg Baradla aggteleki bejáratánál Petőfi Sándor emléktáblájára esik először a tekintetünk, de máris Tompa Mihály vezet tovább: Ott Aggtelek csudái vonzanak, Melynek barlangja lenn a föld alatt A szomszéd Torna határába fut. S míg rejtekén bolyongnak lábaid: Lelked mély gondolatba téved el. Regényes völgyek s emlékezetes Romokkal messze látó bércorom, Tar szikla, zöld mező, erdős patak, Rom és patak környékén ősregék Szólnak lelkedhez mindenütt... A költők később sem hagynak el. Az aggteleki barlang bejárata fölött hajmeresztően felszökő sziklafalat Csokonai Vitéz Mihály 1801. évi látogatásakor prózában is nagy megjelenítő erővel írta le édesanyjához intézett levelében: „A barlang szája esik egy 27 ölnyi meredek kősziklának alján, mely kőszikla felétől fogva az aljáig úgy áll, mint egy egyenes kőfal, és magasságát lehet kétannyinak gondolni, mint a veres torony. Rémítő dolog csak felnézni is a tetejére, melyen a látás a felhőkkel látszik határozódni. Az alján lévő lyukba gugyorodva kell bemenni, és ez az alacsony de széles torkolat mintegy fél fertalyóráig tart, mikor az ember a valóságos barlangba bejut, melynek boltozatához képest a nagytemplom magassága és tágassága nem is hasonlítható. A kövek úgy csüggenek alá az ember feje fölött, mintha mindjárt nyakába szakadnának, a hang rémítő módon zeng e tágas öbölben .. Ezt a bejáratot használta már a kőkor embere is, jó hétezer évvel ezelőtt. A biztos menhelyet nyújtó barlang termeiben építette fel karókra állított, ágakból font falú kunyhóit; a sárga agyagba szúrt cölöpök üregei és elmállott maradványai megőrizték kezdetleges hajlékainak nyomát. Csoportosan tanyáztak a sötét boltozatok alatt, máglyatűznél készítették csont- és kőszerszámaikat, vadászeszközeiket, ide vonszolták be a zsákmányul ejtett ősmedvét, zarándszarvast és vaddisznót, itt tartották háziasított állataikat. A Baradla több terméből is előkerültek használati tárgyaik és fegyvereik: medvecsontból készült lándzsavégek, nyílhegyek, csiszolt kőbalták, vésők, halfogfűrészek és igen sok égetett agyagból készült edénycserép. Ezek sajátos rajzelemekkel díszített, gazdag ornamentikájú, gömbölyded csészék és korsók Európa hasonlókorú kerámia termékei között a legszebbek, s az úgynevezett „bükki kultúra" legszámottevőbb értékei. A csiszolt kőkorszak barlanglakó emberének fejlett szépérzékéről, művészi képzelőerejéről tanúskodnak. Lakta a Baradlát a kora-vaskor embere is; durva kődarabokból összerakott tűzhelye ma is látható a Denevér-teremben; bronztűi, vaskései, aranyékszerei pedig a múzeumi tárlókon. Ide is temetkeztek a barlang mélyére, szabályosan rendezett sorokban, arccal lefelé fordulva, hasuk alá húzott térddel, zsugorított módon. Nyaktörő utakon járt ki s be a barlanglakó őskori ember, de hiszen még másfél évszázaddal ezelőtt is hajmeresztő közlekedési élményekről számol be Csokonai: „Négy vagy öt helyen négykézláb másztunk, néhol mint a rák hátrafelé, néhol pedig éppen hason, úgy, hogy hátunkat korholta a felettünk függő kőszikla. Másutt egy kőről más kőre vadkecske módjára ugráltunk: néhol egy hegyes kövön állván vagy fogódzván, úgy tetszett, mintha a fáklya világánál kétfelől a pokol mélységébe néztünk volna alá.. 270