Levéltári Szemle, 37. (1987)
Levéltári Szemle, 37. (1987) 4. szám - Kóta Péter: A vasvári káptalan korai oklevelei: egy formulagyűjtemény / 17–29. o.
Az imént elsorolt adatokból a következő kép bontakozik ki az okleveles gyakorlat első korszakairól: A legelső szakaszban (1257-ig) a formalitások alig-alig szilárdultak meg, bár egyes kifejezések gyakorta ismétlődnek, látszik, hogy minden egyes oklevélszerkezet egyedi darab, egységes minta követése nélkül. Többféle promulgatio van forgalomban, a corroboratióban az ut-os mellékmondat dominál, többnyire a „... scriptum conturimus"-szal. Az „actum" kifejezés is előkerül, de ritkán. Privilégiumokban csak az évszámot jelölik, amit megelőz a méltóságsor „N. preposito nostro ..." alakban. Az elveszett ellipszis alakú pecsét helyébe új, kör alakú kerül 1257-ben, ezzel egyidejűleg a formák is feszesebbekké válnak. Állandósul a „notum facimus tenore presencium universis" promulgatio, a corroboratióban időnként már föltűnik az „in cuius rei memoriam...", amihez a „litteras concessimus ..." járul, ám számos példa akad a felcserélésre. Ettől kezdve mindig „datum"-ot írnak, a méltóságsor végére kerül az „existentibus", legutoljára az évszám. 1275 körül még mindig az uj mellékmondat van túlsúlyban, de rohamosan szaporodik az „in cuius rei memoriam...". Ekkor tűnik föl a jellegzetes „quod ut ratum sit", ami a „scriptum conturimus" továbbélését néhány évtizeddel meghosszabbítja. Elképzelhető, hogy ez a korábban legkiforrottabb konstrukció egy személyhez, nevezetesen Egykéhez köthető. Egyke már 1273-ban szerepel, mint a káptalan jegyzője, 1278-ban éneklőkanonok. 1284-ben ugyan kibukott a cantorságból, de még 1311-ben is ő az, aki jegyzőként óvást emel káptalana nevében a kapornaki konvent előtt az egyház és a levéltár fölégetése miatt.146 „A quod ut ratum sit" 1315-ben úgyszólván egy csapásra kimegy a használatból.147 A XIII—XIV. század fordulója zavaros időszak volt a káptalan számára.148 A letisztult és megállapodott „quod ut ratum sit" mellett még több eltérő típus is van ekkor: „in cuius rei memoriam pleniorem", ami a „scriptum contulimus",szal kapcsolódik, 1297-től az „in cuius rei memoriam perpetuamque firmitatem" a „litteras concessimus"-szal, valamint sok átmeneti változat. Az ide vonatkozó írás-összehasonlítások arra hívják föl a figyelmet, hogy a fogalmazatokat és az írásokat nem lehet összefüggésbe hozni, ugyanazon szerkezet több kéz írásával is előfordul, és megfordítva. Minthogy az adatok egy része későbbi átiratból ismeretes, nem lehet megállapítani, hogy több dictamen létezett-e vagy a scriptorok egyéni megoldásaival van-e dolgunk. A „quod ut ratum sit" mellett a többi forma nagyon is diffúz csoportot alkot, amelyben csak az „in cuius rei memoriam..." használata a közös vonás. (Pl. a keltezésben az „anno gratie", „anno ab incarnatione Domini", „anno Domini" váltogatja egymást.) 1297-től egységesebb ez a csoport, amely a „quod ut ratum sit" eltűnése után hegemón szerepre jut és nagy állandóságra tesz szert. Kb. 1315-től „in cuius rei memoriam perpetuamque firmitatem" a „litteras concessimus"-szal, anno Domini, a napi dátum kitétele következetes, a méltóságsor elnyeri végleges helyét, az oklevél legvégén. Évtizedeikig ez van forgalomban, csupán az kititulatio változik 1346/47-ben. Az állandóságot az is jellemzi, hogy az oklevelek nagy részét kevés számú scriptor írta. Egy időben általában kettőnél nem több, és néhány kéz igen sokáig működött. Lényegesen más az 1328-as helyzet: ekkor öt kéz különböztethető meg, érthető, hiszen óriási feladatot jelentett a rengeteg oklevél lemásolása. Utoljára itt kerülnek elő a XIII. században divatos írások. Az ekként megállapodott okleveles gyakorlat 1356 körül ismét változékony lesz. Az arengás szerkezetek az első jelei a változásnak, majd a promulgatióban a „memorie commendantes significamus", ill. általában a „memória" térhódítása, a „vigore presentium mediante" feltűnése, eleinte kiegészítésként, jelzik az átalakulást.